|
Meyer József - Budapest - prózák
2011.04.02. 17:43
"Műkedvelőként fordultam az irodalom felé."
Meyer József vagyok, Budapesten születtem 1949-ben, itt is élek. Felsőfokú végzettséggel, épületgépészként dolgozom. Családom van, két felnőtt és önálló életet élő gyermekemre lehetek méltán büszke. 10 éve rendszeresen publikálok szaklapban. Az ebben szerzett tapasztalatok serkentettek arra, hogy lehetőség szerint javítsam a kifejező készségem, a stílusom. Műkedvelőként így fordultam az irodalom felé. Nagyjából öt éve, hogy prózával kísérletezem. Nagy tisztelettel és hálával tekintek Brády Zoltánra, aki a Kapuban közölte néhány írásomat. Azután a „Héttoronyba” jelentkeztem, ahol kiváló szerkesztői gárda segítségével jelenhetnek meg írásaim, nekik külön köszönet jár ezért.
2010 őszén nagy örömmel fogadtam Édentől Északra csoport meghívását.
Mese a 13. havi mamutról
Mindig megborzongtak, ha tekintetüket a tiszteletet parancsoló, feketén ásító és állandóan huzatos, monumentális bejáraton pihentették. A szokatlanul népes, elsőhonos ősemberek által történelmi idők óta lakott, irdatlan barlangrendszer persze nem csak az ő csoportjukat vonzotta. Az érkezésüket követő néhány hónapos késleltetéssel egy másik is úgy döntött, hogy itt, a környéken veri fel kezdetleges sátrait. A legfeljebb bimbózó fogyasztási hajlandóságok és a kultikus, leginkább táncos-énekes, de mindenképpen szerény formákat öltő törzsi programok tekintetében az ártatlan, naiv helybéliek potenciális kincsesbányának tűntek mindkét vándor nép számára, akik rögvest fel is osztották egymás közt a még érintetlen piacot. A korábban érkezők ugyan jóval kevesebben voltak, de ötletek és rafinériák dolgában utolérhetetleneknek bizonyultak.
Ők még nagyon jól emlékeztek az első, feszültségekkel terhes napokra. A barlanglakó hordák tagjai a zárt életmódjukból kifolyólag is fehérebbek, apróbb termetűek voltak, szemben a betelepülni szándékozók napszítta bőrszínével, göndör, dús szőrzetével. A külső jegyeken túlmenően a legnagyobb bajt az őstelepesek kissé túldimenzionált területféltése okozta, amit emezek néhány rutinos intézkedéssel ellensúlyoztak. Barlanglakók Nemzetközi Koordinációs és Jogharmonizációs Szervezete néven nyitottak irodát, majd haladéktalanul nekiláttak egy végeláthatatlan és rendkívül nyakatekert alapszabály megfogalmazásának, közzétételének. Önkéntesen, önmaguk által életre hívott hatóságként egyre több jogot vindikáltak az eredeti tulajdonosok számára nélkülözhetetlen barlangi létesítmények üzleti alapon történő kiaknázására is. A meleg vizű belső tórendszert például Paleo SPA néven saját vállalkozásként hirdették a Pleisztocén Daily hasábjain, holott a bentlakók közül senki sem látott ilyen engedményezési, átruházási szerződést. A későbbiek során pedig remekül alkalmazták a száznapos memóriakurtítás észbontó ötletét.
Persze az ősemberek zúgolódtak, ahogy kellett, de őszinte pillanataikban titkon maguknak is bevallották, hogy a politikai és gazdasági döntéseket mégis jobb átengedni azoknak, akiknek velük szemben behozhatatlan előnyük van. Az persze elkerülte a figyelmüket, hogy amíg a maguk urai voltak, a világon semmi problémájuk sem akadt. Most meg... De csitt! (Újabban a hangos ellenkezést, mint a gyűlöletkeltés egyik formáját szigorúan büntetik.)
A mélyen tisztelt megvezetettjeinknek a dolgok előrehaladtával először kellett szembesülniük azzal, hogy gazdasági helyzet van, amit orvosolni szükséges. Az időközben mindenféle legitimitást és illetékességet fölhalmozó menedzsment rendkívüli körültekintéssel vette kezébe az ipari ágazatot, például a bányászati jogot.
Egy háromtagú bizottságuk kiszállt a pattintott kőszerszámokat készítő csoport külszíni fejtéséhez és óriási patáliát rendezett. Az esetről független szakértők készítettek jelentést, kifogásolva a súlyos munkavédelmi hiányosságokat, a szervezetlenséget, a termékszerkezet aránytalanságait, egyáltalán az esztelen túltermelést. A reá következő audit során néhány tucat ősembert át kellett irányítani a mamutvadászok csoportjaiba, mert ott krónikus létszámhiányt okozott a rengeteg üzemi baleset. Sokan lelték halálukat a mamutcsapda kiásása alkalmával a támfalazás elhanyagolása miatt, többjüket a vérig sértett állat taposott agyon, stb. Szóval nem sok kreditpontot lehetett gyűjteni a vadászoknál.
Mindezek ellenére, a bevezetett bérrendszer segítségével – az irányításnak fix juttatás + prémium + osztalék, az őslakos fizikaiaknak meg teljesítménybér, a normaidők folyamatos karbantartásával – sikerült a végkimerülésig felkorbácsolni a munkaversenyt.
Éppen egy mamutot befogó expedíciót állít össze a munkavédelmis. Ellenőrzi a kéziszerszámokat, a nehéz-és könnyű bontóbaltákat, hajító fegyvereket, hogy megvannak az időszakos műszaki felülvizsgálatok jegyzőkönyvei, meg mindenki viseli a gerincvédő háttámaszt, valamint a védősisakot?
Közben a szövetséges népcsoport sem tétlenkedett. Agyarmaradványokból, csontokból, meg a bányákból elhordott, pattintásból visszamaradt kisebb, de borotvaéles, laposabb szilánkokból készítettek praktikus használati eszközöket: csecsebecséktől kezdve az önvédelmi fegyverekig bezáróan minden elképzelhető limlomot. Ezeket aztán a melósok vették, mint a cukrot.
Ha a szerencsétlen rászedett őslakosok végeztek az átkozott napi munkájukkal és leszállt az éj, beindult a szórakoztatóipar. Kő, vagy nem kő? elnevezésű játékbarlangjukban pezsgett az éjszakai élet! Az ősemberek leginkább a lányfuttatás nevű atlétikus programokban lelték örömüket. A bevételek az egekbe szöktek…
A másik, „leader” kisebbség persze kezdett sárgulni az irigységtől, nem tűrték az ilyen aránytalanságokat. Összedugták okos fejüket és másnapra virradóan új világ köszöntött az érdekeltekre: a barlanglakóknak föl kellett venni az első nagyobb hitelt. Miért? Mire? Az persze nem volt napirenden. Megint fényesen működött a száznapos trükk. A frissen összetákolt pénzintézet kirakati vitrinjében faragott agyaracskák sorakoztak, bárki leszámolhatta, hogy mekkora az adósság. Gondos kezek négyhavonta - az több, mint száz nap - egy-egy titkon hozzáadott darabbal kedveskedtek. Ez fedezte a magas banki költségeket. Szóval az elszámolási egység egy ténylegesen beszolgáltatandó mamutagyar lett. És ez már csöppet sem volt vicces.
(Ne tessék azt megkérdezni, hogy volt-e valami, amit valaha egyáltalán kölcsönadtak a népnek, mert annak semmi jelentősége sincs az ügylet szempontjából.)
A főnök gondterhelten szótagolta a jelentést, ajkai elfehéredtek, mérgében ököllel vert az íróasztalára. A bizalmas irat tanúsága szerint egy újabb szerencsejáték ütötte fel a fejét az ezzel még inkább ellenérdekűvé avanzsáló, tehát átmenetileg kevésbé szövetséges népcsoport gondozásában, ami viharos sebességgel terjed, és egykettőre elviszi az ősemberek összes megtakarítását. Az „itt a mamut, hol a mamut?” nevű elmés opcióról van szó...
A válaszlépés nem maradt el. Az ősemberek gazdasága egykettőre bedőlt, egymást érték a megszorítások, munkahelyeket szűntettek meg, a sanyargatások csúcspontján a 13. havi mamut juttatásának eltörlése jelezte, hogy ennél rosszabb már nem jöhet!
Epilógus: teltek, múltak a történelmi idők, más tájakon az idilli ősközösségi létforma a barlanglakók kihalásával szép emlékké vált...
Kivéve az imént megénekelt nemes kompániát, kiket mind a mai napig életben tart e hármas, bár egyáltalán nem szent szövetség.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
