"Lírikus képzelgés"

  2008.08.20. 14:38

Első helyezett: Varga Imre Lajos - Felsőpakony

 

 

Feleségemnek

 

- születésnapjára –

 

Mint a pőre kőre tett ősi jel,

Megfejthetetlen, bonyolult ábra,

Olyan az arcod kedvesem.

Szemed alatt pókhálós ránca

Van az időnek, - ne törődj vele!

Az én szememben puha még a bőr,

És az esti fényben csillogó a szem.

Most nem redőzi gond a homlokod,

Bár hajad selymébe őszi szál vegyül.

Csak te, meg én vagyunk egyedül,

A képernyőn egy régi film pereg…

Negyvenhárom év – küzdelem, öröm,

Közös harc, – két felnevelt gyerek,

És hány kedves óra, drága perc,

Sok apró emlék, ami összeköt.

Még a köztünk dúló szócsatákban

És felleltük a titkos örömöt.

Nem volt ez harc, és nem volt vesztese,

Mert újra és újra megtaláltuk egymást.

Beléd olvadtam végleges egészen,

Kötődve hozzád, mint a fához a lomb,

A végsőkig, - míg nem jön az a pont,

Hogy hullni kell majd, a törvény szerint.

De távol, majd ott a végtelenben,

Magányos lelkemmel meglellek megint.

 

 

 

Második helyezett: Bódi Erika – Hajdúdorog

 

FI

 

Fess meg! Hadd legyek egy pillanat,

S e pillanat az élet

Hadd legyek a múzsád

A vászonra folyt éned

 

Képeiden:

Hadd legyek rét, a rét feletti felhő

Hadd legyek gyermek, aki retteg, hogy majd felnő

Benned:

Hadd legyek szív, hagyd, hogy éltesselek

Hadd legyek kard, s a kard nyomán a hegek

A műben:

Hadd legyek a részlet, vessz el bennem

Hadd legyek a fogoly, s ne eressz el engem

Fess meg! Fesd meg az arcom

Csókolj, de ne csak mikor alszom

S mert nem tudom álmunk közös-e

Hadd legyek a te múzsád, s más emberek közönye

 

Haljunk meg s, és szülessünk bár százszor újra

Sodorjon bármily’ messze, haragunk ne szórjuk az Úrra

 

Mert

Te vagy az én versem,

Minden egyes betűm

Hadd legyek kép, fess meg

A borúra hullt derűd

 

Most

Nézz a fénybe, ragyogok

Maradj csöndben, hallgatok

A múzsád

Örökre

Én vagyok

 

Harmadik helyezett: Urgyán Tibor György – Hajdúdorog

 

Csillagfény szonáta

 

Szertefoszlott félelmem az éjben,
megszülettem itt és most a mában,
meghaltak a démonok a mélyben,
Téged látlak tűzben, vízben, fában.

Mint napsugár, ha szivárvánnyá bomlik
megcsillantva hétszínvirág arcát,
bezártságom apró porrá omlik,
befejeztem létezésem harcát.

Te csillansz az alkonyati fényben,
Általad nyert létezést az álmom,
mennyi szépség egy emberi lényben!
Benned Vénusz ideáját látom.

Földruhába öltözött a Napod,
nehogy fénye megvakítson minket,
a hódolatot számolatlan kapod,
add tovább a Benned élő kincset!

Mézben úszom két karodba zárva,
sűrű, sötét titkaimnak vége,
nem vagyok már "létbe rúgott" árva,
elborít a mérhetetlen béke.

Menyország lett életemben lényed,
lecsillapult nyughatatlan vágyam,
drágakőként ragyog bennem fényed,
világít a szívem mélyén lágyan.

 

 

Különdíj: Budai Zolka – Nyíregyháza

 

 

Régi szenvedély

 

 

Pompázó madarak dúdolták dús fákon,

s cikázva szórták mind' szerte a ligetben,

nem él szebb egyezség kerek e világon,

mit szívünkből kötöttünk akkor mi ketten!

Fogadtunk túlzó álmokat, vad vágyakat,

tücsköket, bogarat, mi lázas két kamasz,

s oly gyorsan tovasuhant a dús fák alatt

a boldogságot szóró szikrázó tavasz,

hogy hirtelen már emlékként élt bennünk az.

 

Majd jött a vakító napkorong az égen,

könnyezve álltunk a hűs folyóknak szélén,

s hol csak fény csalt pillánkra cseppet eképpen,

hol már lelkünk tört elő vitáink végén.

Ám égetőn szerettük egymást, azon túl,

hogy a forróság néha friss esővel jár,-

hisz hittük, a világ úgyis jóra fordul,

s nem röpül sohasem távolra az a nyár,-

mi visszarévedve olykor még megtalál.

 

Így éltünk mi lengén, rideg terhek nélkül,

de a hőség egyre csak messzibe maradt,

s a felhők is találkozni kezdtek végül,

a szellő szél lett,- hát fejét vesztve szaladt.

Sárguló érzések légbe kapaszkodtak,

s e súlyoktól a világ mindegyre bőszült,

fájó volt mindig, de kevésszer hatottak

át rajtam a percek, melyeken már ősz ült,-

miket elmém most újra merengőn szült.

 

S ködbe vészett minden jó óra, minden nap,

múltunk előtt fehér lepel szitált mélán,

jéggé lett mindaz, mit hittünk meg nem fagyhat,

s madarak már feketén károgtak én rám.

Sötétbe bújtunk, én ide, ő máshova,

tudta, nélküle félek, s tudtam, ő is fél,

de mindkettőnknek külön lett meg otthona,

mire ránktelepedett az a hideg tél,-

s még csak most olvad föl a régi szenvedély.