|
Szerelmi és a politikai bűnök
Beri Róbert /Beró/ 2008.03.19. 14:33
avagy van, amit meglehet és van, amit nem lehet megbocsátani.
Furcsán ízlelgetem ezt a szót: MEGBOCSÁTÁS. Mondatba szerkesztve még inkább különlegesnek érzem: „Megbocsátok neked!” vagy „Már nem tudok neked megbocsátani!” esetleg indulattól vezérelve ”Erre nincs bocsánat!”. Egyes vélemények szerint igazi megbocsátás nem létezik, bár kimondjuk, hogy megbocsátottunk, de mindeközben a lelkünkben a megbántódás fájdalma miatt elhal valami, ami addig szép és jó volt. Ezt az érzést pedig teljesen már nem lehet visszahozni. A szívünk mélyre rakódik az okozott fájdalom, amelyet akár később szemrehányásként újra felhozhatunk, ezzel bizonyítva mégsem volt igazi a megbocsátás. Nem tudom, hogy így van-e, én szeretnék hinni abban, hogy igenis létezik tiszta és őszinte megbocsátás.
Azonban beszélnünk kell egy másik tényezőről, a vétekről is, hiszen vétkezés nélkül nem lenne megbocsátás sem. A kettő szorosan összefügg. Az egyik ember a másikkal szemben vétkezik, amit aztán a másik fél vagy megbocsát, vagy nem. Függ ez az eset súlyától, a két ember közötti kötelék erősségétől, valamint a megsértett, megbántott fél neveltetésétől, emberségétől.
A szerelemben sűrűn előfordul mindkét fogalom. Egy párkapcsolatban megtörténhet, hogy az egyik fél megcsalja a másikat, s ezt mondjuk bűnbánón el is mondja partnerének, aki abban a pillanatban döntéshelyzetbe kerül. Ez pedig egy nagyon fontos momentum, mivel a megbocsátással feloldozást adhatunk megtévedt párunknak. Én úgy gondolom, minél nagyobb egy bűn annál erősebb jellemre és nemesebb lélekre vall, ha valaki mégis megtud bocsátani a másiknak.
Ugyanakkor más a mérce egy elcsattant csók esetében s megint más, ha ennél komolyabb dolgok történtek. Az előbbinél könnyebben megy a megbocsátás, míg egy esetleges szexuális félrelépés már komoly dilemma elé állítja a döntéshozót. A szeretet, a szerelem erőssége dönthet, és nem lenne szabad, hogy a megbocsátás ügyében az önzőség, az elvakult büszkeség, a dac irányítson minket! Amennyiben megtesszük, kimondjuk, attól csak nemesedik lelkünk.
A megbocsátással kapcsolatban nekem mindig a Rettenthetetlen című film egyik megható jelenete jut az eszembe. Amikor a főhős szerelmének temetése után lehajtott fejjel letérdel a lány szülei elé – sugalmazva, bocsássák meg neki, hogy nem tudta megvédeni kedvesét – és az apa görcsös, indulattól remegő kézzel nyúl a férfi feje felé, mintha összeroppantaná azt, de a végén mégis megbocsátón teszi rá. Ellehet képzelni milyen indulat, keserűség örvénylett benne lánya halála miatt, ám mégis képes volt felülemelkedni áradó érzésein és ez bizony nem kis lelkierőről tesz bizonyságot.
A politikában, történelemben vannak olyan tettek, amelyeket egyszerűen nem lehet megbocsátani. Szeretnék idézni Wittner Mária 1956-os forradalmártól néhány nagyon kemény és felkavaró gondolatot, ám mielőtt ezt tenném, bemutatnám a hölgyet. A wikipédián a következőket olvashatjuk róla:
„Az 1956-os forradalom eseményeiben az első naptól részt vett. A Rádió ostroma közben csatlakozott a harcoló felkelőkhöz. Október 24-én a Corvin közben megismerkedett Havrila Béláné Sticker Katalinnal és együtt segédkeztek a sebesültek ellátásában.
A Vajdahunyad utcai csoporthoz csatlakozva már a fegyveres összetűzésekben is részt vett. Elfoglalták a X. kerületi rendőrkapitányságot, hogy fegyvereket szerezzenek. A november 4-ei szovjet támadás során az Üllői úton repeszektől megsebesült és a Péterfy Sándor utcai kórházba került.
November 9-én sikertelenül próbálta meg elhagyni Magyarországot. Letartóztatták, de ekkor még elengedték. Sikerült Ausztriába szöknie, de pár hét után hazajött és segédmunásként tartotta fenn magát. 1957. július 16-án letartóztatták és „fegyveres szervezkedésben való részvétel, illetve az államrend megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés, többrendbeli meg nem állapítható gyilkossági kísérlet, fegyveres rablás, disszidálás” miatt 1958. július 23-án, 20 éves korában első fokon halálraítélték.
Kétszáz napot töltött börtönben halálraítéltként, a másodfokú bíróság azonban 1959. február 24-én életfogytiglanra változtatta az ítéletet. 1970. március 25-én szabadult nemzetközi nyomásra.”
Most pedig idézném Wittner Máriának az 1956-os forradalom leverésével kapcsolatos gondolatait:
„Azt várja tőlünk most a világ, hogy pusztán keresztényi könyörületből bocsássunk meg, lépjünk tovább? Bocsássunk meg azoknak, kik gyermeket lánctalppal tapostak, akik a sortüzet vezényelték?
Bocsássunk meg a mészárlásért, a sokévnyi kegyetlen megtorlásért? Felejtsük el, hogy arccal lefele temették a magyart, hogy sokaknak csak az emigráció maradt? Felejtsük el a kínzások iszonyú borzalmait, a halálraítéltek utolsó szavait? Bocsássunk meg, s majd ítél a történelem? Hát nem! Nem és nem!”
Azt hiszem teljesen érthető egy olyan embertől hallani az elutasításnak eme kőkemény, határozott formáját, aki 200 napon keresztül várta minden reggel, hogy kivégzésre szólítsák. Iszonytató belegondolni, ezt az asszonyt megkeményítette az élet.
Vannak olyan bűnök, amelyeket egy egész nemzetnek együtt kollektíven kellene megbocsátani, de úgy gondolom ebben az esetben ez elképzelhetetlen.
Úgy gondolom, nap mint nap bűnök és vétségek kereszttüzében élünk, vétkeznek ellenünk politikusaink, akiket arra hatalmaztunk fel, hogy megkönnyítsék mindennapjainkat. De vétkez ellenünk a sarki hentes, boltos is, aki eladja nekünk borsos áron a silány minőségű, esetlegesen lejárt szavatosságú termékét.
A politikus elvárja tőlünk négy évente, hogy bocsássuk meg neki gyarlóságát, esendőségét, korrupcióra hajlamos lelkületét és szavazzunk rá. A hentes, a boltos elvárja, hogy nála vásároljunk, hiszen a kisvállalkozások nagyon nehéz helyzetben vannak és neki is meg kell valamiből élnie. Bocsássunk meg nekik? Nem tudom.
Ám mindezek felett legjobban az fájhat, ha szeretteink, a szívünkhöz közelállók vétkeznek ellenünk. Ott már kevésbé kellene mérlegelni, hiszen az elutasítással csak magunknak okozunk mélyebb sebet, s az önmarcangoláshoz vezet, ezért azt mondom, nekik bocsássunk meg.
| |