|
Lírikus képzelgés 2010 verspályázat - A 25 Döntős vers I.
2010.12.10. 01:54
1* Horváth János - Ébredés (I)
Mi a falakból kilépve is
háromszor erősebbek vagyunk,
ahogy haladunk
a halhatatlanság kerítésébe
kapaszkodva,
ködös reggeleken,
céljaink felé.
Csak az ébredések nehezek,
és egyre kilátástalanabb
a tömegbe sodort létezés.
Várakozásaink
körkörös magányba kényszerítenek,
és nem vesszük észre,
hogy meglopott minket az idő.
Képzelt cigarettám füstjébe
kapaszkodom,
hideggé érett kávém kortyolgatom,
és rád gondolok.
Emlékezetembe idézem
az első lépéseket,
ahogy a ködoszlató napot
figyeltem pirkadatkor,
a megszámlálhatatlanul sok
varjú test felett,
ahogy feketévé lepték el az eget,
szállásukról a nappali melegedők
csoportos magányába bújva,
úgy vagyok én is veled,
mint a reggelekkel,
maradnék még,
de nem tudom hová vezet,
hogy téged álmodlak magam mellé,
minden este,
de nélküled ébredek.
Ébredés (II)
Mert a hajnalok már hűvösebbek,
és a kirakatok üvegén megtelepedett
esőcseppeket nem szárítja a reggel,
ne hidd, hogy elmúlt a nyár!
Nem aludtam valami jól, sokáig nem jött a szememre álom,
hozzád indultam, és gondoltam, kivárom, míg a reggeli terhekkel megrakottan,
emberek sietnek vontatottan valahová az esőáztatta házak között.
És ahogy gondolataimmal a lelkembe béke költözött,
a természet tréfát űzött velem, a nyár hirtelen télbe fordult, és ott, ahol álltam,
a hóba burkolózott nyárban, megtaláltalak.
2* Gönczi Nóra - egyetemes Lélek
A nevem senki, de mindenki is ugyanakkor
Sehonnan sem jöttem, de megtalálhatsz bárhol.
Én vagyok a világ legegyszerűbb dolga,
mégis lehetnék a bonyolultság szobra.
Kék vagyok és bíbor,
Fekete és fehér,
Zavarosan ragyogó.
A nap vagyok, a hold és egy hulló csillag,
Kit az égbolton sosem láthatsz.
Egy pillantásra lehetek véges, ám létem örökké végtelen,
Magam vagyok az állandóság, de csak átmenetileg vendégeskedem.
Szögletes vagyok és kerek,
spirális és egyenes
lassú ám fergeteges.
Habár mindennap meghalok, pedig csak élni akarok,
Megszületek, de mégis sírok, hogy nem bírok.
Sebesen száguldó folyó vagyok
És a nyugodt, lágy óceán.
Zöld, kék és fehér
mély és sekély
kristálytiszta és kevély.
Én vagyok a szilárd talaj,
Hacsak nem rázkódom a bajjal.
Erőm, mint az öszvéré,
De gyenge ártatlanságom nem válik vérré.
Durva vagyok és kegyetlen,
zabolátlanul feddhetetlen,
finom és törékeny.
Sen-ki sem bánthat azonban,
Mivel már én is (el)törtem - s zúztam.
Én vagyok a tükör és az arc bár nem egy személy,
Se nem férfi, se nem női szeszély.
Barátság vagyok s maga a szerelem,
jó báty s ízig vér-nő;
apa és anya, mindenkit szerető.
Szükségem nincs semmire, de mindent akarok –
Még sincs valamim, mit tovább adhatok.
Van egy szívem habár, mit csak úgy loptam,
S egy lelkem, mit feláldoztam.
Hideg s forró-meleg,
szomorú vagyok mégis megelégedett,
néha adok, s olykor még vissza is kapok.
A legtöbbet magammal harcolok,
Jóllehet szövetséget máshonnan sosem várhatok.
Élni olykor nem akarok,
Meghalni viszont sosem tudok.
Mert én vagyok a fájdalom és a gyógyír is
egyben és általában,
akart s akaratlan.
Nem vagyok a Magamé csak mindenkié,
De leginkább csupán Senkié.
Nyisd ki a szíved és csukd be a szemed,
Láss, még ha vak is vagy s lényem belül érezd!
Hallgasd nem létező hangom dalát,
Tudni fogod, hogy (ott) vagyok, de nem lesz hatás.
Választásod nincs,
jóllehet megfejthetsz,
rám sose lelhetsz.
Mert bárkiben, mindenkiben és senkiben is el vagyok veszve,
Létezem mindenhol, bárhol a közelben, sehol messze.
3* Kozma Ágnes - L’acqua
A víz ma is árnyakat mos
rólam, cseppek keretezik arcomat.
Ó, Acqua Sacra, bennem folytatódsz!
Mert Ókeanosz leánya én vagyok,
kit mítoszok feledtek.
(vagy csak mosdatlan
szempillák álma ez?)
A csend ma átlátszó függöny,
túlpartról nézem homályos magam
lehet, hogy elkésett révészem,
lehet, hogy lekéstem magam.
Víz kövül homlokomra:
cseppek eltussolatlan igazsága,
Narcissus tükörképe fölé görbül-
mi lenne,
ha nem lehetne, aki még ma?
Csend-vázakba víz csorog.
Csap hideg bádog-pengése
az ujjakon,
az első és utolsó
mozdulatom.
(csak a vízóra emlékezik)
Ó, Acqua Sacra, bennem fogysz
lassú lélegzetű elmosott idővé
levedlett arcomat kagylókban hagyom,
nem sietek-
megvárom, ki magamhoz vezet.
Narcissus fölé tükörképe hajol:
könny-lábak állóvízbe dermednek.
4* Laczi Anikó - Ma, végre
tépázott lelkem rozsdás ágain
némán gubbaszt a remény
vízcseppé öleli az alkonyi avar
a holnap hófehér hírnökét
foszlott leveleim haláltáncára hullva
köszönt be szótlanul a csontváz ujjú tél
létem kertjének súlyos, évtizedes
mocska ma, végre megrepedt
a kapa fényes, bátor éle,
úgy harapott elevenébe,
hogy hallottam síró, könnyes szavát,
a búcsúzó göröngyök rekedt sikolyát
acélfogával a földet tépte-harapta
mint ki utolszor gyúlt fel a haragra
mert tudta, érezte, akarta
legyen bár utolsó, legnehezebb harca
de új életet teremt a születő tavaszba
előbújtak sötét, szomorú vermükből a kövek
és nekilendültek
a hegyoldalon erőre kapva csobbantak
a jéghideg-tiszta erdei patakba
s a tágas látóhatár felé emelték
fátyolos szemüket
szétmálló, tépett gyökerek
kongó járatok, üregek
felhők, mik a napot takarják,
de öntözni sosem akarták,
szomjas, tikkadt földemet,
tűnjetek
látom a fényben a zöldellő barázdát,
a termő kalászok túlcsordult aranyát
a pergő búzaszemek ringató lágy neszét
tépázott lelkem harmatos ágain
ma, végre felébredt a remény
5* Almási Gábor - Csak mi
Egy válaszfal kidőlt,
Ott festettek kicsit.
Ez az ajtó megvolt, megmaradt.
A pultnál álló ismerős,
Bár sosem látott tucatdarab.
A tálról a hús hiányzik,
Fiam hozzám bújik, szeret.
Láttuk együtt, hogy minden múlik,
Hogy ő férfi,
Én öreg leszek.
Este nem jött szemére álom,
Félt tán, hogy lát majd rémeket.
Az én szörnyeim nyugovóra tértek.
Nincs új világ,
Csak emlékezet.
Most egy válaszfal hiányzik.
Itt volt, itt volt megszokott.
A tálról a hús hiányzik,
Egy zsebből dalnak csúfolt zaj dobog.
Fiam hozzám bújik,
Láttuk lányomat, Verát.
Szent volt éppen,
Rózsákat vitt,
Dallal köszönte Urát.
A válaszfal már nem is hiányzik.
Fiam ezt már így jegyzi meg.
Neki hely lesz, hol hozzám bújt,
Majd egyszer – későn – elmereng.
Csak ne gyűlöljön,
Ne gyűlöljön,
Ne gyűlöljön soha meg!
6* Pesti Orsolya - Elhantolt kacaj
Mi lelt virág, ha elhalt
reményed is üvöltve köszön,
álnok fondorlattal
csaltak be a küszöbön.
Ahogy fénylett, most annyira
nem teszi gyökered,
akkor keres, mikor te
fejfádat görgeted.
Egy babaház körítése lehet
a legjobb rejtek,
mikor ragadozóvá válnak
a védőszentek.
Önző épület, konyhájában
ínyenc tömeg,
falaiba gravírozza a
küzdve tört körmöket.
Vendég, fizess eleget, mert
önmagad kell megváltanod,
liliomvér talpad alatt,
locsolhatod, de már halott.
Szeplőt hány az idő és
nem nyugtat új Hold,
mese után rögtön szörny
mellé kell bújnod.
Gyermeksikoly itt nem
hiteles könnyáriád,
hiába zeng, a tömött
fület nem tépi át.
Rég nem szól hegedűd,
emléke is hamis,
vége az ifjonc bájnak
és fénytusádnak is.
Kihunyt, elszorítja
magát a torok,
levegője száll, szagát
kergetik a pofonok.
Füstkör szeme, bőre
hajnali fagy hozománya,
szemeteszsák baldachinja,
keskeny gödör nyoszolyája.
Ne emészd még testét
nejlonszoknyás homok,
hogy elhantolt kacaját
hallhassák a rokonok.
7* Németh János - A lovak olyan lassan lépnek
(Oszip Mandelstammnak...)
az éjszaka csillag-morzsalékát
lesöpröm hajamról
szilánkjaiból lesz
a hűvös temetők gyertyalángja
lefolynak az árokba
mint a délibáb
felkúsznak az ég peremére
s elringnak rajta nesztelen
patanyomokat hord a szél
akár a felfújt hólyagok
röpködnek a legyek
hűs kavicságyban pisztrángok
csillognak nyurga kéjjel
elsodort falevelek párzanak
násztáncuk lassú ütemére
dübörgő tankok hangja száll
de te már hol vagy?
oszlopok tövében a lihegő nyár
izzadt vágyát már kiherélte
a lánctalpas háború népe
sunyin pöffeszkedik a kaszárnya kapuja
és a lovak most olyan lassan lépnek
8* Pál Gabriella - rostán át
finoman rostálják a szavak
napjainkból a vágyakat,
- megszelídült kérdésre
zsugorul a felelet -
tűpettynyi lyukakon át
eresztődik - egyszervolt
pillanat - a cérnavékonnyá
nyújtózott mámor és indulat.
elférsz bennem, az sem számít, hogy
kinőttelek. köztük bújhatunk,
míg ők javítgatják a csendet.
mozdulataink követnek,
eggyé fakulnak a szürkés
esttel. a reggelben fátyollá
lesznek - elnyúló kezdő akkord -
látszanak és alig láthatók.
légüres vágyak közt lebegnek,
egymástól szét, majd összeúszva-
kuszaságukban is értve,
pléd-melegként kiszámítva.
átlépni rajtuk nem fordulunk
vissza. tócsákban úszó árnyuk
eső után a szél felissza.
9* Bódi Erika - Mit látott két szemed
Arra gondoltam, mikor lecsuktad két szemed
Láttál-e még szépet?
Dúdolt-e lelked dalokat?
Emlék-montázs:
Íz, illatok, színek,
Fájdalom… nyár…
Megbarnult szívek…
Titkok, percek,
Amik nem tudtak,
Önmaguk lenni,
Mindezidáig…
Benned kell keresni
Keserűt és édeset, mindennek a javát.
Nélküled itt, kinn semmi nem olyan már.
Hozzád jött a fagyos szél,
Kezed nem remeg már
Lepecsételt szádhoz.
Rút ujjam el nem ér,
Többé már el nem ér
Megfagyott ruhádhoz.
Mit látott két szemed
Mikor legutóbb engem látott?
És lát-e még onnan a távoli világból?
Kevés a szó, de annál több az emlék,
És ha tudnám, hogy ezt tudod,
Én olyan boldog lennék.
Ha nem félek, érzem.
Ha nem látlak is értem.
Ha nem félsz, akkor érezd.
Ha nem élsz is, éld meg!
Egyszer.
Csak egyszer még.
Kérlek!
Szeretlek. És ez nem múlik el véled.
Ez sosem kezdődött.
Csak volt.
Így hát sosem érhet véget…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
