Hazám, ha van is,
csak rom.
Szürkén néz le
sok büszke hegyorom,
nézve pusztaságot,
mit Hazának hívtak
egykoron.
Állok most a romokon,
csend,
csak a szél dalol..
Hányan sírtak érted,
sok bukott harc után,
hányszor álltak sírhalmod
felett,
siratva a hőst,
Attilát,
kinek ostora előtt
meghajolt a Világ,
ki táncoltatott népeket!
Hazám most rom..
Sírva néz rám
sok hajdan büszke
vár-orom..
Nézik a táncot,
mi lent folyik:
Világ!
Most visszaadod!
Duplán, triplán,
százszorosan is
táncoltatod népemet?!
Állj, Világ, állj!
A kölcsönt
visszaadtad már!
Százszorosan,
ezerszeresen is,
hát megállj!
Állok most a romokon,
kérdezem:
Lesz-e még Hon?
Lesz-e még Hazám?
Vagy csak a sírhalom?
Vagy még az se tán,
sóval hintve be
virágos réteket,
hogy fű ne nőjön,
mag se maradjon
a Magyar után?!
Hazám!
Hazám!
Ha nem leszel,
ha világok harcában
elveszel,
minek a fény,
minek a vér,
minek is dobog szívem!
Hazám!
Ha nem leszel,
minek születtem?
Minek is élek én?
Istenek!
Adjátok vissza a fényt!
Adjatok még reményt!
Állok most a romokon,
mit Hazának hívtak
egykoron,
s múlt ködéből rám kacsint
kis fény,
kis reménysugár..
Más korok hősei,
máskor is álltak itt,
borongón,
siránkozva sorsodon.
És mégis!
Isten eddig meghagyott!
Most sem veszejthet el!
Megmaradsz talán!
Ó, Hazám!
Van-e még szív,
mely így szeret?
Istenek!
Ha elétek dobom égő
szívemet,
ha népemből,
ki még megmaradt,
velem együtt kér
titeket:
talán könyörültök,
talán meghagyjátok,
talán élni újra
tanítjátok
népemet!
Én maradtam itt,
és maradok is,
a parázs nem alszik ki
soha!
Felragyog még újra
Magyarok Csillaga!
Népek halnak,
népek újra élnek,
minden nappal újra
új napok ébrednek!
Eljön még a nap!
Napja Születésnek!
4*Józsa Edina - Mentoromhoz
Csak nézlek s nézlek időtlenül
parányi kincs, mely rút sárból
csillant fel kéklőn előttem
dühvel, messzi-messzi tájról
hűen lázadva ellenem,
és én, még fürge szeplőtlen
utálva megszerettelek.
S ajkam csak egy szóra nyílna
ha merne, de tettre bénult
hisz lényed tündöklő strázsa
mely rózsákból font bárdjával
rabságba hajtá’ kicsiny szám,
s mit is mondhatna oly valót
mi Tehozzád méltó lenne?
Mondd Uram, bőröd tűző Nap
perzselte ily édesre? Méz
folyt magzatvizedben s lenge
szél volt lépted tanítója?
És illatod? Selyembe bújt
orgona, hűs Tisza-virág
harmat lepte ízes bókja
S mintha álomba csöppentem
volna, hol csókjaid nyomán
liliomtengerek dúlnak
mámorosan duruzsolnak
s én csak hallgatom, hallgatom
hogy szívem örömben úszván
déli matrózával mulat.
Ám szép szemedben részegen
szaladgál a múlt búsulva,
botladozva, tükre félholt
vágyak tüzének, ábrándok
kósza fergetegének, s nem
csihol többé már víg lelket,
emlékinél bolyong s temet.
De jaj, nem tudlak feledni
megbújsz a fákban, gyermekek
kacajában és bár százszor-
számtalan rótta le körét
a Föld izzó magja körül,
csak sírok, tűrök egyedül,
Csak várlak s várlak időtlenül.
5* Molnár József - Bársonyos barakk
Nézem a kertet a villanó nyárban.
Izzad az aszfalt is, mondják a hírek,
hűs templomok imái közt a hívek,
az őszi rózsa kihordott hat ágat.
Hangyáknak fenntartott utakra érek,
a pistike tavasztól őszig ázik,
a kardvirág a súlyától virágzik,
a szomszéd házból kirobban egy véreb.
Bő harmattal megöntözött a rózsa,
pár tetves eszme töviseit rágja,
a múltunk köszön, jelenünket rázza,
az eresz alatt elmállik egy tócsa.
Rozsdásodik a kert, a múlt örökség,
a legényvirág bársonyos barakkban,
a távolban egy dáliadús ablak,
hittem, a fürtös paradicsom zöldség.
Egy tátikabokor árul türelmet,
a házfal és a járda közé hullva,
oroszlánszájjal pók leng, elsimulva,
s egy légy tucatszor követel figyelmet.
Nézem a kertem, csalán-szelíd-béke.
Egy ökörfarkkóró árnyékban görnyed,
az éjszakai álmaink ma szörnyek,
mondják, a múltunk jövőnk tükörképe.
Nézem a kertem, vegyszer- s igamentes,
itt körtefa, ott krizantém, parázslón,
a föld teremtett sok vadon varázslót;
itt meghallod a szív mélyén a csendet.
AJÁNLOM AZ OLDALT
