Mielőtt még elemezném saját beteljesületlen-múzsáim létjogosultságát, nézzük meg, hogyan definiálja a wikipédia a múzsa fogalmát:

„A múzsák a görög mitológiában a mítoszok egtestesítői, a költészet, a zene, a tánc és a tudományok istennői voltak, az emlékezés és az improvizáció ihletői, míg más források szerint nimfák”. „A nimfa férficsókra érett lányt jelent, de mindenképpen nőalakot.”

Alapvélekedés szerint múzsa lehet mindaz, ami ihletést nyújt az alkotónak. Ebből kiindulva egy élettelen tárgyat is kinevezhetünk múzsának. Mindezzel persze nehéz lenne szembemenni, ám én mégsem tudom ezt az álláspontot elfogadni, magamévá tenni.

Számomra a múzsa mindenképpen egy élő, valóságos, hús-vér személy, akivel a művész valamilyen szinten érintkezett, kapcsolatba került, vagy akihez plátóilag vonzódott. De továbbmegyek. Megvizsgálva a különböző művészeti ágakat megállapítható, hogy a múzsa nőalakban tárul elénk, s csak elenyésző számban férfialakban. Ezért én a finomságot, az érzékiséget képviselő, s az általuk kiváltott érzelmi fellángolásokat okozó hölgyeket tudom igazán múzsaként elfogadni.

Múzsa és múzsa között is nagy különbség lehet. Van szerető-múzsa, beteljesült-múzsa, beteljesületlen-múzsa, feleség-múzsa és még biztosan akad jó néhány típus. Engem leginkább a beteljesületlen múzsák érintenek meg. Talán azért, mert eddigi rövid, ámde igen intenzív és tartalmas életem során már két beteljesedetlen-múzsával ajándékozott meg a sors. Azért értékelem így, mert azt vettem észre, a környezetemben lévő alkotók között legjobb tudomásom szerint csak egyvalakinek volt, van számomra igazán komolyan vehető múzsája - hozzáteszem az is egy beteljesületlen-múzsa.

De mit is értek beteljesületlen-múzsaság alatt?

A művész és a múzsa között olyan kapcsolat alakul ki, amelyben bár kölcsönösen nagy vonzalom és tisztelet árad egymás felé, azonban külső vagy belső okok miatt nem teljesedhetnek ki a szerelemben, párkapcsolatban. Vagy csak az alkotó táplál reményeket kiválasztottja felé, ám az nem viszonozza az érzelmeket. De lehet ez teljesen titokban zajló, a művész által felizzó plátói-múzsaság is, amiről talán az alany soha nem is tudhat. A beteljesületlen-múzsát a művész sok esetben meg sem érintheti, intimitásuk minimális, a testiséget teljesen nélkülöző kapcsolat az övék.

Nyilvánosan még soha nem beszéltem múzsáimról, csak szűk baráti köröm tud létezésükről, és bevallom most sem fogok sokat elárulni róluk. Azt szeretném, ha továbbra is megfoghatatlan, titokzatos múzsáim maradnának, hiszen így maradtak meg a szívemben.

Az első beteljesületlen-múzsám a 2001 nyarán érintette meg a lelkemet, akihez 2002 teléig mintegy 40 verset írtam. Az igazat megvallva neki köszönhetem, hogy a mai napig intenzíven foglalkozom a versírással, versekkel. Hozzá egy izgalmas baráti kapcsolat fűzött, de ahogyan ez lenni szokás egy férfi és egy nő esetében az egyik fél idővel többet akar: Ebben az esetben én voltam a kezdeményező, azonban vágyam több oknál fogva nem valósulhatott meg. Ugyanakkor köztünk egy vibráló kapcsolat alakult ki sok kalandos esemény kíséretében. Volt, hogy az éj leple alatt a szobájának ablakán keresztül megszöktettem – sosem felejtem el, amikor a karjaimba huppant az ablakból – s majd kijátszva az Strandfürdő őrét bemásztunk egy közös esti fürdőzésre. Egy másik éjjel pedig a strandon lévő szigeten adtam neki gitárszerenádot, de volt olyan is, hogy ő énekelt nekem szobája ablakából, vagy hajnalban a parkban, majd a templom előtt, ezekről videofelvételt is készítettem. Volt köztünk egy vibrálás, egy játékos vonzalom, de azt a bizonyos határt, hogy ettől több legyen nem lehetett átlépni. Kezdetben nagyon akartam, de aztán érzéseim tiszteletbe, csodálatba csaptak át és igyekeztem verseimben felmagasztalni őt. Így tapasztalhattam meg mit jelent az, ha valakinek beteljesületlen-múzsája van. Ízelítőül felolvasnék néhány neki szánt versből egy-egy versszakot:

„Az elmúlt estén, a tölgyfa alatt,

mikor fontad illatozó hajad

én úgy éreztem, mint még soha.

Bennem a gondolat vággyá fogant”

„Szemei üzenete, szerelmi ígéretek vádló halmaza.

Selymes bőrének illata őrült gondolatok szózata.

De mindez merő kétely és bizonytalan képlet.

Elérhetetlen, bensőséges szűzdrámai ígéret”

„Gondolataimban sokszor feldereng

az a feketén-barna őziketekinteted,

s ajkad vérvonalának vadhúsos íve,

melyet naphosszat tépnék oroszlánhévvel.”

„Ritkán párosul a szépség, az okosság,

de benned harmonizálva egymást fokozzák.

Szerelemre születet érzéki lényed

áraszt tisztaságot, nemes fényességet”

A hozzá íródott versek közül a nagyközönség egyedül a „Lennék poros utca…” című versemet ismeri, amely a Hajdúdorogi füzetek második számában és a HAJNAL című kötetben jelent meg, de aki nem ismeri, az üsse be egy internetes keresőbe és megtalálja.

Visszatérve az említett múzsámhoz azt is el kell mondanom, hogy bizony nem egy olyan verset is írtam hozzá, amelyben úgymond megcsipdesem, tehát nem éppen felmagasztalom.

„Megcsillanó remény, illanó bizalom.

Kacérkodószemű zúgó bonyodalom.

Ezerkarú polip, fogvatartó mágnes!

Hatáskeltő érzet, bosszantóan zárt test!”

Mint az előbbi versrészlet bizonyítja időnként felkorbácsolt érzelmeket váltott ki belőlem. Az utóbbi években nem beszélhetek vele, egyrészt, mert elkerült innen, másrészt pedig egy illető 5-6 éve kalitkába zárta… De várom a vele való találkozást, hiszen ki fog derülni múzsám-e még.

Életem másik beteljesületlen-múzsáját 2006-ban ismertem meg, aki történetesen egy jó barátom kedvese volt, többek között ezért sem lehetett köztünk semmi, de emellett voltak még jócskán zavaró momentumok. Vele nagyon rövid idő alatt zajlottak az események – egy fél évig volt a múzsám, de ennek ellenére 12 igencsak lángoló érzelmeket magába foglaló verset alkottam. A vele való bizonyos tekintetben plátói, sokáig előtte is eltitkolt érzelmeim hatására íródott műveket szintén nem ismeri a versszerető közösség. Egyedül a már említett HAJNAL című kötetben található „Örök fény” című versem árulkodik titkos vonzalmamról, valamint a 2006-os verspályázatunkon elszavalt „Reménytelenül” című versem.  Idéznék az előbb említett versből és egy másikból:

„Halványodnak, tompák a csillagok.

Te jössz, beragyogod kínzó életem.

Lelkem forrása rubintvörös mosolyod.

S szemed kékje hoz örök fényt nekem.”

„Most gyötrődöm, fakó gondolataimban

az eszmélés síkján gondolva rád.

Halovány reményem romjain merengve

átkozom sorsom, mely örökkön elveszejt.

Mert nem lehetsz enyém, csak másé,

s ez lelkemnek most nagy teher.”

Bár ővele még néha találkozom, már nem ihlet meg. Lezártam magamban, talán a következő életünkben lesz folytatás.

Mindenesetre hálás vagyok a sorsnak, hogy találkozhattam velük, hiszen előcsalták belőlem azokat a szép gondolatokat, amelyeket aztán versbe öntve láttam viszont. Fontos, hogy nem a csalódás, a bánat, a keserűség miatt írhattam hozzájuk verseket, hanem tiszta és őszinte csodálattól vezérelve.

Megihlettek, mivel közel engedtek a lelkükhöz, még ha csak egy rövid időre is.

Nem tehettem mást, felmagasztaltam őket, s talán nem túlzás, lényüknek egy része általam bizonyosan halhatatlanná vált.