|
Gyönyörben fürödve erotikus verspályázat - A 25 döntős vers II. rész
2010.12.13. 19:27
13* Dorkó László - Vadság
Bódító illat, szürke szem villan,
vágykeltve suhan felém,
Rekedtes hangja, bestia arca,
vörös a démoni lény.
Csendesség béke, csókolom végre,
simogat lágyan, de fél,
remegő szája, szerelmem tárgya,
régóta férfit remél.
Orrcimpám tágul, morgok a vágytól,
megérzem rajta mézgaszagát,
mosollyal nézi, azonnal érti,
kiútja innen elveszett már.
imára készen, önként letérdel,
alázat lám a Férfi előtt,
gyónd magad bűnbe, vigyél a tűzbe,
hadd lássam végre Évát, a Nőt.
Hajába tépek, serken a vére,
ujjamon futó bíborfolyók,
kurtizán-szépség, szédítő mélység,
hörgővé váló ördögi csók.
Édeni mentség, kígyó a szentség,
ziláló őskéj az úr,
csendesség béke, takarodj félre,
ordító férfivágy dúl.
Felrobban minden, átérzem Istent,
falánkul fuldoklik már,
érzékin felnéz, nektár a nyelvén,
nyeli az ambróziát.
14* Bogdán Mária - Álomszerető
Mondják, az álmok nem hazudnak...
S amire vágyunk ott látszik
Így történhetett, hogy szökőkutad
Az én izzó barlangomban játszik...
Mással vagy nappal, de éjjel az enyém
Pajkos szájak kergetőznek puhán
Nincs egy felhő sem szemeid egén
Széjjelszórt ruháink a bűnös almafán.
Türelmetlen kezek keresik az utat
Hol az öröm forrása úgy pezseg
De a hajnal kíméletlen hasad
Óracsörgés közben sóhajtom neved...
15* Rozmán Jenőné - Mámorító álom
Negédes éjszaka van.
Tested kígyótáncot jár.
Áramvonalként ring,
Mágnesként felém int.
Fekete hajfonatod,
Lepelként takargat.
Bársonyos bőrű "kacsód",
Izzó tűzként simogat.
Izzadmányos perceket,
Őrült szenvedélyeket,
Nyöszörgő élményeket,
Ajkad forrósítja meg.
Csupa gyönyör vagy nekem,
Piros pipacs, szerelem.
Élvezem minden percnek
Mézédes melegségét.
Csillogó szem öröme,
Gerjedt tekintete,
Ha véget ér a mámor,
Eltűnik már, mint kámfor.
De szép lehet ez nyáron,
A zöldellő határon.
Rózsaszirom ágyamon,
Álmodom én barátom,
16* Baráth Dániel - Kielégia
A szoba magánya - halvány fények
tollkontúros lenyomata a szemhéj
belsején, definiálatlan egyedüllét,
vágyak kiéletlen kiélhetetlensége:
egyedül - a lelkemben feszült csend,
hangtalan neszek és zörejek,
molekuláim tompa zúgása, a vér
dobolása a fülemben, párzásra
emlékeztető pisszegés, gyomorforgatóan
izgató jelenetek, rekedten
elskandált értelmetlenségek,
hullasötét szomjazás: a vágyak
megmerevedett, megfeneklett,
megfeketedett sziluettjei;
egyedül - a lelkemre ráfeszül a csend, s
az árnyakból formálódott formátlan formák
szenvtelen közönnyel illegetik magukat,
s én vágyakozón végigszomjazom a két
szemropogtatóan szép mellnek vélt foszlányt,
a fenék vonzó ívét, hajlatokat, a ködös
csóklenyomatokat, s kifeszült ujjakkal nyúlok
oda, ahol mostanra már reszkető óceánnak
kéne lenni, hogy végigsimítsam, hogy lángolni
lássam, érezzem, amikor körülölel, hozzám ér,
zenél, elemészt, felforral, megvakít,
kuncog, nyög és sikít, reszket és rám feszül -
de nincs ott semmi, csak hullasötét szomjazás,
egyéb értelmetlenségek,
és én csak önkielégítek.
17* Kovács Panna - Kedves Béla
Emlékszel még rám kedves Béla?
Történt azon, a nyári éjszakán.
Szorosan magadhoz húzva,
Súgtad fülembe, még soha senkit
Nem szeretettél ennyire és igazán.
Simogattad a mellemet és a kezed
Lejjebb és lejjebb csúsztatva,
- Bár kicsit ugyan tiltakoztam -
De a tiltott zónába érkezett.
Én néma voltam és tűrtem e kegyet
Szemem lecsukva gondoltam,
Amit most nem látok
Az nem történhetik meg.
Melegem volt, majd fáztam,
Mindkét lábam remegett,
Egyszerre erőm elszállt,
Éreztem saját vesztemet.
Örvénylő folyóban voltam,
Majd tengeren ringattak lágy habok…..
Ekkor hálát adtam Istenemnek.
Megköszöntem, hogy nő vagyok.
Játék csak ez, súgtad fülembe,
Játék mi férfi s nő között lehet!
… hát közlöm veled kedves Béla,
Hogy játékunk drága gyümölcse,
Ma nulla óra három perckor megérkezett!
Csókol Margit a 4/a-ból.
18. Magyari Ernő - Kielégült női vágy
Eleven Tavasz
van a határban,
leány az őre
leülve kőre.
Leszállva kőről
elnyúl a földön,
kedvesét várja,
virul és árva.
Ezernyi dallam
elfojtott kaland
érzéki már s a
szív kalapál.
Míg hevül kedve
elfolyik nedve,
a képzelet ás
vágyakozást.
Közel az este
hullámzik teste,
lágy puha kézzel
érzést ért el.
Csusszan az ujja
újra meg újra,
lihegőn reng
s férfi dereng.
Elül a mersze
kisülhet tette
rezzen és fél,
míg oda nem ér.
Talál a vággyal
álmában látta,
izmosan kemény,
délceg legény.
Nadrágját nyitja
a hang biztatja,
s fölötte ott
formás dorong.
Hozzáér szája
ráfolyik nyála,
kóstolja bátran
a férfi bájat.
Legénynek nyelve
csiklót keresve,
combot elhagyva
otthonra lel.
Paskolón nyaldos
hallja a hangot
s hevesen ráng,
égeti láng.
Ebben a lázban
magába rántja
párjának álló
merevségét,
így ezen éjjel
szűzies fénye,
reszkető lény lett
és csupa kéj.
19. Albrecht Szilvia - Vallomás helyett
Nézem kígyó szemed, úgy fonod körém magad puha erővel,
vágyad nem nyugszik, de pihen még, várakozik dús testemre,
bódultan is látom, miként hívogat téged az izzó parázs-hatás!
Tanulod e szerelemi matériát, hamvas tested bizsergését kapom
sejtelmesen félénk válaszul, ám lelkem érzi már,
szabadságodból képződött jeged közben forrón éget, olvad tán,
oly hűvösen csapódik lelkesedésed, mint hajnali dér a tájra
s mégis valahány porcikám ezt kívánja.
Mindig szomjazom a pillanatot, mikor forgunk álmaink sóhaján!
Múzsám vagy igen, üde virágillatban fürdőzés megújító érzése,
szobámban most is vágyom, milyen epret szedni friss reggelen,
kerek barack húsába harapni, őszi avarban poroszkálni,
szőlőt két pofára falni,
tenyeremmel selymet, bársonyt tapintani, markolni finomságod,
lángoló gyertya fényébe bámulni, veled bennem nedvesen elégni.
Végtelenül sós könnyet csal arcomra a semmiből feltörő inspiráló kép
az alig érintett igazi fényesség!
Felébrednek a felhők, szárnyra kel a boldogság, röppen a derék madár,
talált kincset, sokfélét, neked adja, ha kéred mindnek csillagát,
csak azt az egy életpercet kérem emlékül, a finom vadság örökét,
e gyönyörrel teli fájdalmas lét újra feltörő szenvedélyét!
20* Cseh Györgyi - A küszöbön túl
A küszöbön már.
Turmalinszín’ madarak ölén ring fehér bárkám,
vagy csak az angyalok…
Csak angyalok öle reszket, rázkódik kínom felett;
testem alabástrom vonalai karmazsincérnaként szakadnak szét a táguló fényben.
Szagotok orromba tolul.
Mint páfrányok seprűje, hajatok szelíden legyez,
karotok, medúzák kék csápjaiként ölel és fojtogat. Most;
mikor üszkös mellem örökre a mennybe keményedik. Nélkületek.
Kacagjatok.
Kásásan fanyar húsotok férgek bűne lesz. Forró kútjaitokhoz keselyűk ülnek,
míg álmodó kedvesetek tomporára sistergő nyálatok hull.(Ön)Tudatlan.
Óh, mit tudtok ti vágyaimról.
Mit tudtatok?
Álltok a szirten össze sem gombolt kabátotok alá csap a hajnal, ahogy szétosztjátok
aranyló múltam utolsó foszlányait, s tékozlón szórjátok a haragos szélbe szét,
aztán erőltetve keresitek színeim;
Mikor nyelvem bársonyába tört erős falloszotok ..,
mikor combjaimat markolták izzadó tenyereitek az utolsó tusáig szorítva
szoknyámat cafatban is.
Mint kisfiúk anyjukat nem eresztve…
Homlokotok ezüstjéből iszom véretek. Nézzetek.
Emlékezzetek.
Leeresztett hajam sáfrányos libbenésére, kamaszos combjaim ruganyos mozdulására,
asszonyos csípőm telésére, fogyására.
Vállaim szögeire feszített testetek nyögéseire. A csendre.
Mi eljött.
S jön el.
Ahogy nyaltátok vadul eleresztett melleim gyümölcseit, bele sem harapva, mintha a bűnben is a bűntől rettegnétek örökké.
Kacagok. Felettetek vagyok idefenn és alul.
Ölem titokzatos bilincse csilingel fületekben majd minduntalan. kínokra kárhozott tébolyult farkasok szagoljátok nyomom vonítva az égre.
Eresszetek.
Tekintetem kobaltkék tekintetembe gabalyodó lényetek, létetek szálait lefejtem, eresztem;
Hagyom.
Könnyeim belétek égő mintái elpárolognak, ahogy kézen fognak fénytestű vőlegények, menyasszonyok.
Belehalok.
A küszöbön túl
örök istennőtök
vagyok.
21. Németh Norbert - Vad erotika
Csókkal dobálva kínozzuk egymást,
megküzdve lelkesen két vad szempár,
karjaink önálló harcot vívnak,
tépkedik ruhánkat, táncra hívnak.
Egymás szájából szívjuk levegőnk,
testünk elszabadul, száll remegőn,
a vágy, mint különös csapda bódít,
mint éhes oroszlán, nyálat csordít.
Pulzusom vadul üti ritmusát,
megzenésíti kéjem himnuszát,
magával ragad Téged is zeném,
sikoltod halkan, hatolj már belém!
Felajzott énem mélyedbe merül,
verejtékünk mindenhol elterül,
szenvedélyünk hangos cuppanását
rejtik a falak az éjszakán át.
Váratlanul jön értünk a hajnal,
ott lel minket összekócolt hajjal,
ránk pillant és tudja nincs itt dolga,
talán ha egy himnuszt eldalolna?!
22* Pál Gabriella - a szív cserél
őrződ lettem.
hangod rekedtségén
üt át bizonyossága.
őrződ vagyok:
leplezetlen ígéret,
néhány órányi fülledt,
lecsupaszító végzet.
a gyomrom préselte szó
megremeg (elmehetnél),
illatom a szobában
miértek és a vágyad
között őgyeleg.
gombjaim tépve
mutatom utad.
szemérmünk átkúszik
az ajtó megfáradt
küszöbe alatt.
szaggató hiányt
borsódznak a pihék,
csapong a mozdulat,
ujjbegyeinknek
szolgál lihegve
a milliméterenként
eszét vesztő akarat.
szorítasz már,
s a kérdések
elvonulnak,
végük görbe jelén
súlyuk vesztett mélán
épp csak himbálóznak.
a szív a sok kis érrel,
ritmust cserél idővel
és alakot a térrel…
semmit már, csak duzzadó
istenséged áhítom,
cseppfolyósak a tüzek,
bálvány kell, nem irgalom,
sikongat a sóhaj,
s a hajamba kapaszkodsz,
míg elhagy a pillanat,
ami kiírt belőlem.
szétmállasztott testem
a lélek zabolázza,
hogy foglyomból
te legyél megint uram.
uram leszel újra,
nem kellesz többé
hajnalokba bújva,
míg izzó emlék-tested
teliholdját álmodom-
szuverén szívem helyén
esdő fallikus sóhaj:
az egyetlen igaz,
e világba tévedt
ősrégi hatalom.
23* Kapcsos Béla Károly - Sikoly és suttogás
Hallod hangomat, susog, mint ezüst eső
nézed arcomat, elgyötört szenvedő.
Rád gondolok, minden vérző hajnalon
tested feltűnik s szemem lehunyom,
ébren vagyok és érzem lényedet,
ez fájón szép s én most is remegek.
Indaként a két karom lágyan ölel
nyújtod ajkad, csókod vegyem el.
Szemem kitágul, mohón issza arcodat
retinámra égett, akár egy lenyomat,
kimerevedett az idő, de mi ölelkezünk,
egymás testén fent, súlytalan repülünk.
Pajkos macskaként hengeredsz alám
édes bimbóddal tele lett a szám.
Bársonyos ujjaid játszottak testemen,
s megállapodtak ágaskodó ménemen.
Kényeztettél, mint még idáig kevesen,
incselkedtél férfiasságommal kedvesen.
Hallottad hangomon, érdes suttogó
s combjaid tártad felajzva, elfúlón.
Falloszom vezetted kerted mélyére
magadba húztad, virágod kelyhébe,
gerinced roppanó ívbe feszítette a kéj,
hátamat szántottad s rebegted még.
Lelkünk szárnyalt s követte testünk is
kelyhed szorított magába önkívületig.
Körözött csípőd, mint égen a sólyom
számban éreztem, könnyed sós volt,
kulcsoltad derekam s dobáltad fejed,
s kemény bimbóid, döfködték mellemet.
Majd hirtelen ráültél vágyaid tárgyára,
hajad kibomlott s belekezdtél a vágtába,
felkorbácsolt lovasként repültél a cél felé,
s melleid előttem mozogtak le s felfelé.
A beteljesülés végső akkordjaiként,
testünk remegett s beborított a fény.
Csókokkal halmoztam gyöngyöző melledet,
s lágy kézzel borzoltam öleden selymedet.
Simítottam a szenvedély kihunyó parazsát,
ernyedő testeden araszolt végig a szám.
Pőre volt testünk s lelkünk is csupasz,
elhalt a sikolyunk, csak a suttogás maradt.
24* Kammerer Edina - Egy éjszaka, ami csak a miénk
Félhomályban, gyertyák között fekszik a nő
Titokzatos, vágyat sejtető.
Lágy zene édes fuvallatként tör elő az éjszakából
S a nő teste a ritmusra mozdul.
Vele szemben a díványon a férfi szemében
Vágy lobban fel a szenvedély hevében.
A nő végigsimítja a combját lassan, érzékien,
A csipke, mi bőrét fedte tehetetlen,
Alázuhan a mélybe, s a padlón hever,
A férfi tekintete rajta megpihen.
S mikor szemét újra a nőre emeli
A nőben a szenvedély szinte megperzseli.
Szíve hevesen ver a vad táncot látva
A papnő szerelmi rítusa magával ragadja.
S a nő közeledik, mint a ragadozó,
A zsákmányért nyúló érintése feloldozó.
A férfi keze a hajába túr,
Szorítja és megrántja azt vadul.
Ajka mohón siklik végig a nő nyakán
Kezét körbefonja a derekán.
A nő ajka a szája húsába tép
S vért fakaszt ez az elsöprő szenvedély.
Egymás tekintetét keresik a mámorban,
Ami egybeolvad a szerelem bájában.
A nő meleg öle megnyílik, s várja,
Hogy a férfit magába fogadja.
S a férfi szenvedéllyel a nőbe hatol gyengéden
Egy belső remegés tör fel a lelkében.
Keresztülárad lénye érzéki magja
S a nő a lelkét is magába fogadja.
Egy ősrobbanás, mit átélnek a gyönyör hevében
Teljes egybeolvadás egymás lényében.
S a férfi izzadtan zihál levegőt keresve
A nő torkából válasz a halk sikoly emésztő tüze
A vágy beteljesült bennük, testük remeg
A szenvedély íze ajkukon pihen.
S egy édes csókban ízlelik a másik ajkáról
A gyönyör nedveit még mindig mohón.
S a férfi megsimítja a szeretett nő arcát,
Ki mindig felszítja benne a vágyát,
S csodálja a nőt, aki gyönyörben,
Neki adja magát egészen.
Szorosan ölelik egymást még lihegve
Élvezik a mámort, ami őket újra teremtette.
Szorosan ölelik egymás testét
Élvezik, amíg tart még ez az érzés.
Szemükben a szerelem tüze kiolthatatlan
Újraélik ezt a gyönyört minden eggyé olvadásban.
25. Kozma Ágnes - Hálóidban
(A szavak már elhangzottak,
hosszú csendekbe vonulnak)
közted s a fal között
- felfüggesztett lélegzetek
közt szünet-
vagyok
ha a fal fele fordulok
ott is mintha te lennél
te mindenhol vagy
s ha feléd-
néha te is fal vagy
hosszú, néma árnyék
ruhád vágásaiban
fluktuáló fénykockák
üszkös éjt metszenek
oldanak zsebeket
minden fal- gomb,
cipzár, ingujj, nadrág
mi a meztelenségig
- elválaszt tőled
bár közted lehetnék
combjaid vibráló
rángásaiban
s te köztem
- ugyanott
a köztes az ideális állapot
(ezt még Horatiusnál
megtanultam)
ujjak keresése:
játék-bújócska
most leszek a buja szende
ideálokban termő múzsa
eljátszok akármit
az ős pogányt, ki bálványoz téged
a rafinált, ledér kaméliás hölgyet
a félvállról kacsintó, kacér kisleányt
a díszletei közt ragadt, túl finom gésát
játszhatok romantikust, szentimentalistát,
művészt, ki a plátói tantrában hisz
végül eljátszhatom- magamat is
az érintés kiindulópontja: pont
körkörösen terjed
az ujjhegyekig, a bokádig
- míg tart a lélegzet-
ujjaimmal körbeírlak
elsodorlak, megkereslek
simogatásokkal nevezlek
átrajzolom vonásaidat
az atomok ujjbegy-
táncát bőröd alatt
csak egytestnyi térben
csak egymoccanásnyi időben
- férünk el-
mozdulatokká zsugorodom benned
mégis teljessé a Végtelen nyel
porcelán-fényű testeden
árnyak csorognak
a levegőt darabolja
suhogó hajad
a pillanat ájulása
a bennünk széthulló
idő - én vagyok
most önként és talán félszegen
öledbe olvadok
levetett arcainkon
a gyűrődéseket
kisimítjuk másnap
félbemaradt mozdulat
várakozik benned
kinyomozatlan illat
párnákon erjed
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
