Az ókori Hellászban valószínűbb volt, hogy az ihletet a művész múzsájának tudhatta be. Már-már múzsa nélküli költő, író, szobrász… stb. nem is akadt.

Manapság sokan nem érzik szükségét a múzsáknak. Persze akadnak olyanok is szép számmal, akik büszkén vallják: a múzsájuknak szánják soraikat, róluk, esetleg nekik írnak.

Azt hiszem, bátorság kell hozzá. Talán nagyobb, mint eleve magához az íráshoz (hiszen jócskán kell ahhoz is bátorság).

A múzsa feladata: lenni.

A költő feladata: érezni.

És érezni legtöbbször fáj.

A múzsa nem cél, a múzsát sosem vonjuk be igazán (egy-két kivétellel talán soha).

A múzsa segítség, s hálával tartozunk neki. Neki köszönhetjük bátorságunkat, mert mindazt, amit a sors (Isten) mint utat, megvívandó harcot (legfőképp saját magunkkal) kijelölt számunkra, segít megtenni, segít végigvinni.

Egy szó, mint száz, segít elérni célunk, de nem ő a cél.

Az én múzsámról is elmondhatók ezek. Általa tapasztalom, hogy a magányt is enyhítik.

Továbbá azt is tapasztalom, hogy semmi sem állandó, még a múzsa-szerep sem.

De talán két dolgot mégis kiemelnék, mint szabályt erősítő kivételeket. A hálát, amellyel örökké tartozok neki, és a műveket, a papíron nyomot hagyó ”feladatokat”, melyek általa mégis beteljesülhettek.