|
Strófákkal üzenek 2011 - A 25 Döntős vers II.
2011.03.11. 01:48
Török Stenczer Enikő - AKKOR volt, MOST van!
Azt mondtad - AKKOR - kincs vagyok,
Körültáncoltál szerelemmel.
Hitted, hogy én vagyok a fény,
Beragyoglak az életemmel.
Gondos kezekkel vigyáztál,
Óvtál a széltől, baj ne érjen.
Csillagruhába öltöztem,
Hogy ünnepelhesd szenvedélyem.
Azt hittem mindörökké tart,
Mosolyból fontam neked álmot,
Harcom hatalmi hadakkal,
Nem hagyott homlokomon ráncot.
Tetéztem szelíd szavakkal,
Szerelmes verset írtam hozzád.
Bevontam nemes arannyal
Szívembe hímzett, szelíd orcád.
*
AKKOR volt! Régen, hajdanán...
Amikor még én, benned éltem.
Akkor, hogy vizsgáljam magam
Lélek-tükrömet tőled kértem.
*
Ma, MOST van! Jelen idő.
Foganatja már nincs a jónak!
Itt állunk szemben, te meg én:
Ünneprontói az igaz szónak.
Csitítgatom a szörnyeket,
Akik a hátam mögé bújtak,
Letakarom a fényeket,
Ne lássam, mit hoz majd a holnap.
Nyugtatom magam: - Türelem,
Az árnyak egyszer elvonulnak.
Kelj fel és járj a bérceken,
Hisz nyoma sincs ott fagynak, hónak.
És aztán csönd lesz, síri csönd.
Levonulunk. Sötét a színpad.
Eljátszottuk a szerepünk,
A béna kézzel a tapsolóknak!
Nem kérdezem, nem vádolom,
Hogy tükrödből, más nő néz vissza,
Nem fejtetted meg sóhajom
Ez, életünk rettegett titka.
Fülöp Tamás - Gyilkosság a konyhában
Kora reggel, korgó gyomorral, papucsban
csoszogok a konyha felé. Ölni megyek.
Szétnézek. Az asztalon egy kés, pékárú,
a kedvenc teám, ami naponta akár
kétszer-háromszor is feláldozza magát
a szomjamért. Ásítok, vizet forralok.
Amíg pöfög, gőzölög, megragadom a
sarkánál a gyanútlan, kilós kenyeret.
Ijedtében ropog, elejti morzsáit,
dulakodunk de mielőtt kicsúszna a
kezemből egy határozott mozdulattal
kettévágom. Fentről haladok lefelé.
Majd további darabolásába kezdek.
Újabb szeletekre csonkítom meg puha
testét. Élvezettel, megszállottan szelem,
én, a kegyetlen és korgó gyomrú gyilkos.
A vajjal vastagon megkenés még elmegy,
mint valami beteges perverzió de
az egymásra hajigált felvágott-hegyek
már hullagyalázás. Morbid étvágyam van.
Enni kezdtem. Nincs ebben semmi különös
mert a statisztikák szerint a világban
több millióan tesznek hasonlóképpen.
Válogatott módszerekkel, ki így, ki úgy
kínozza meg hozzávalóját. Attól függ.
Miután végeztem, el kellett tüntessem
a nyomokat magam után, tányért, tálcát
elmosogatni, kukába dobni mindent
ami a mai bűncselekményre utal.
Egy száraz héjat sem hagyhattam ott magam
után, semmit amitől aztán majd felém
kanyarodhat a gyanú. Én ott se voltam.
Később vendégek jöttek hozzám. Nem voltam
elég alapos, vajas szájjal, maszatos
tenyérrel nyitottam ajtót, jóllakottan.
Dermedten álltak előttem, nem is fogtak
velem kezet de még csak nem is köszöntek.
Pár percig néztünk így farkasszemet, végül
belátták, hogy későn érkeztek, már ők sem
tehettek semmit. A víz közben felforrt és
szépen, lassan kivérzett a teafilter.
Benyó Gergely - Bekszpész
elfolyni szimpatikus kerti széken
néha kell
körtelombok alatt
elhagyni színpadikus lényem
néha kell
még ha egy rész meg is marad
Hold úszik éjvörös
bortengeren
ujjlenyomataimat a poháron most
tiédnek hiszem
nem látsz ide
s nem vágysz ide-
bújni már pizsamában,
kedvenc sorozatod után
táskás szemekkel
és nem vágysz hinni
újra HINNI
szemet hunyni
s megpróbálni látni
hogy a Hold halad
s réved a Reggel –
kezek remegő játékát okoztad
kopott diófa-asztalon
a toll porba hull
aláhúzott kér???dő- s fel!!!kiáltójelek
(pöttöm pálcikaemberek)
üvöltenek a vakító papíron
az életsebesség volt más:
enyém séta
tiéd tánc
belülről most meghajtóim csendje öl
(nem látsz ide
s nem vágysz ide-
bújni már)
idillből lett nihil
őröl
most áramkörök futnak álmom fölött
(nem látsz ide
s nem vágysz ide-
bújni már)
rigó füttyent körtelombok
között
fejedben az emlékek csak üres mappák, rejtett fájlok
(nem látsz ide
s nem vágysz ide-
bújni már)
fájsz nekem, s talán Neked én is
fájok – –
hajnal előtt még felkelek
csillagot választok
s az égboltra klikkelek
összecsukom csendben kerti székem
kilépek a Rendszerből
s összecsuklom csendben
az Ablakok leáll – s vele
a
szív is
a szobában ébredő, nagy árnyak MAGÁNYA fogad
kislámpa pislákol
a Mindentudás-doboz alján…
…
és sötét képkockáján túl,
elolvasatlan
ímélek tűhegyén
megcsillan lassan a
H
A
J
N
A
L
F
É
N
Y – –
Kováts Péter - Az utolsó pillantás-ok
A szerelmes
Hát ennek is, mint minden másnak,-
Múlnak az álmok, a boldog percek,
Bokron a levél fázósan reszket,
- vége lett sajnos az idei nyárnak.
Nincs élvezője a fodros hullámoknak,
A vízben csak vadkacsák lubickolnak.
A vitorlás is, szerelmünk fészke,
Csak emlékszik tüzünk vad ütemére
Nevetve mondta: hidd el csak ennyi.
Gyönyörű volt, engem így kell szeretni.
Nem akarom látni szomorúságodat,
S egy könnyű csókkal zárta le ajkamat.
A vonat indul, könnycsepp a szemben
utolsó pillantásom sósízű cseppben.
Az Öreg
Az évek észrevétlen múltak,
S Ő csendben magára maradt,
A gyermekek már rég szétszaladtak
S párját is őrzi egy szomorú sírhant
A tornácon ül, könnyei folynak
Végignéz a frissen nyírt zöld gyepen
Emitt gyümölcsfák sorakoznak
Amott rózsák nyílnak színesen
Az orvos mondta: ez már a vége.
Kitelt az élet, nincs több csoda
Még szeretett volna egy ágyást
A kis patak mellé a kert végibe
De egy felrebbenő madárka vonzza
Az utolsó, búcsúzó pillantását.
A terrorista
Gyűlölt kép, a nyugalom képe,
A gondtalan, csevegő embereké.
Itt lesz hát jó. Megtudják végre,
Milyen a sors, a nyomorultaké.
Miattuk van nincstelensége,
Népe léte a hontalanoké,
Minden hitetlen kiontott vére,
Szent áldozat az igazi hitért.
Kezében vádlón robbant a bomba,
A pusztulást hozó vágyott fétis,
És torkaszakadtából ordított :
Ez vár minden megalkuvóra!
S még az utolsó pillantása is,
Perzselően gyilkos lángot fogott.
Németh János – Naphimnusz
Ehnaton (IV. Amenhotep) fáraó (i.e. 1355-1337) tiszteletére.
Ami az Ay Amarnai sírfeliratból kimaradt.
Úgy izzik ma felséges korongod és veti fényét az ég horizontján,
eleven ragyogás csodája!
Az élet megkezdi harcát, kikél a porból,
betölti a zsigereket, megrezeg a mindenség dimenziójában.
Keletről nyugatra tekint szemed rezzenéstelen szempillával.
Tapad a rögre, visszatükröződik a tavakban,
a szél játékos füttyét viszi tovább a csillagok ragyogásáig.
Te magad vagy Ré!
Magad vagy a gyönyör, a mosoly,
elkopott koldus arcán
az önfeledt megbékülés.
Lebegsz egyetlen fiad a Föld felett: végtelen és egyetlen bizonyságként,
a halált túlélő bizonyságként. Az öröklét bizonyítékaként
magad alá gyűröd a sötétséget, az elmúlás leheletét.
Nővéred a Hold, pajkos kölykei a csillagok.
Az embert kirabolhatják vagyonából, de te visszaadod a látást.
Az oroszlán széttépheti az eleven húst, de te fölszívod könnyét a fájdalomnak.
A férgek felemészthetik a romlandó testet, de te magadhoz veszed a lelket.
A Teremtő akarata vagy, Aton!
Az éltető mag nélküled kushad, lapít a homályban, te kicsalod a fényre.
A gyenge palánta ernyedten térdelhetne, de te bátorságot öntesz belé.
A fának gyümölcse sápadtan kornyadozna, de te mosolyt csalsz rá.
Ragyogásodra felkél az ember, s lerázza az éj bánatát,
pőre teste megmosakszik sugaraidban, majd felölti ruháját.
Egész nap glóriát fonsz fejére, míg ő munkálja a földet,
elülteti a magot, meglocsolja a palántát, és leszakítja gyümölcsét.
Asszonya méhében lapuló magzata alig várja,
hogy fényeddel tápláld,
és ráléphessen élete ösvényére,
melynek útját te mutatod meg neki.
Aton!
Jöttödre a madarak flótája tölti be a leget,
szárnyuk suhogása versenyzik a széllel.
Az állatok erős izmokkal dobbannak eléd
és emelik arcukat fényed felé.
A folyók habos hátukra veszik és visszatükrözik csillanásodat,
elbújnak a völgybe, hogy pajkosan futhassanak újra eléd.
A halak kiugrálnak a vízből, megvillantják pikkelyüket
és csobbanásukkal jelzik neked létüket.
A tenger morajló áhítattal loccsan fiad lábához, a Földhöz.
A Nílust, melyet ajándékul adtál neki,
te irányítod, hogy locsolhassa az izzó homokot,
amelyből élet fakad.
Az alvilágból hoztad Egyiptom földjére;
itassa a lábasjószágokat, locsolja a földeket
és az egymást követő évszakoknak termését teremje meg nekünk.
A te arcod látásától fénylik a szem, adja nekünk az erőt.
Hitet az öröklét misztériumához te adsz.
Ha lehullsz, nincs fény és megtorpan a munka...
Szepesi Zsuzsanna - Kettesben József Attilával
„Kopogtatás nélkül” léptem be,
ülök egyetlen székeden,
figyelem szegényes otthonod -
szégyen a népünkre nyomorod.
Kályhád hideg, melege emlék,
ágyadban „zizeg a szalma”,
de forrón árad minden szavad,
hallgatom keserű igazad:
darabokra hullott a világ,
terhei alatt görnyedünk,
választhatunk szabadon döntve,
lassan vagy gyorsan megyünk tönkre;
boldogabb életet remélve
kivándorol ifjúságunk,
mi meg itt adatok maradunk,
könnyezve álmokat faggatunk;
bütykös ujjakkal tartjuk a mát,
hátha megszépül jövőként,
s málló évek forgácsain él
nemzetünk „a város peremén”.
Kezemben tartalak, olvaslak,
s te pörölsz velem szüntelen:
- Hát nem látszik, merre haladunk?
- Visszafelé robog vonatunk!
Bájer Máté - Kortárs
Valamikor mostanában történt,
Hogy egy nyirkos este
A múzsa egy költő ablakában
Állt, és ott belesve
Arany fényével ragyogta tele
A kopár kisszobát,
És az ihlet percek alatt,
A költőnek elnyűtt
Öreg tollába ragadt.
Mikor abban felgyűlt,
Mint fáról az almát más, úgy rázta
Lapra a szavakat.
Amit írt,
Feltépett
Ezer sírt.
Lelke Babitscsal játszott,
És látszott, hogy a költő
Balassival kötött
Vérző vad románcot.
Benne volt Kazinczy tüze,
Tóth Árpádnak szűzi rügye,
József Attilának árva
Szerelme, cseppnyi Adyval
Egy merész ódába zárva.
Amikor kész lett,
Fogta az egészet,
És minden nyelvi
Készlettel együtt,
Szépen rendbe szedve,
Egy igen ritka
Vaskos nagy tikkfa
Asztalra tette,
Ahol egy öltönyös,
Sűrűn tört magyarral
Unottan gagyogta,
Mit ér a magyar dal:
Máj frend! Ez jó!
Húszból tventi!
De az ilyen
Most nát trendi!
Disz iz tú mács,
Nehéz eset!
Vrájt mí könnyűt,
Érzelmeset!
Újra töltőtollat
Ragadott a költő.
Hol lant, hol hegedű
Csendült kedves szívéből árván.
S úgy jelentek meg a papíron
Bús és keserű szavak,
Mint az őszi záportól nedves
Lábnyomok a járdán.
Szerelemről szólt az ének,
Minden szava arzén,
Eklektikus méreg,
Melytől a szív lágyan elmereng.
A főnök arcán nem olvadt a
Fagyos kéreg mégsem,
A tar homlokán eldőlő ív
Nem rezdül, meg se reng:
Máj brádör, a versedet
Veri, veri szeretem,
Dehát manapság már
Nem kúl a szerelem.
Ez az izé… lávli ájrodalom…
Szorrí, disz iz for mí szívfájdalom
Nekem, de ez…
Iz veri old…
lejárt lemez!
Nekünk kell nyú stílus,
Fántásztis, egyszerű, tiszta!
Most menj! Mikor majd ilyet írsz,
Ha bírsz, akkor kom bek vissza!
A költő már nem szólt semmit.
Hallgatott az arcán a ránc.
Némán fogott egy kis cetlit,
Majd a tolla,
Mintha éppen robotolna,
Áttörte az értelem falát,
És a lapra felkarcolta
Korunknak egyetlen dalát:
A líra avitt,
undok fattyú,
hite gyenge,
lelke talmi.
Jól van világ,
Akkor Fák Jú!
Én meg megyek
éhenhalni!
Molnár József - Lehet…
Lehet, lemaradtál a jövőről…
Még belenézhetnél a szemébe, ha nem
tetted volna vakká a csillogó-feketét-kéket.
Mintha a ködbe néznél, vonatlámpaként
százhúsznál keresve az ismerős alkony-
köveket, mely tegnap még ott volt, mint a
vakító parázs a szívben. Ködből a ködbe
vezetsz, s az ismeretlent az ismeretlen
egyenlet zárja. Fiatalságod vakablakká
lett, gyáva sejtjeid halálraítéltek. Nézel,
de már egy ócska szemüveg mögül, egykor
karcsú termeted a híd túloldalán némán
emeli kalapod, te meg bambán
szépreményekre emlékezel.
Aztán már a szépre sem…Figyelmed fekete
lyukban cipeli tested, mint hóhért gyermeke, s a
fájdalmas üvöltés ekkor már nem a tiéd, azt is
ellopták, ahogy tolvaja voltál te is
életednek, lomként zuhansz mint
megválaszolatlan kérdés, már nem a tegnapi
jövőd vagy, minden értelmetlenné vált,
létutazó lélekutazás.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
