Gyakran szokták mondani különösen férfi művészek, amikor van ihletük, hogy: «homlokon csókolt a múzsa». De gondolunk-e egyáltalán arra, hogy ki a múzsa, ill. kik azok a múzsák?

 A múzsák Zeusz fia, Apollón védnöksége alatt a Parnasszusz (Parnasszosz) csúcsán éltek: ezek a bűbájos istennők táncaikkal, énekeikkel mulattatták az isteneket lakomáikon és ünnepségeiken. Az alkotók hozzájuk fordultak ihletért.
A hagyomány szerint a kilenc múzsa a művészet és a tudomány más-más ágának volt a pártfogója, sugalmazója, mindegyiknek megvolt az állandó jelzője:
Erató, a bűbájos - a szerelmi költészet istennője;
Euterpé, az örömet nyújtó - a zene istennője;
Kalliopé, a szép szavú - az epikus költészet istennője;
Kleió, a dicsőség hírnöke - a történetírás istennője;
Melpomené, a szép hangú, a dalos - a tragédia istennője;
Poluhümnia, a sokoldalú - a himnuszköltészet istennője;
Terpszikhopré, a táncos kedvű - a tánc istennője;
Thaleia, a viruló, a virágzó - a vígjáték istennője;
Uránia, a mennyei - a tudomány, főképpen a csillagászat istennője.
Amióta a görögök képzelete megalkotta a múzsákat, alakjuk nagyon gyakran szerepel a művészetekben.

A háborúban hallgatnak a múzsák, mondják. Egy neves esztéta  (Lebrecht) szerint ez nem igaz. Angliában a legnagyobb művek épp a II. világháború alatt születtek, vagy arról szól a háború - a közfelfogással ellentétben - termékenyítőleg hat a művészetre. A második világháború alatt nem csak a művészi alkotások száma nőtt meg, hanem a művek színvonala is javult.  Ekkor készültek Laurence Olivier és Noel Coward filmjei, Benjamin Britten ekkor írta leghíresebb operáját, és ekkor festette képeit Stanley Spencer, John Piper és a fiatal Francis Bacon. Az amerikai művészek közül Martha Graham ballettjeit említi Lebrecht, Franciaországban pedig a háború alatt kerültek színre Jean-Paul Sartre és Jean Genet talán legizgalmasabb darabjai. Az orosz zene is újjászületett, Sosztakovics és Prokofjev legszebb szimfóniái keletkeztek a sztálini terror éveiben.
Háborúban derül ki igazán, hogy kik vagyunk - véli Lebrecht. - Ezért kevésbé jelentős a német művészetben a második világháború. Nekik 1945 után mindent, a művészetet is újra kellett kezdeni.
A fegyverekkel együtt elhallgattak a múzsák is - kesereg Lebrecht. - A béke nem a nagy tettek és nagy emberek ideje. Ezen el lehet gondolkodni!

Mi is az intuíció?

Az intuíció képessége minden emberben adott, ám ezt sok esetben elnyomja az ész és az értelem túlértékelése. Az intuíció gyakran ellentmond az értelemnek, az érzéseknek, vagy akár a szokásoknak, ezért nagyon nehéz bízni benne. Nem is olyan régen még csak az értelem számított, csak az ésszerű megoldás lehetett az igazi. Az utóbbi években azonban kifejlődött egy másik szemléletmód is. Az értelem persze szükségszerű, de nem minden.

Az intuíció szó mai jelentése a latin „intuitio” – sugallat, megérző képesség – szóból vezethető le. Goethe az intuíciót „az ember belsejéből fakadó sugallat”-nak nevezte. C. G. Jung pszichoanalitikus szerint ez egyfajta ösztönös megértés, ami azt jelenti, hogy valamit teljes egészében megértettünk, anélkül, hogy meg tudnánk magyarázni, mi és hogyan történt. Az intuíció általában váratlanul jön, de mindig a kellő pillanatban. Belülről érkezik, de általában külső hatás váltja ki. Sokkal nagyobb mértékben érinti mindennapjainkat, mintsem azt feltételeznénk, ez kreativitásunk jelentős alkotóeleme. Az intuíció legfontosabb kritériuma: egy probléma megoldása, a válasz megtalálása egy nehéz kérdésre, egy szituáció megváltoztatása. Ha már nem gondolkodunk olyan intenzíven az adott kérdésen, akkor keletkezhet az intuíció. Persze nem minden spontán ötlet azonos ezzel. Mint minden más képességet, az intuíciót is fel kell ébreszteni, ki kell fejleszteni, ápolni kell. Némi türelemmel és néhány gyakorlattal ismét szabadjára engedhetjük elnyomott képességeinket, és ezáltal tágíthatjuk tudatunkat, finomíthatjuk érzékelésünket.

Szeretnék néhány ismert és kevésbé ismert művészt bemutatni, akik bevállalták illetve akik nem beszéltek a múzsáikról:

Rodinról mindannyian hallottatok, francia szobrász (1840-1917). Legismertebb művei: a Gondolkodó, Örök bálvány, A csók, Bronzkor stb. Talán  új dolgot mondok most el, a kor kiváló művészéről. Ki és mi inspirálta őt, ki vagy kik voltak a múzsái?

Rodin első múzsája: Rose

Rodin rajongott a nőkért, de - talán csak néhány barátja tudta - a fiúkat sem vetette meg. Őt mindig a látvány, a szép test ragadta meg. Az érzelmek, a lélek inkább zavarba ejtette. Talán ez az oka, hogy senki mellett sem tudta elkötelezni magát. Marie-Rose Beuret sem tudta maga mellé láncolni, pedig gyermeket is szült neki, és öt évtizeden át szolgálta hűségesen.
Rose-t az egyik művész barátja kísérte a műtermébe, mert úgy vélte, a gyönyörű húszéves parasztlánynak olyan az alakja, hogy szoborba kívánkozik. A mester szerződtette is modellként, ám ahogy az többnyire lenni szokott, hamarosan beleszeretett az előtte órákig meztelenül álló lányba. Viszonyuk ott, a műteremben vette kezdetét, és aztán ötven éven át folytatódott, meglehetősen különös formában. Rodin lakást tartott fenn Rose-nak, s gyakran beköszönt hozzá, nála ebédelt vagy vacsorázott, olykor éjszakára is ott maradt. Aztán hetekre, sőt hónapokra eltűnt. Volt hol laknia, hiszen egyszerre mindig legalább három-négy műterme volt Párizsban, a város különböző pontjain, de ezeknek a címét Rose sosem ismerhette. Alighanem azért volt ennyi műterme, hogy a modellek „ne futhassanak össze”. Mindegyikben mással találkozott. A tanulatlan, csak írni-olvasni tudó, ám rendkívül élénk eszű lány jól tudta, hogy szerelme ilyenkor a legújabb modelljével tölti az éjszakáit. Csak azt nem sejtette, hogy éppen kivel. Rodint azonban nemcsak az éjszakák hozták lázba, elég volt néhány korty bor, egy-egy különös szögben vetődő fény a szépen feszülő kebelre, vagy az izmos férfikarra, és máris elöntötte a szenvedély. (Vacláv Nizsinszkijt, a híres orosz balett-táncost is a karjaiba zárta, így nyitott rájuk közös barátjuk.) Rose hamarosan állapotos lett, és abban reménykedett, hogy Rodin most végre feleségül veszi. Ám a művész csak azt ígérte meg, hogy a nevét adja majd a gyermeknek. De ebből is csak annyi lett, hogy a keresztnevét adta, ám hivatalosan soha nem ismerte el fiának a kis Auguste-öt. Nem hivatalosan persze mindenki tudta, hogy az övé az a zárkózott kisfiú, akiből évek múltával alkoholista, munkakerülő, szélhámos és börtöntöltelék lett. Rodin talán ezt érezte meg előre, s ezért igyekezett távol tartani magától sikertelen utódát? Vagy azért lett ilyenné a gyermek, mert nélkülöznie kellett az apai szeretetet és gondoskodást? Ma már nehéz lenne kibogozni. Ahogy azt se fogja megtudni már az utókor, hogy Rose mennyit szenvedett a művész mellett. Megtakarított pénzéből támogatta a fiát, és naponta hazavárta Rodint, aki hol jött, hol nem. S ha jött, sok esetben népes vendégsereget hozott magával, s Rose-zal főzetett mindnyájuknak ebédet-vacsorát. Amíg a vendégek ott voltak, a konyhából ki sem dughatta az orrát. A híres szobrász ugyanis szégyellte a világ előtt, nem is mutatkozott vele soha, nem mutatta be még a barátainak sem, nemhogy a hozzá látogató rangosabb embereknek. Illetve egyszer mégis. Kényszerűségből. Akkor éppen a walesi herceget vendégelte meg (az ebédet természetesen megint csak Rose főzte), és az asszony egyszer csak váratlanul beóvakodott az ajtón. Rodin ekkor fogcsikorgatva ugyan, de bemutatta a hercegnek és a kíséretében lévő uraknak. Utána viszont, amikor kedvesével kettesben maradt, szörnyű jelenetet rendezett.

Rodin második múzsája: Camille

Rodin már ötven felé járt, amikor a húsz-egynéhány éves Camille Claudel felkereste a műtermében. A lány nem modellnek jelentkezett, hanem tanítványnak. Camille ugyanis szobrásznak készült. Mestere kezdetben nemegyszer megalázta, talán mert zavarta a lány fiatalsága, talán azért, mert nem hitt abban, hogy nőből is lehet szobrász. Titokban viszont izgatta ez a céltudatos, fiatal, szép nő, aki éppen az ő szakmája titkait akarta ellesni. S ahogy múltak a hónapok, egyre kevésbé tudta titkolni rajongását. Mint kiderült, a vonzódás kölcsönös volt. Sőt! Olyan erős, hogy Camille lett a másik asszony, akivel együtt tudott élni (a maga módján), persze Rose-zal párhuzamosan! Többé egyiküktől sem szabadulhatott.
Camille-nak is vett lakást, és hetekig hozzá, hetekig Rose-hoz járt „haza”. Hol az egyik nőt, hol meg a másikat tette féltékennyé. S nemcsak azzal, hogy mindkettőjükhöz járt, hanem azzal is, hogy mindkettőjüket csalta olykor másféle, egyszerűbb nővel, máskor meg nagyon is különleges, előkelő szeretővel. Már túl volt a hatvanon, amikor az egyik francia hercegnő szerelme kötötte le minden pillanatát. A hölgy nemcsak az ágyban tett jó szolgálatot, hanem egyébként is: a felsőbb körökben mindent elintézett Rodinnek.
A művész rengeteget harcolt hol a megrendelőkkel, hol meg a művészetét nem értő, munkáját lekicsinylő, kigúnyoló kritikusokkal, olykor még közönsége bizonyos részével is. Meztelen szobrai mögött kéjenc lelket sejtettek (talán nem is egészen alaptalanul).

Camille Claudelból végül is elismert szobrász lett, kiállításokat is rendezett, „jegyezték” a műtárgypiacon. Szerencsétlenségére azonban örökké Rodin árnyékában maradt, s ez nagyon elszomorította, de nem tehetett ellene semmit – őszintén szerette a férfit. Dühítette ugyan, hogy osztoznia kell Rose-zal, ugyanakkor értékes tanácsaival segítette a művészt, aki Camille-ról mintázta az egybefonódó női és férfitestet ábrázoló A csók című szobrát. A férfialakba önmagát öntötte, csak persze sokkal fiatalabbként. Ez a szobor a maga idejében – ma már elképzelhetetlen – közéleti vihart kavart.
Camille tűrte a mester minden szeszélyét, sőt igyekezett megvédeni Rodint a megrendelők jogos haragjától. A meglehetősen termékeny művész ugyanis jó néhány szobrán tíz-tizenöt évig is dolgozott! Legfőként a fejében! ” Camille könyörgött Rodinnek, hogy vegye feleségül, szabaduljon meg Rose-tól. Ugyanakkor ugyanezért könyörgött neki a másik utcában élő Rose is: szabaduljon meg Camille-től… Ilyen a  művész sorsa!

Picasso: ő sem ismeretlen senki számára sem. Híres spanyol festő, szobrász, keramikus, grafikus. Kubista, szürrealista képei világhírűek. Nézzük meg, hogy Picassot kik inspirálták, kik csókolták homlokon!

Marie-Thérčse mindvégig Picasso múzsája maradt, noha csak húsz évvel később, a festő feleségének, Olga Koklovának a halála után kérhette meg a lány kezét, aki, mivel a gesztust ekkor már elkésettnek érezte, elhárította az ajánlatot.
Picasso minden korszaka egy-egy újabb asszony színre lépésével függött össze, mintha életműve a külső események egyfajta tükörképének felelt volna meg. Így kerül a kiállításra Picasso első párizsi szerelme, Madeleine anyaként, vagy Picasso első élettársa, Fernande Olivier, akihez egy életen át egyfajta cimboraság, cinkosság fűzte. Annak a fordulatnak a jellemző példájaként, amelyben Picasso modernizmusa 1917 után a klasszicizmus stílusjegyeivel egészült ki, kerül bemutatásra a festő felesége, az orosz származású balerina, Olga Koklova.
Ahogy Marie-Thérčse Waltert legtöbbször alva, lehunyt szemmel festette meg, úgy volt számára egy másik szerető, a fotóművésznő, Dora Maar a hisztériás rohamoktól szenvedő síró nő, a háború, a megtestesült szenvedés jelképe. Picasso 1943-ban ismerkedett meg a fiatal festőnővel, Françoise Gilot-val, akivel egy évtizedig tartó kapcsolatukból született két gyermeke. Picasso  szerelmeinek sorát azok a rajzok zárják, amely a már majdnem nyolcvan éves mester utolsó feleségét, a nála negyvenöt évvel fiatalabb Jacquelin Roque-ot ábrázolják.

A múzsa csókját legtöbbször férfi művészeknél olvashatjuk. De mi a helyzet a női művészekkel? Őket homlokon csókolja-e a múzsa, bemerik-e azt ország-világ előtt vállalni? Nézzünk néhány női művészt hazánkban és a határainkon túlról.  

Petrőczy Kata Szidónia a magyar barokk első ismert költőnője, a kegyességi próza alkotója. Buzgó protestáns családból származott. Feleségül ment a református Petrovinai Pekry Lőrinchez. Házasságának első évei az ózdi kastélyban és a fejedelmi udvarnál boldogan teltek; utóbb azonban férje elhidegülése miatt csak lányai nevelésében, a vallásban és a költészetben talált vigaszt. Ez időből származnak s érzékeny szívének akkori fájdalmait fejezik ki költeményei. Az életrajzból kitűnik, hogy a költészet „megtalálásához” egy tragédia vezette el.

Ismerkedjünk meg két, a reneszánsz korban élt festőnővel.

A reneszánsz kori Európában a nők apjuk és férjük tulajdonának számítottak: nem igazgathatták a birtokot, nem írhattak alá szerződéseket, állandó erőszakot és bántalmazást kellett elszenvedniük. E jogfosztottságból három út vezetett ki: özvegyek, apácák vagy prostituáltak lehettek. A kizárólag férfiak által írt korabeli kritikák nem tartották valami sokra azt a 15 művésznőt, akiknek műveit Washingtonban állították ki.. Ha csak a fényeket, a tér- és emberábrázolásokat, valamint ezek egységbe foglalását tekintjük, akkor a legtöbb reneszánsz művésznő csak közepes tehetségűnek számított. Igaz, számos férfiművész sem volt sokkal jobb, s közéjük tartoztak azok is, akik a nőket festészetre tanították. Kétségtelen viszont, hogy a művészettörténet által kimagaslónak tartott reneszánsz műveket egytől egyig férfiak készítették. Ugyanakkor a reneszánsz női festők még csekély technikai tudással is ki Sofonisba Anguissola nemesasszony a reneszánsz művészet kevés női sztárja közé tartozott, akinek tehetségét már életében elismerték. Apja mind a hat lányát művészetre tanította, és Sofonisba tehetségét végül a spanyol udvarban tudta kamatoztatni. Művészettörténészek szerint képei a test-, fény- és térábrázolás szempontjából kifejezetten rosszul sikerültek. Valamikor az 1550-es években azonban csodálatos portrét festett Bernardino Campiról, mesteréről, akinél az 1540-es évek végén még gyereklányként tanult. Emelkedővé válhattak egyedi témaválasztásuk vagy női mivoltuk miatt. Sofonosbia egyik rajza egy síró kisfiút ábrázol, akit egy idősebb lány a kezében lévő rákkal megcsíp. A festőnő elküldte a rajzot Michelangelónak, amely végül Cosimo di Medici firenzei herceg, a művészetek pártfogójának tulajdonába került.   

A másik festőnő: Lavinia Fontana A saját korában nem különösebben tehetségesnek tartott Lavinia Fontana egyszer elkészítette egy szakállas asszony portréját, amely a reneszánsz világ egyik legismertebb alkotása. Az a tény, hogy a képet nő festette egy nőről, olyan többletjelentéssel és erővel ruházza fel a művet, amely férfiművész esetén eszünkbe sem jutna. A festmény éppen azt ábrázolja, amilyennek egy nőnek sohasem szabadott látszania: csúnyának és férfiasnak. Érzékletesen jeleníti meg azt a különleges szimpátiát is, amelyet a tehetséges és ambíciózus művésznő érezhetett a fizikai másságtól szenvedő másik asszony iránt.

A női művészek vélhetőleg kihasználták férfi megrendelőjük, pártfogójuk képzeletét, ugyanakkor képeikkel jelezték, könnyen fordulhat a kocka. Az amerikai kiállításon három kép például Juditot ábrázolja, aki elcsábította, majd lefejezte az ellenség egyik tábornokát, Holofernészt. Artemisia, akit rajztanára megerőszakolt, majd a bírósági tárgyaláson is meggyötörték, nyilvánosan megszégyenítették, véres jelenet közepén ábrázolja Juditot, aki ruhaujját felgyűrve kardját a haldokló férfi nyakához tartja. Fontana és Fede Galizia visszafogottabban közelítették meg a témát: képeiken az előkelően öltözött Judit úgy tartja Holofernész levágott fejét, mintha valami divatos kiegészítő ékszert.