|
Strófákkal üzenek 2011 - A 25 Döntős vers I.
2011.03.11. 01:52
Zsefy Zsanett - voltál, leszel
voltál nekem
két pólus között a vonzás
virágbibére hulló harmatom
amplitúdóba zárt harangkongás
elmúlásból is éledő hajnalom
voltál nekem
szerencse, boldogság, alázat
falombot ringató őszi szél
télben szunnyadó barázdája tájnak
ölelős tavaszból rajzó méh'
voltál nekem
suttogó kertek virágos ágya
seholsincs világban
sehol sincs bűntudat
estike szőnyegén
suttogó árnyak
szavak, képek, sziklák
szelídség, indulat
vagy nekem
árvaság, szülém hiánya
tollam hegyére száradt gondolat
kavicsok között őrlődő büszkeségem
szótlanságba karcolt alkonyat
leszel tán
újra csepp a számon
hűsítő, édes, éltető
utolsó szó halotti imámban
de lehet csak sóhaj
ami még menthető
Szmilkó Ákos - Fontos állat a csiga
Az idő nagyon-nagyon lassan halad,
Mint a nyálkás aszfalt a csiga talpa alatt.
Hogy e kis állat nem jelentéktelen,
Az tudja, ki átlát a bonyolult tényeken.
A földön van éjjel és van nappal,
Attól függ, épp merre fordul arccal.
De senki sem sejti, mit dolgozik a csiga,
Neki kell a földbolygót forgásra bírnia.
És most tudjátok meg a föld arra forog,
Amerre csiga fejjel nagyon sok a dolog.
Egyedül erőnek nagy lenne hiánya,
Ezért dolgozik együtt nagyvilágnak csigája.
Szerencse a legtöbb keletnek lódul,
S így alattuk a föld nyugatra fordul.
Tehát foglalja mindenki a csigákat imába,
Hogy ne törjön rájuk a szeretet hiánya.
Hisz ha házába bújik, szarvát visszahúzza,
A föld megáll, és tán többé nem mozdulna.
Ezért ha eső után meglátsz egy csigát,
Becézgesd, drukkolj neki, hogy forogjon a világ.
Lupsánné Kovács Eta - Látkép
Bíborszínű ég alján egy
erdő negatívja,
előtte kútágas nyikkan,
segítséget hívva.
Vagy unalmában teszi, hogy
néha halljon hangot,
talajvíz mossa a lábát,
- néhány hete pang ott.
Düledező tanya sóhajt
fel a bíbor égre,
szomjazik a talaj, meleg,
kiadós napfényre.
Vizet fulladásig kapott,
hátán alig bírja,
tanya fala segít neki,
a sárt issza sírva.
Sokáig már nem bírja ki
a földből gyúrt vályog,
összeomlik, nagyot reccsen,
a cserepe rárogy.
Kútágas csak sajnálkozva
nyikorog a tájra,
dűlő tanyát búcsúztatja,
mintha lelke fájna.
A ház körül özön varjú,
koromfeketébe,
kórusuk egy rekedt fohászt
küld a bíbor égre.
Egy harangszó tudatja, hogy
erre mi a hír ma,
feltűnt egy csapat hófehér
galamb negatívja.
Czégény Nagy Erzsébet - A régi ház
Sziromhullatott rózsák
árválkodnak a kertben.
Délutáni álmából nyitja
szemét a ház.
Ásító ajtó mélán nyekken,
aztán megadja magát.
A szobába lépve
eltűnt idők emléke telepszik rám.
Vállamra ül a csönd,
némán peregnek a szavak.
A sarokban egy pók halad,
bontja fonalát vissza a múltba.
Mállik a falról a gyermekkor.
Hallom: anyám hív raportra.
A padló réseiben megbújt egy kacagás.
Számára nincs sokáig maradás,
mert az ablakon becsurgó fény
varázsképeket vetít a falra,
a jelen a múltat falja.
A fény- szőtte hálón át, itt-ott
csupasz téglák néznek velem
farkasszemet.
Múltidézők.
Festetlenek.
Ács Dániel - Versbe tépve
Fűre szívni piros -
Polclyukak a hűtőben -
Zacskó bőrből -
Reggeli székszoba -
- tojáshely.
***
Narkóser csoki: kendertojás.
‘Net’szoba: aludj-ól.
Szét estét!
Vörösborogatást.
Péteri Judit - Minden rendben
(Egy mosoly hatalma)
Ma újra éreztem egy mosoly eget-rengető erejét,
mely folyókat áraszt kora tavasszal,
hegyeket pusztít őrjítő morajjal,
és felfedi a csodáknak elfeledett erdejét.
Ma éreztem újra, a reménynek illatát!
Hát akadnak még zamatos, élő szagok!
(Mégis e zord világban, nem egy néma vagyok,
ki hiába vezényli süket tömegek gyász-hadát?)
Pillantottam fényt a folyosó végén,
rám villant pajkosan, s szemébe nézvén,
végre nevettem, kacagtam e percben!
Mosolygott Ő is, tündöklő szikrával
űzte el szörnyeim. S lényének bájával
suttogta szívemnek, hogy minden rendben...
Radmila Marković - Küzdelem
Sűrű köd rejtegeti fájdalmamat,
lelkem mélyén ismerős dallamok,
csillag-fény nélkül bátran indulok
sötétségnek én ajánlom sorsomat.
Minden ordas pár nélkül magányos,
a szél visszhangozza vadul dalomat
lesöpri zúzmara-szőtt kánonomat.
Útszélről fölrepül egy szép táltos,
körülöttem a mindenség fagyasztó,
sikoltásom fagy-zsebben kalandozó.
Megtalálom havas utamnak végét,
legyőzöm a fagyvilág bús keservét,
akkor majd csengve víg dalom szól,
szellő nekem vadvirágról csókot lop.
Valecsik Ákos - Insomnia
Szűkítem az időt
éjjelem és nappalom
távolságából lopok.
Keretek közé
feszítem álmaim,
mert a nagy idők
magukban hordozzák a
ráérünk még
fáradt szemű
ébredését.
Közben irigykedve
nézem ahogy
már Világon elalszol,
míg én vakon is
látom hogyan folynak egybe
a válaszfalak.
Végül összeérnek
majd a végek
s a sötétség lesz
örök világom.
Félek.
Vrábel Krisztián - Magányos Fáklya
Üres szobában heverészik egy magányos fáklya
Arra vár hogy meggyújtsa a szerelem lángja.
Bár láttam már égni valamikor régen
Tán soha nemvárja ki hogy lángja örökké égjen
Sok az olyan tűz ami meggyújtja a fáklyát
Majd jön egy hirtelen szél és eloltja a lángját
Minél többször elalszik annál nehezebben gyullad
Lassacskán a fáklya végtelen tengerbe fullad.
Előfordul hogy egy kósza láng meggyújtaná lelkesen
De nemfogad el olyan tüzet mi úgysem égne rendesen.
Azért ne nézzünk mindig a dolgok legaljára,
Fel a fejjel hisz tudjuk hogy a remény hal meg utoljára.
Szoby Zsolt - Hét főbűn
Némán tolongnak nevenincs holt lelkek
bakacsinba vont, komor ajtód előtt,
bebocsátást kérve szent kegyelmedből
bízván, vétkükért majd ott vezekelnek.
Arctalan lényükön nincs világi dölyf,
lebernyegük korcában sem cseng arany,
dermedt szívükben viasszá vált harag,
melyből a züllött kéj réges-rég kitört.
„Jóra restek voltatok, most menni kell,
fel, vagy le – s nem űzhettek gúnyt irigyen
abból, kinek felfelé vezet útja;
bár lent zabolátlan folyt bőség kútja”,
így az Úr – s kik máig bűnben éltetek,
holnap e kapun túl megítéltettek.
Lukács Mária - Naprendszer
A téli álmok ölén, avar küszöbén szökik a remény,
életfánk zúzmarás levelén, fényes napunk mindig ölel.
Égő csipkebokor mesél, lüktet a föld megszentelt kéjben;
rejtekében hóvirág szíve, hótakaró lesz még bőven.
Mindennap hosszabb fényszikráját szórja ránk a Nap, magokból
bont üde szirmokat, varázsol és hívogat zöld lombokkal,
bőséggel asztalt terít, virágillatot kertekre lehel,
égre szivárványt hímez, s arcunkra pozsgás mosolyokat csal.
Kiss-Bellouti Ildikó - Lélekvadász
Nyakamon döntésed vaskos kötele,
lelkemben arcod s töreted.
Szívemben tagadott szerelem,
parázsló fájdalom égeti életem.
Gondolatok a fullasztó légben,
keserű felismerésem és a végzet,
lassú hóhérként kárhoztatnak végleg
időtlenül zavaros klisés képbe.
Áldozat lettem míg te harcoltál
kegyetlenséged sötét igazság.
Meglopva bizalmam, kinyitottál
egyetlen voltál ki igazán láthattál.
Némaságra itélt szilánkos emlékek
figyelnek a múltból kevélyen,
nevetik agonizáló vergődésem,
Ahogy végül megértem,
Én vad, s Te, vadász léted.
Almási Gábor - Elpárolgott szenvedély
Csak ne látnálak összetörve,
Földre lökve, megtiporva, meggyötörve...
Szedem szilánkjaid,
Semmivé vált vágyaid,
A be nem váltott ígéretet,
Elveszített éjjeleket,
Mikor tapadtam volna rád.
Vártam, hogy erembe follyál,
Hogy elmémből mindent kimossál,
Mi fáj, mi gyötör,
Hogy töltsön el mámor, gyönyör...
De eltörtél, becsaptál...
Nedved a padlóról gőzölög felfele,
Tüdőm megtöltöm vele.
Ó, minden cseppedért kár,
Mit elszív a mindig sivár,
Mindig szomjas, mindig vad,
Mindig irigy nagyvilág.
Újabb lélek lettél, mi a kapu előtt sorban áll.
Nem kellett volna polc szélére tenni téged,
De késő bánat, vár az ítélet,
Várnak józan esték, szürke félhomály.
A butykos eltört,
Nincs, ki megmenthetne téged,
Örökre elillansz...
Drága pálinkám.
Haut Zoltán - Egy csepp udvarlás...
Hangot szeretnék adni,
mert ha néma lennék is
megindulna hangom!
Hangot szeretnék adni,
égbe kiáltani, dalolni,
énekbe, versbe foglaltatni!
Hangot adni bókból Önnek,
ordítani a gyönyörnek!
Szóval szólni, beférkőzni,
faragni szép rímeket!
Belenézni bátran, mélyen,
csodálni csöpp szemedet!
Tapintani édes, ékes,
bársonyos szép bőrödet!
Szálljon szavam a lelkedbe,
üljön mélyen tengerében!
S én, legyek búvár ott,
vagy épp gyöngyhalász,
ki legmélyebb éned
rejtekén kotorász!!
S mit találjon, na mit?!
Mi mást?A boldogság
valódi gyöngyeit...
Mert bármennyire is
gazdag lehetne,
szókincsemnek tára!
Nem lehet tartalma elég
Kegyed csodálatára...!
S ohh, azok a gyöngyök,
gyönyörű gyöngyök!
Ha én majd felhozom,
szívemnek kincstára, lesz
annak lakatolt oltalom...
Pál Gabriella - magányon innen
az ég, mintha tenger volna
szürke habján gomolygatva
áztatja a fényeket
színük, élük sápadtra mossa
árnyéka nincs semminek
szél sem jár, s ahogy megül
betonján a szúrós hideg
mint egy baljós előérzet
hallgat az utca
egyenként fázzák a délutánt
hamis karók, a lámpaoszlopok
egy sánta macska megleli szagát
míg köröttük kujtorog
ürülékét sietősen kaparja
tovább biceg
szétterül a kirakat üvegén
majd párává szégyelli magát
a bolti meleg
tarka leveleit szétfoszlatta
maga elől bujkál az öröm
mintha minden araszolna
e színét vesztett vén időkörön
a presszóban az ablak mellett
ritkán szól a két öreg
vaskos, régi telekről
hátha elvész
s hogy örökké élni minek
a lány áttetszik a félhomályon
ősz színű, bolyhos sálban
innen kételyen és magányon
vendég a kopott tájban
a fiú feltűnik, mint egy montázs
mosódott darabkái
rátalálnak alakjára
a lány mosolya
mint akit szeretnek
átfolyik a délutánba
Erdélyi Andrea - Jégvilág
Fagyott a hús, mellkasomban
jéggé dermedt a dobogás.
Érzelmi jégmező, csendes pusztaság.
Valahol dereng egy pisla láng,
de olyan távol van még...
Délibáb.
A hóvihar vadul tépi arcomat,
szemem téged keres:
Merre vagy?
De csak jégvirág az, amit
kezem megérint:
szépséges káprázat.
A hideg kővé dermeszti
minden csontomat,
forrón lüktető ereim folyama
lassan megáll,
szívem kemény páncél,
érzelmi fagyhalál.
Fekszem és sóvárgó szemmel,
égre tekintve nézem,
megannyi fénylő pont
szemem sötétjében.
Bika, Bak, Skorpió...
Ó, mondd, tudnom kell,
hogy sok csillag között
melyik lesz Nap,
amelyik rám ragyog újra,
felmelegít és
csendben átölel?!
Molcsányi Jenő - Örök-lant
Ahogy a szélben
nyikorognak a fák,
és gúzsba köt a táj...
Vad-szőlő indája integet
szeptember útjai felé.
Még tűz-ostort tart
elém a nyár, és
zöld-ágat vet lábaim elé,
felhoz valamit a mélyből
s megszólal...az örök-lant
a völgy ölén.
Simon Ágnes - Áldás vagy átok?
Áldom és átkozom
költői vénám
és vérátömlesztésért
könyörgök némán
menthetetlenül
míg lényegem rímtelen
rigmusokba szenderül
Ki vagy Mi
tette ezt énvelem?
Néhány kóborló
őssejtnyi gén-elem?
Apám? Kinek halála
után is írt
anyám verseket?
(nem voltam én csak
Szenvedő -
Olvasni
Szerető kisgyerek)
Már nem emlékszem
mikor viszkettek föl
először golyóstollaim
hogy szándékosan vakarjam
egy kék füzetbe égővörös
bárányhimlős gondolataim
A Tudás! Nagy kincs!
De jobb ha nem tudom
mit hoz vagy mit
visz el tőlem
tegnapban megnyílt
holnapom
Fábián József - Multiverzum
Folyvást új Univerzumok nyílnak,
mint virágok tavaszi mezőn.
A Lét felszínén világok sarjadnak
ki, Nagy Robbanásokból eredőn.
Mint vízcsepp, ha esőben cseppen a tóba,
és indít hullámkarikát,
hív életre új és új Világot
egy-egy friss szingularitás.
Mindegyik gyűrű egy külön világ;
sorsa véletlen úton halad.
Élet nő benne, rá meddőség vár?
Megszabja néhány kezdeti adat.
Csillagrendszerek rohannak egymásba,
s ködök káosza egybe forr,
ahol lélek ül ki két szempárba,
s üzenetük a téren néha áthatol.
Egy Világ sorsát vonzás és taszítás
aránya dönti el - ennyi az egész -,
hogy magába roskad, mint hűlő parázs,
vagy örökkön tágul és elenyész.
Haász Irén - Perzsa szonett
Zsongító füstölők rózsaszín ködében
Vár rád szőnyeggel borított hencser,
s ha eloson a rabszolga felcser,
rejtekajtót nyit házfalam tövében.
Varázskertem balzsamos illatában
ős misztérium titkát ma felfedem,
hogy korbácsolja véred sejtelem
s ne vágyj más nőre Perzsiában!
Kószi bordélyban tanult csábításom
minden titkát reád zúdítom most!
Megbűvöllek! Italom tüzes mákony
karom folyondár, ölelésem szoros…
Epedj! Élvezd bódító táncom,
s hullj el csatánkban, mely égi gyönyört hoz…
Gyarmati Gábor - Hat láb hosszú
Űzte magát hamvába aléló fancsali nyárvég,
Völgyében csapzottan az ősz harapott, foga villant,
S míg áttetsző vágya mezőit itatta a szándék,
Múltam, mint csapodár kislány szeleburdin elillant.
Kaptam volna utána, de szürkés, lombtalan ágon,
Ott hezitált tündérnek hangtalan arc sziluettje,
S míg szellő simogatta a hajnalt – angyali álom –
Rám nevetett nimfának ajándék, szép piruettje.
Szívem dallama gyermeki, rejtett titkait élte,
Képzeletem kottáján szinkópáztak a hangjegyek,
S míg kígyó kavicsok közt áldozatát megigézte,
Dirrel-dúrral búcsúzkodtak a tétova fellegek.
Összezavart minden csodaszép érzéki csalódás,
Nem tudtam mi ez, isteni vagy tán darwini kincsem?
S míg danolászó tengelicék közt folyt a kocódás,
Rozsda falá hat láb hosszú, e világi bilincsem.
Szabó-Rékasi Mónika - Bús ünnep
Mondd, van-e szó arra, milyen időket élünk ma?
Keresem, de nem létezik hangsor a fájdalomra.
Mennyit bír még a mi szövetségünk, s szövetség-e még egyáltalán?
Lelkem zavaros vízként kavarog, leülepedni sem tud már.
Jó volt hinni, hogy örök, ami nem is oly rég köttetett…
Egymást nem érteni meg: ugye, érzed, hogy gyermeteg?
Sértett óvodásként toporzékolunk: ő bántott, nem én voltam!
Máskor két lény – kikben az ész s lélek kemény –
kiáltja, süvölti bele a világba: ily megbántott rég voltam…
Ha a szoba sötétbe burkolózik, a lelkiismeret háborog,
de a megsebzett szív keservesen sír, hisz fájdalma nagyobb.
A kapocsra könny csordul, melyet kíméletlen rozsda mar,
kitartóan rohasztja szét azt, mi két embert összetart.
A két lélek egyre szürkül, önmaga árnyéka lesz, s erősen nyűtt.
Pedig az agyakban fáradhatatlan lüktet, hogy bántani a legnagyobb bűn.
Meddig tart még e lélektrancsír? Már csak hangtalanul tátogok.
Szemem sír, könnye csorog, mert szivárványt rég láthatott.
Szabad-e elherdálni, mit a legnagyobb erőtől kaptunk?
Fogadtuk: szeretjük, tiszteljük, segítjük egymást, míg csak meg nem halunk.
Kin és min múlik két ember boldogsága?
Van vagy csak hiszi mind, hogy van választása?
Honnan meríthet erőt az elcsigázott szerencsétlen?
Egymásra találunk-e újra féltő szerelemmel a megigézett csöndben?
Ki mondja meg, hol találom az éltető nedvet,
mely létét menti meg zabolátlan agynak és szívnek?
Gyengeségre egó villan, gyűlölet és szenvedély.
Ehelyett mire vágytam? Hogy társam s cinkosom légy.
Elfáradtam. A döntést Istenre bízom.
Harcolni nincs már erőm, hisz így is nagy a kínom.
Valami mégis pislákol, pedig belül nagyon sötét lett a hely,
de mégsem felejtem, hogy a ma nevedben Téged ünnepel.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
