Nézem a kertet a villanó nyárban.
Izzad az aszfalt is, mondják a hírek,
hűs templomok imái közt a hívek,
az őszi rózsa kihordott hat ágat.
Hangyáknak fenntartott utakra érek,
a pistike tavasztól őszig ázik,
a kardvirág a súlyától virágzik,
a szomszéd házból kirobban egy véreb.
Bő harmattal megöntözött a rózsa,
pár tetves eszme töviseit rágja,
a múltunk köszön, jelenünket rázza,
az eresz alatt elmállik egy tócsa.
Rozsdásodik a kert, a múlt örökség,
a legényvirág bársonyos barakkban,
a távolban egy dáliadús ablak,
hittem, a fürtös paradicsom zöldség.
Egy tátikabokor árul türelmet,
a házfal és a járda közé hullva,
oroszlánszájjal pók leng, elsimulva,
s egy légy tucatszor követel figyelmet.
Nézem a kertem, csalán-szelíd-béke.
Egy ökörfarkkóró árnyékban görnyed,
az éjszakai álmaink ma szörnyek,
mondják, a múltunk jövőnk tükörképe.
Nézem a kertem, vegyszer- s igamentes,
itt körtefa, ott krizantém, parázslón,
a föld teremtett sok vadon varázslót;
itt meghallod a szív mélyén a csendet.
Második helyezett:
Cseh Györgyi
Ha átjutok
Tövisek között. Készülök.
Ruhám megtépve szerteszét.
Szemérmem foszlányain
játszik a szél. Röhögve.
kínokat mar belém a
kaland. Hagyom.
Mégsem. Nekifeszülök
mint rejtekéből a vad
kitörve alázat nélkül
körmeim alá gyűröm
véres szálkáit az emléknek
fogcsikorgatva lihegőn.
Beleélem. Túlhalom.
Cafatos szépségem
húzom magam után
bolond mártír képem.
A rengetegen túl. Egy Isten.
Öntörvényű kába mosolya
mozdulatlan zsibbadt erénye
a csendben is kiolt. Legyűr.
Megteszem. Elönt a vágy.
Zárulnak az idegek.
A cimpák szárnyasan nyílnak
habot vet a száj. Akkor. Is.
Isten ha átjutok már nem félem léted.
Harmadik helyezett:
Tóth Roland
Míg öleltelek
Reggel már hűvös tócsákba
tenyerelt a megfáradt napsugár
nedves avarba süllyedtek
az erdei úton a léptek
pár sárga virág kedvesen
hajolt át az őszbe
augusztus csókjai
a sápadt fövenyre égtek
Aléltan szédült
a párás hegyek mögé a fény
hűs sóhajjá dermedt az esténk
langyos falakból
édes-búsan ránk lehelt
egy rigófüttyös emlék
elsuhant mellettünk az idő
mint szőlőt úgy szemeztük
az édes perceket
titkon vágytunk egy új tavaszra
és míg öleltelek
gyertyaláng rajzolt a falra
ugráló árnyék-szíveket
Különdíj:
Kozma Ágnes /Erdély/
Indián nyár
az égbolt üszkös fekete bogár
csukott szárnya alatt parázslik a nyár
páncélján a csillag-lenyomatok
fel-felizzó fáradt lampionok
az éjbe bogzódó sok csillagkép
csak tébolyult rend-keresés
virraszt a hold tükörszeme
félkaréjra száradt teste
tüskébe dől aszott fénye
vérzőn hulló éji lepke
föld-ráncokban alvó pernye
üres polcaimon rendet rakok
egymást keresik a könyvek-lapok
arcom zugában a halk mosolyok
mosolyodban csak bélés vagyok