|
Rémület
2007.05.21. 14:08
Rémület
Az utolsó fénysugár
is kihúzza a szobából
vékonyka testét.
Az ablak átszűri,
de végül beengedi
a lassú estét.
A puha szőnyegbe hullnak
a nappali, kacér vágyak,
s itt benn …,
már épp, hogy csak
látszanak a tárgyak.
Felkapcsolom
kicsiny lámpám,
s áttetsző fényében
ölbeejtett kezekkel hajlok
íróasztalom fölé.
Minden olyan ijesztően
lassú és csöndes.
Csak az óra
kattogó mutatója
jár körbe-körbe,
de ő is egyre lassabban….,
szinte megállítja az éjszakát
a résrenyitott ablakban.
Lebben a függöny …,
némult mozdulattal
billen át rajta a huzat.
Eloltom a lámpát,
lefekszem,
s a bénult tudatot
éberré rázza
minden aprócska mozdulat.
A szemközti sarokban
a félelem,
összefont ujjakkal lesi,
hogy mit csinálok.
Tágranyílt tekintetem
rémülten kémleli
ezt a benti, vak világot.
Balról moccan valami,
jobbról mintha
a szekrény mozdulna,
s fekete árnyak vonulnak
tömött sorokban
az átlátszó falakon.
Mozdulatlanul,
lélegzetvisszafojtva fekszem,
s figyelek …
Minden érzékem
kitágulva kérdezi tőlem,
hogy mit tegyek.
A falakon a képek
csak sötét üregek
s eltorzult alakokat
képzelek a
homályló üvegek mögé.
Most egy hang ….,
síri csönd …,
minden,
szinte örökre megáll …,
egyet reccsen az ágy.
De olyan erősen hallom,
mint amikor
egy harang oldalát veri
egy tonnás kalapács.
Olyan nehéz lett a levegő,
de csak úgy érzem,
- nyugtatom magam.
A szoba,
mint egy elhagyott temető
s a falak hideg kerítések
kovácsolt rácsai,
mely áttörhetetlen határ.
Záródik
a rémület vaskapuja,
halom, ahogy fordul a zár.
Kapkodó tekintetem mögött
rémült agyamban mélyen,
ziháló lélegzeteim
közti üres térben érzem…,
reszketően
ver a szívem.
Félek…!
Félek, hogy itt vagyok!
Nem merek …
Mont nem.
Most nem mozdulhatok!
Takaróm izzadt sarkát
gyűrött tenyérrel
markolom.
Az ajtó,
mintha megmozdulna,
s igen ...,
most már tisztán látom,
hogy ott oson
s csak engem figyel
a bordás üvegen át
baltás gyilkosom.
Most mit tegyek…?
- ….-
Azt nem!
Mozdulni most nem lehet!
Nem merek!
Várok …
A villanykapcsoló
egy karnyújtásnyira
van tőlem,
ha egyből odatalálok.
Legyőzöm
bénult önmagam,
elfordulok,
keresem a kapcsolót,
tapogatok…
rohanok…
de nem találom!
Gyorsan visszafordulok,
újra fekszem …
Késő…!
Látom,
már itt lebeg felettem
szörnyű halálom.
| |