|
Strófámmal üzenek - A 25 döntős vers
2009.12.18. 14:44
1* Barabás Mónika - Az est szavai
Halk némaság.
Tücskök, éjszakai lények, néhány bogár csupán,
Ki alkonyat után éli röpke kis életét,
Midőn a környékbeli népek zöme lassan nyugovóra tér.
Csupán távoli motorok monoton zümmögése
Kúszik be lassan az éjjeli térbe.
Minden más némán él és fejlődik láthatatlan,
Változik a létforma szakadatlan.
Csak ki lelassít meglátni a szépet,
Az hallja a csöndben a mennyei zenéket.
Mikor az est ránk teríti csillagos köpenyét,
Megláthatnánk a teremtés sok kis apró lényegét
A csodát, a mélyen sejlő titkot,
Egy illatot, egy villanást, egy mozdulatot itt-ott.
Elcsendesült tudatunk ekkor szárnyra kel,
Izgatott szívünk nyugalomra lel.
Megtanulhatnánk ezt:
Csak lenni és figyelni,
Vágyaktól mentesen, lényünkből szeretni,
Tisztelni, áldozni, őszintén megnyílni,
Végtelen szeretettel bármit elengedni.
2* Bene János - Körbe-körbe
…újra és újra, kezdjük most C-dúrban…
Ez nekem kevés!
Szeress mohóbban, ragadj, mint a méz!
Legyél fény, ami körülölel, mint hűs szellő, lágyan ringass el!
Dugd a számba játékos nyelved! Őrjíts, mohón keverj!
Tárd ki előttem selymes combod, nyelvem nyöszörgésed ritmusára felel…
Nyársamon forgolódva, vergődj, vonyíts, ütemre zihálj, ha kell!
Vigyázz! Ne siess!
A megnyugvás egyszerre borítson el…
Engedd szabadjára ösztöneid, üvölts, vagy zokogj, ha jól esik…
Könyörgöm, ne mozdulj … !
Fogd meg velem, a kitörni készülő erőt!
Most csókolj… még jobban, örültebben, mint ezelőtt valaha!
Szeretnék örökre így maradni veled…
s végre megállítani a kört.
3* Benyó Gergely – Ezüstvasárnap
Mare Crisium víziója
belefúlunk habjaiba
mégis marad mosoly még
és várunk – már ráncok
feszülnek pocsolyák esti tükrén
a járdán átfagyott csikkek
magánya úszik –
December lágy lehelete ölel
az áruházak nyitva állnak
s pénztárcádhoz a hamis boldogság közel
a körút arany fény-folyója csak
monoton kirakat-vonalak fonala
menekülök – ez egy új Saturnalia –
reklámfény fojt – s ellobban
a gyertya néma lángja
az otthonajtó lopva nyílik
(rajta örökzöld közt Anyám édes-giccses díszei)
belépek, hol cserépkályha-meleg szorít
mézeskalács sül, s a kicsiny konyhán
fenyőillat ömlik végig
tálcán dió, méz és alma
fűszerpolcról egy háló lelóg
benne boszorkányűző fokhagyma –
a rádió csendben gagyog
– itthon vagyok –
a régi, repedt széken ülve
fejemben emlékekkel varázsolok:
képkockák futnak – elmúlt karácsonyok
távol-városzajban halk harang szól
szavából tudom: ma nem haragszol…
serpenyőben holt halak sistergő énekét
pattogó tűz-ritmus kíséri –
átlépünk lassan a Fény felé –
s a koszorún lángot látok, a harmadikat…
Christus mansionem benedicat!
4* Csillag Tamás - folyószámlán lekötött álmaim…
folyószámlán lekötött álmaim
újságpapír-kabát rajtam a magány
nyitott tenyeremben tartom a szerelmet
és maréknyi csörgő egzisztenciám
dühöm letört gyufaméreg
talán nem is akarom, hogy égjen
végignézem, ahogy világom visszafelé
araszol tolató vasúti szerelvényen
5* Egyed Ágnes – Nyárelő
Akácok édes illata éled,
szélfútta ingák lengve zenélnek,
napfénnyel játszik kósza levélke,
fogja-elejti, perdül elébe,
Hangok mint szirom hullnak a tóba,
széttörnek ottan szilánkot szórva;
szikrázó gyöngyök gurulnak amott,
víztükör képén gördülő habok;
Nektárra szomjas, füzéres léptek,
boglyas virágon pillangó lépked;
büszkén borzolja haját a nyárfa,
kérkedő lombja átlép a nyárba.
6* Geletei Gábor – UNDERGROUND
Prológus:
’Öreg ember’ - szédült fejjel -
Egy kezeletlen szakaszjeggyel.
- BAJZA UTCA -
"Mi búsan nézsz a tiszta kékrõl
Felém, te biztos hű barát!
Ki egykor nyájasan ragyogtad
Körül ez árnyak pamlagát."
Ám lásd! - mivé tesz,
Ha egy barát lesz
Szerelmes.
Hold-kóros esztéta,
Fűzfa-poéta,
Vágy-álma hajtotta,
Szánalmas pojáca.
Ez én vagyok?
De mondd, ki vagy Te?
És én? Ki vagyok?
"Bájjal fénylél az égi lyányka
Örömragyogló könnyein,
S némulva rád emelt szemekkel
Tisztán ömlengő érzetin."
Mondd, ki vagy?
Ki - ölelés helyett -
Magadra hagyatva
Büszkén viselted
Áldottan édes terhed.
"Te láttad itt e kertmagányban
Hol ákász hinti árnyait,
Felhőidről mosolyogva gyakran
A boldog párnak titkait."
Hát ki vagy Te?
Kit pályáján hajt
- ott fogva tart -
Szerződött földi szerelmed.
Utam haladt a föld alatt.
- KODÁLY KÖRÖND -
Fejem fölött
Rám köszöntött
Még egy év.
S bár évem már több eggyel -
Még nem lettem bölcs ember.
Hogy háborgó lelkem
Már békét kiált?
Hogy a világ vad zajában
Hallom a prozódiát?
Csak attól -
Nem lesz egy
Galántai kamaszból
Kolozsvári díszdoktor.
Ez én vagyok?
De ki vagy Te?
Kinek emlékét idézve;
Lelkem hangjegy-betűiből
Születnek szerelmes dallamok.
Kinek közelében - érzem
Szívemben heves dobbanássá
Szakadnak szavak, mondatok.
És én, ki vagyok?
Kinek Luna fénye;
Szavai ritmusa,
Versei zenéje -
Álmai megannyi
Átvirrasztott éje.
Utam haladt a föld alatt.
- VÖRÖSMARTY UTCA -
Mit érzek - elmondani
Költőnk tolla tudta,
Midőn tanítóként lelkét
Adél nyomta volt -
Szívem úgy tartotta fogva
A Márciusi Hold.
A szívet, mely érezte
Csongor ébredését;
A szívet, mely értette
Tünde tévedését.
Hát mondd, ki vagy Te?
Kinek szemében leltem meg
A szépség valódi arcát,
Kiért vívom sorsom ádáz,
Gyötrő lelki-harcát.
Kiért e harcom most feladom -
Jambusom eldobom.
Üres nézőtér előtt;
Minek is játszanom
Egy Hold-sugár ácsolta,
Sejtelmes színpadon.
Mondd, ki vagy?
Ki akkor is ragyog, ha
Arcán gördül a könny
- ki belülről tündököl -
Kit kerül a közöny.
És én, ki vagyok?
Kit őszinte érzelme űz feléd,
Ki hazudni kényszerül mindezért.
Utam haladt a föld alatt.
- OKTOGON -
Jól tudom;
Nem hátrálhatok
Rám osztott sorsomon.
Utam halad a föld alatt.
Ideje megállni.
Felállni! Kiszállni!
A koros szerelvény
Mocskos üvegén,
Egy őszülő alak
Közelít felém.
Ez én vagyok?
Nos? Most
Keletnek induljak?
Ahogy a Kos;
Előre rohanjak?
Go West?
No - nem!
Itt szült meg anyám,
Itt van a hazám.
Merre csak léphetek;
Folyton a langyos
Dunának megyek.
Így emészt kételyem
- míg pergetem életem -
Miközben fölöttem
Elrobog - vészesen -
A négyes-hatos
Kopott villamos.
S a feljáró-lépcsőnek
Napfényes tetején,
A "lyányka"
- rám várva -
Nyújtja kezét felém.
A mélyben - lent én vagyok,
A fényben fenn - Te ragyogsz.
Én s Ten.
Mi, ketten.
Epilógus:
Szédítő utazás
- éberen álmodás -
Egy csodás látomás.
Ez már a végállomás?
Hát mondd ki!
(Az idézőjelben lévő sorok - Bajza József: A Holdhoz című verséből valók.)
7* Gergely Edit - Egészen Hozzád
Emlékszel nemesebb napjaid édesen
pergő perceinek rég tovatűnt, vegyes
ízére? S puha, kék éjjelek álmodó
csendjére, grafitos hajnalok ébredő
fényére? Frigyedet szíved a Jóval is
tisztán őrzi-e még, mint a reményt, melyet
úgy táplálsz ma, akár gyermeket anyja, ha
kebléből teje dús cseppjein éltet egy
elképzelt, de beteg s néma jövőt? Hiszen
rab vagy, Lélek! A zárt földi világ, idő
és tér foglya, ki oly szívesen élsz csupán
tested börtöne gyors ópiumán - önös
harcod, hogy szabadon részese légy a száz
tündöklő alakot s színt ölelő hamis
birtoklás üres és torz örömének, új,
tátongó sebet ejt lényeden - így marad
szomjas tűz-sivatag mérge kutad s derűd.
Kincsek közt heverő, prédaleső korod
tűrt tükre, stilizált szobra leszel, s utóbb
már tárt önmagad is durva bilincs: komor
útvesztőd falakat Bennem emel Feléd.
Hidd el, hajt valami, s nemcsak a vér, ami
lüktet benned, ahogy vágyad, erőd is egy
Forrásból ered - ám annak utat Te kell
most adj: újra tekints mélyre, időzz el az
áldott, szent Szerelem partjainál, amint
bensőd titkaiból csörgedez és csobog
telt kristályhabokon, majd szaporán halad
át rajtad ragyogó, bő folyama, brokát
pompájú szöveted lágy, arany és ezüst
szálú ékszereként. Friss vize öntözi
éned végtelenül szép, üde tájait,
önnön tarka, szelíd lelkületét, Neked
bont életbe vetett puszta hitet, s fogad
társakban születő hűs patakok sorát,
apró, mégis oly tág sok szeretet-jelet
szikrázó, eleven tengerek indigó
öblében. De gyere s lásd, a kövek között
üdvöd vészesen áll - medreiben rekedt
holtágad szomorú, szűk tavain. Miért
tart mértéket a lét Kútja helyetted? Űrt,
járt ösvényt keresel, talmi vigaszt? Talán
forradt, hűlt heg előtt áldozol, s sekély,
vergődő tudatod mégsem eresztik el
fájdalmak? Vajon unt, túl hamar élt, való
kívánságaidig vissza akarsz ma még
jutni? S kínoz a vád, hisz csak előre van
út, s megcsalt a maró bűn, ami majd tovább
kísér? Már ezer érv s tett kötöz el, de nézd:
korhadt, ösztönösen rótt imamalmaid,
bár rozsdás szegek és nyers anyag, Veled
fordulnak belül! Ejts most Magadért fohászt,
napról napra csiszolj, gaz, buja vétkeket
őrölj fel, s kegyet esdj értem is egykor az
Úrnál; rút akadályt vess el, irányt ne szabj,
csak hagyd, hogy közelebb érjen az óceán,
s szívből, töltekezőn, távoli lángra gyúlt,
dermedt ajkadon ős, bölcs bizalommal is
kérdd, és megkönyörül rajtad az Ég! Siess,
Testvér, add a kezed, mert mi vagyunk a kert,
illattal teli, ép, balzsam-edény lehetsz,
termő föld, a jövő óvta, örök virág;
nyílt ágyásai közt már jön a Kedves, és
Isten szól: „Legyen új Ember, igaz s egész
Képmás!” - s Rámosolyogsz újra. Amint beszél,
úgy is lesz, s az Ige drága keretbe így
foglal - majd, amikor látja, akit Szava
alkotott, gyönyörű Gyermeke lép elé.
8* Józsa Enikő - Ítélet.
Ha azt mondod nem vagyok
más csak kő,
Hát ne végy fel!
- hogy aztán elhajíts.
Ha azt mondod rongy vagyok
mosogató szélén,
Ne érj hozzám!
- hogy aztán földre taszíts.
Ha azt mondod zűr vagyok,
miért gondolkozol
el azon
van-e megváltás?
S miért nem mondod,
hogy szívem akár a kő,
életem egy rongy,
s én maga vagyok a káosz?
9* Juhászné Bérces Anikó - Az út vége felé
Késő őszi alkonyatban
Bandukolunk megroskadtan,
Idestova 8 éve már
Együtt megyünk, én és anyám.
A nap régen leáldozott,
Az est semmi jót nem hozott.
Szemed elé ködfátyol szállt,
Néha tudod, ki vigyáz rád.
Előtörnek régi képek,
Mintha csak most történnének.
Ez a világ már nem kerek,
Minden összekeveredett.
Az út kínnal van kirakva,
S milyen hosszú? Ki tudhatja?
Bozótosban sötét árnyak,
Intenek, csak meg ne lássad!
Fejünk felett varjú sereg,
Az elmúláson kesereg.
Jeges szél csap az arcomba,
Bú a lelkemet mardossa.
Mert a végzet útján járunk,
Bukdácsolunk, alig látunk.
S az út végén fekete árny,
Hív magához a vén halál.
S, hogy Te vagy én érek oda
Előbb, azt csak Isten tudja,
De addig szorítom kezed,
S amíg lehet, Veled leszek.
10* Kapocsi Annamária - Ami nincs
Voltam hajadon
hajdan hatalom,
voltam szerelem
gyengéd érzelem,
voltam feleség
vagyok anya még,
voltam szerető
lettem temető,
vagyok hitetlen
vakon hirtelen
voltam hívő,
vagyok mint nő
ki volt, hogy naivan
hitte ami van
látta ami jött
s mindent ami köt,
voltam valami
lettem az ami
hajdan hatalom
voltam? tagadom
vagyok ami nincs
semmi ez a kincs.
11* Körmendi Anna - Villanás Tóth Krisztinának
Gyöngyöző pára könnyű pezsgő
csillárfényben szikrázó pohár
koccint, üveghangú estélyen
szűkre szabottan steptáncot jár
Brokátszegély lendülő kezek
felé nyúlnak, aranyló rojton
megtorpannak – maracas csörög
szaporán és búg a bariton
Vezet márványoszlopok mellett
elvakító tükörterembe
selyem suhogás visszhangozza
- vigyázz szemedre medre medre
Pizzicato: húrok pengése
izzadt vágy-inak szaggatása
pulzáló fehér képfelvétel
félálmok vakuvillanása
12* Kővári Botond - Érzések Télen
Kegyetlen hideg honol Télen
Víz csörgedez egy rideg levélen
Fájáról Őszi Szél fújná le
Vidám nyár felé menjen vele,
Hiába igyekezne, tombolna, sietne
Nincs olyan, akit magával vihetne
Kérdezett mindenkit, hogy tartson vele,
S közben hullott minden fának levele
Rendíthetetlen szikla ül magányosan
Szegény beteg, talán halálosan
Gyógyíthatatlan az ő gondja
És nincs senki, hogy azt feloldja
Szívének kínzó fájdalmát...
Őszi szél jön hamar, s tombol
Amerre jár, mindent szétrombol
Magány bántja ő lelkét is
Sietne tovább, mégis
Megáll, és Sziklához szól
Hogy vagy Szikla? Rosszul? Jól?
Mi nyomja szívedet ily nagyon
Hogy kegyed egyedül itt vagyon
Menj tovább, menj, siess Őszi Szél
Én bajom csak ez a rideg tél
Úgy fest, mintha bajom lenne?!
És Őszi Szél hova menne?
Így pusztítón sietve...
Ezer Nyár felé sietek
Merre végre boldog lehetek
De sajnos nagy bánat lassít
És a fájdalom, érzem, szívembe hasít
Nincs, ki arra jöjjön velem
És végig szántsa a vidéket mellettem
Már meg sem merlek kérdezni:
Lenne kedved velem jönni?
Drága szél, szilaj vagy mégis kedves
Gyomromban a sok pillangó csak úgy repdes
Miénk lehetne öröme ezer virágnak
De sajnos rabja vagyok e szörnyű világnak
És mennyországba nem követhetlek...
Minden élő, Hallja hát meg világ
Én vagyok, ki szabályokból kihág
Szívem lángol, és forró természetem
Egy nap az egész Földet felemészthetem
Szomorkodj magadban, itt hagylak
És szavaim remélem a szívedbe fagynak
Csak a szabad madár repül az égnek
A gyávák mindig ketrecben élnek...
Türelem nélkül meg nem hódítasz
Szavaiddal senkit nem bódítasz
Hiába sietsz úgy a szerelemért
Hiába versengsz lányok kegyeiért
A szerelem nálad is kiszámíthatatlanabb...
Ó, hát belsőm tüzét senki el nem oltja
Vajon lesz-e olyan, ki egyszer majd mondja
Szeretlek. Magány, balga képzetek
Rideg tél, szép virágok, Isten véletek.
Ezer Nyár világa vár már
Nem jön senki, hát az nagy kár!
Így kedves, meleg, boldog Nyárom
Rideg Tél lesz, érzéseim mélyre ásom...
13* Kui János - Rokonom, Robinson
Rokonom, Robinson,
kedves öreg bátyám,
útra készülődök,
parton áll a bárkám.
A kunyhóm összedőlt,
nincs tüzem,kenyerem,
új gazda trónol már
régen a szigeten.
Nincsen szükség reám,
Péntek is Szombat lett,
azt mondja, ezután
csak így kap kenyeret.
Szavam is alig van,
nem hallgat itt senki:
nem tudok hangtalan,
szavak nélkül élni.
Fájdalom üli meg
minden zsigeremet,
magány és hatalom
sorvasztja lelkemet.
Kedves öreg bátyám,
Robinson, rokonom,
vigyázzad hajómat
a veszélyes úton!
Testvérek, feleim
várjatok, érkezem!
Batyumban ott van még
egyik-másik kincsem.
Sok minden elveszett
a viharban, szélben -
hitzengőn őrizem
édes anyanyelvem.
14* Marie Marel - Irgalom
Kifeszítenek
a keresztre,
félszeimmel
szembe.
Kitárom előttük szívem. Legyen. Tojáshéj-törékenységem megedzem:
erős testben üres lélek. Élek... Már nem félek.
Falkányi félsz
csaholt nyomomban régóta.
Szám elmondta
minden fájdalom-szavát.
Üres a kancsóm:
kiittam keserűm javát.
Már hiányaimat
sem hiányolom.
Nem maradt
bennem fájdalom.
Félszeimet
szélnek eresztve
lelkem
üresen kong
reggel, este.
Már
Téged
se
kereslek...
Azért, az irgalomért esdek,
legalább
fájdalmat
adjatok:
hogy
Valamit
érezhessek!
15* Maryam - Éjkeringő
Ezüst Hold csókja megpihen
Sarlóján csillagok ringanak
Gyémántfény zápor-bűvölet
Teríti a fáradt lombokat.
Ezernyi csillag lázban ég
Ölelve járják táncukat
Az éj varázsos fellegén
Zsongó, keringő-kábulat.
Fénytestük csillan a tó vizén
Vidám mosoly-had éled
Víztükör parányi felszínén
Hajnalpír vöröse réved.
16* Molnár Szilvia - Öt haiku
vadgesztenye
ünnepet ülve
fafenség gyertyát állít:
ódon mézcsorgás
***
intimitás
egymásra néző
két tétova titokban
alagút a csend
***
lakoma
bált ül a téren
a szilva - lila húsát
élvezi féreg
***
kapu
madárpad előtt
fogát szellőztető száj -
oszlop-oroszlán
***
ösztön
verdeső tegnap
gipszarcú tó vizében -
halfogó sirály
17* Pesti Orsolya - Szabad szárnyak
Képzetek valója üdvözöl
lelkem szilánkos tükrében,
száz és száz darabja táncot jár,
nincs szünet művében.
Pajkosan szökell, mint ki szállni
régen tud, de múltja még gyér.
Szemem világa szárnyát folyton
csókolja, új köröket kér.
Csatlakoznék melléjük, némán
tanulni szabadság nyelvét.
Magasban, szellőhöz simulva
ízlelni vörös nap könnyét.
Ó, ha hagynátok egyszer álmom
feltárását, értenétek.
Testem körbezsongva, repítve,
egyenest égig vinnétek.
Hol szárny nélkül is lebeg minden,
csak az elméjük cikázik.
Sebesen felhőcskéket fonva,
égitestként nő, virágzik.
18* Szabóné Horvát Anna - Fagyos szív
Nyár hímez tarkán a tájon.
Szívem kabátban didereg.
Jégpáncélja alatt fájón
bús könnye patakként pereg.
Téli magányba roskadva
siratja az elmúlt nyarat.
Felindult lelkét ringatva
csitítja emlék-gondolat.
Mikor szőttesbe öltözött
láng-virágait éltetve
rajtuk méhecske zümmögött
csábító nektárt keresve.
Ám, ahogy ősz tépte szirmát,
kerülte, nem fogta kezét.
Repte tovavitte szárnyát,
feledve méz-csókok ízét…
Fagyos tél szőtt köré fátylat.
Fájón, ridegen öleli.
Sóvárgón nézi a tájat,
mely, ruháját követeli.
Csalfa divatja a mának
könnyelműen adna lángot
minden megbúvó szikrának,
s télbe lökné az ábrándot…
19* Szakál Magdolna - Meddig még
dunsztos párát
ásító aszfalt
vérébe mocskult
századok
lábbal tiport
elgyávult asztag
meddig tűr még
gyalázatot?
arany napon nőtt
gazdag kalász
miért hogy derékba tört?
meddig nézzük mondd
meddig még?
hunyt szemmel az eljövőt
meddig őröl sorsmalom?
meddig zúzza életünk?
lesz-e szem, mi megakasztja
s szól - elég!
elég már nekünk!
meddig száll még néma sóhaj
imára kulcsolt kezek fölött?
s meddig dajkálunk agóniát
a tárgyilagos való mögött?
mennyi igazság maradt az ökölben?
markol-e még esküszót?
bibliát, tollat, kardot...
vagy feledte már rég a Jót
20* Szép Gézáné - Anyák napi köszöntő
Mama én bent voltam! Érezted!
Fiú lesz vagy kislány? Kérdezted?
Nemsoká kijöttem s láttalak!
Egy pillantás és imádtalak!
Te is úgy néztél ott énfelém:
Íme itt a gyermek ki enyém!
Azután okoztam gondokat,
S lehet, hogy feltört egy gondolat:
„Miért nem maradtam egyedül?!”
De szíved azonnal hegedült
Édeskés dallamot, s érezted:
Így kellett lennie, most ennek!
Oviba vittél és suliba,
De nem jöhettél el buliba!
A sorsod, hogy este izgultál!
„Ígérte, itthon lesz! Jön-e már?”
Barátot és barátnőt hoztam,
Kit akkor sokkal szebbnek láttam,
Kritikád nem hittem, lázadtam!
Felnőttnek éreztem már magam!
Lassacskán azonban rájöttem,
Nem biztos, hogy tényleg felnőttem!
A féltés bújt benned csendesen,
„Légy boldog arany kis gyermekem!”
És mikor révbe ért életem,
Akkor is jót akartál nekem,
S vártad már nagyon az unokát,
Mindegy volt, hogy fiút vagy leányt!
Mama csak hálával tartoztam,
Esténként azért imádkoztam,
Hogy amíg élek maradj velem!
Nélküled üres az életem!
Kik most itt ültök, s tán figyeltek,
Ti is mind voltatok kisgyermek.
Anyuka kedvence, szépsége!
Nézzetek hálásan az égre!
„Köszönöm!” rebegje a szátok,
Nektek is van vagy volt mamátok,
Anya kit az élet egyszer ád!
Minden jót drága édesanyák!
21* Tépő Donát – Angyalföld
Egy gyémántszófán ébredek, szárnyam alatt
izzadt emberbőrrel föltakart sunyi kis embriómételyek,
meg flanelboldogság a fölfújt pórusok alatt – illusztris
fényvendégsereg. Zegzugos selyempárnákon fekszünk fölcsavart felhőink közt, talpunkon csordogál a becsomagolt szivárványvendetta: reggel a tubarózsás jégtündérek mertek a szútráikból még puha öleléseket
ránk, de a repedéspontokon a cobolyprémes Isten tesz rendet. Ma Gábriel is másnapos, s a szárnyasok, mint tovagörgethetetlen kerge birkanyáj hevernek a mandarinkacsás habokon, vánkosuk tíz nyaláb üdvösség, leplük begóniaszirmos ritkaság, víg kosz elefántcsont, szaténcipő talpukon. Meggágyultan dölöngélünk, szárnyszegetten s tétován, halkan felcsendülő lélekbányász indulónk flótál- tart a végtelenbe, s még tovább. Rákikrás istrángokba kapaszkodva felállunk, s rágyújtunk egy 999-es cigarettára, vagy fordítva- kaffavirág rettenetek közt a kertben önmagunkra találunk mósuszbűzös szájszagunkkal öröklétet ordítva, hogy: Valaki hozzon már egy kis fénykaviárt reggelire, különben az átlátszó kapuőr beengedi Baltazárt az első sorba, de ha meggondolná is magát, s mégsem engedi be, van még néhány eldobott ingyenjegyem a kénköves belső pokolba.
/*métely: élősködő bélféreg
//*flóta: furulya
///*Istráng: itt-játszótéri kötél
////*Mósusz: a pézsmaszarvas hímjének nemzőszerve melletti illatmirigyek átható szagú váladéka
22* Újlaki Beáta - Mind Igazat mondunk
Bíróság előtt kívánhatsz hármat,
Fellebbezést, kiutat, vagy cellaágyat.
Szeretni lehet, ki nem tud, mehet,
Túl sok a harc a történelemben
Pontosan ugyanolyan, mint a jelenben.
Miért nem tiszteljük egymást jobban?
Kinek végződik a szíve is karomban?
Ki tudja mit beszél?
És mit mond a szája?
Miért nem tiszteljük, ki feltör,
Pedig árva.
Mind elárvultunk,
Isten nélkül nehéz,
Pedig megáldott, persze aztán lenéz.
De megáldotta ő az összes emberfiát
Nem tudom mi teremtett, de egy
kis hely mindig kijárt.
Anyánk és apánk ím létrehozott,
anyukánk szeretett, apunk meg dolgozott,
Felfogás kérdése, minek nézed a sarat,
Megérinted, elolvasztod, vagy nézed-e a havat,
Ha hármat kívánhatsz, mondd mit
Mondasz magyar?
Az én véleményem, nyisd ki a füled és hallj!
Ne vegyél be mindent, icipici magyar
Ott a gerinced, mit kaptál
Ápol és eltakar.
Minden embernek kell egy kis hely a világban
Olvass, gondolj, számolj, rendszerező mámor,
Érints, ne csak üss, oly sok már a heg
Többé ne becsali, láss többet és megy!
Nem kell lesüllyedni, hogy meglásd a
Csodát
Lehet, hogy az ember, hoz majd harmóniát.
Gerinced ne rejtsd el, mert elszégyelled
Magad, attól féltél, ha látják, neked majd nem marad.
Ne ordítsunk annyit, bár néha szükséges,
Úgy kell tudni élni, ahogy lehetséges.
Ha van egy pillanatod, mely emlékezetes,
Visszatér a többi, és begyógyítja mi sebes.
Mindig lesz figyelmetlen, lesz szerelmes,
Házaló, de arra is vigyázz, tudd, hogy
hol a manó.
Kobold, vicsori, dudori, tehenész,
Ki-ki, ahogy tud, az legelész
Egyszer úgyis lehull, mindenről a
Lepel, ki, mit vesz észre,
S ki, mit le vagy nem nyel.
Amitől félsz, úgyis önbeteljesítő,
Úgyhogy fel a fejjel, helyben a tetterő!
Mindig büszkék voltunk,
De ne ítélj oly hamar,
Mind igazat mondunk,
Ki-ki, ahogy akar.
23* Ujlaky Eszter - Lángoló fény
Óvatlanul lépkedek,
A holtak tetemei közt.
Arra gondolva, hogy
nem érem meg a holnapot.
Utunkban áll,
Mint lángoló félelem.
Rettegés fog el,
Már nem bírom soká.
A lángoló fénybe nézek,
Hírtelen kialszik szívem melege
Egyszer látnék,
Egy olyan világot.
Hol a hirtelen halál,
Az örök életet jelenti.
Támaszkodunk a végtelenségre,
Meghagyva eme illúziót.
24* Ujvári Lajos - Napnak a háza
Már öregednek a fák meg a bokrok, alá kavarognak a sárga
Avarba tapadva – a sárba.
Napnak a háza az alkonyi égen megtöri fényét, erre a tájra
Szerte- terítve palástja a sárga.
Narancsok a fények – az ágakon átszűrt – megtelik ízzel a fákon
Az őszi gyümölcs, ott lógva az ágon.
Kutató lelkem vágyna suhanni, őszi levéllel messze repülni,
Hegy magasából körbe lenézni.
Felrepülök most tarka levélen, forgok a szélben lelkem ölén, ott
Ámul el énem, szemben a fény mit adott.
Tarka a szín-teli lanka, elosztja nyugalmát, sziromban az ékét.
Te adj nekem otthonodon békét!
Ott látni a lankás dombokon által, a váci Naszály-hegy rőt képét.
Est viszi most már Napnak a fényét.
25* Véghné Cs Szilvia
Összetört szív, mint elhagyott mezei virág
Csak állok és bámulok némán…
Nincs már érzés, nincs már szó…
Nincs már semmi, semmi jó…
Nem kell az öröm, mely után jöhet a sírás!
Nem kell az érzés, mi után jöhet majd a fájdalom!
Nem kell már nekem semmi sem nagyon,
Nincs kiért már könny legyen az arcomon.
Te akartad, csak semmi sírás,
Nem akarom hallani már!
Gyere, s ölelj meg némán,
Aztán gyorsan menj tovább…
Feltehetném a kérdést,
Miért pont velem, miért pont én?
S annyi kérdésem lehetne még…
De már nem érdekel, sem a válasz,
Sem az, hogy miért mindig én…
Szívem hideg, s kemény, mint a tél…
Nem lágyítja már meg a tavasz,
Hideg leszek eztán… talán így kevesebb baj ér,
Talán így majd… már nem csak a fájdalom él...!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
