Szecsődy Kristóf - Budapest - versek, prózák, kritikák, basszusgitár

  2011.04.02. 19:05

 

 

 

Fölforgatott tömegsír

 

 

Álmomban meztelenül fekszünk egy gödörben,
riadt arcú tetemtársak egymásra hányva.
A gondolat még forr, de már nem mozgat testet,
hanem kővé dermed, akármerre is fut ki.
Annyi mindenben bíztam, `mit szerettem volna,
s mind eltűnnek az örvénylő fekete lyukban.
A belőlem nőtt gyümölcs nem nekem piroslik,
gyilkosom szakítja le a fáról fiának.

Nem tűr haragot az eljegesedett idő:
Lakjon csak jól vele, ha már én úgysem tudok!
Ami bennem tápláló a húsába épül,
így - bár a szellem eltűnt - az anyag megmarad.
Azt látom élesen, amit utoljára láttam,
szinte még érzem szétfolyó félelmünk ízét.
Engednek az idegvágó fájdalompántok.
Betemetnek, mire itt a ragyogó hajnal.

 

 

A kiválasztás törvénye

 

 

A közös erőterek finom hálózatába kötve
elmém elhaló vészjelzést ad.
Elkorcsosult csápjait a világra szabadítja,
de az alkalomtól elvonatkoztatva,
megvan a maga nyomorúsága.

Valaha léteztem,
visszaverődtek rólam a fotonok.
Most satuba fognak, s kipeckelik a számat,
kesernyés oszlás sodródik orromba,
sós tehetetlenségem emészt.

A hanyatlás a mindennapokban
a múltról folyvást szebb és szebb képet fest.
Pedig nem is volt ott, ahogy én sem vagyok,
mint a pihent álomképekben az angyalok.
Kávészünetet tartanak.

Félig-meddig, kurtán, rohanvást, felszínesen,
ahogy az iszonyat megült a gerincemen,
káromkodnék, de már ezt is hiába.
Belefulladt a bajába, mondják majd,
a helyén pedig, aki ezt szépen kivárta.

 

 

Tetemek a végtelennek

 

Csontkezem már belém vájna,
a történet végére nem kíváncsi.
Bordák keretébe rántja,
amit a balga tudat már nem áll ki.

Elmenni úgy, ahogy jöttem
egyszer, meztelenül és tudatlanul.
Köröttem őrjöngő tenger,
a lét végül mégis léttelenbe hull.

 

Fehérben a világ

Ereimben eltespedt a szabadság,
pupillám olvadó kristálytól dagad.
Értetlenségtől hajladoznak a fák,
s rétízű füst rajzol vér-sugarakat.

Nézd! Utat kutat és mutat a tudat,
mely magát magából éppen kizárta.
Követni a fonalat. Más nem marad.
Eltölt a jég-sivatag délibábja.

Olajozza pajor testét az álom,
szárnyai már a nedves felszín alatt.
Így folytatja, és végül megkívánom,
neki adok az ész helyett igazat.

 

Magángenezis

Fehérbor bőröd már egy ideje megszédített,
szüntelenül csak neked meséltem egyedül is.
Olyan a szerelem, akárcsak a gyógyuló seb,
ha nem piszkálják folyton, akkor gyorsan elmúlik.

De bolond, aki veszni hagyja, amit addig várt,
vagy döntő pillanatban inkább a kardjába dől.
Dalba való rímeket suttogott a holdsugár,
s egy mozdulattal letéptük egymást a térképről.

 

Tisztulásban

A sebző napfény máskor éltetőn ragyog,
és nem figyelek a csendölő zsivajra,
nem bántanak fontoskodó gondolatok,
a mámor finom felhője mind felfalja.

Az eszmélet sűrű labirintusában
rekedt fájdalom sohasem érkezik meg,
mert zsírban oldódó kristályokba zártan,
izzadt lepedőbe bábozódik veled.

 

Áradnék

 

 

Öleset harapok a hajnal szeléből,
szájpadlásomon őrzöm édes illatát.
A sok lusta árnyék, mind nyújtózva rám dől,
a napkorong vízben találja meg magát.

Eljön a reggel, és a forma megtelik.
Kinevet az öröm. Kinevet a bánat.
Mit felépítettem nagy gonddal reggelig,
egy pillanattal sem éli túl a vágyat.

 

 

 

Lét(sík)

 

 

Táncolj által a végtelen penge élén!
Mily széles! Elférünk rajta mindannyian.
A szakadékban, körül néha jég rian,
mikor indulat tolul az elme mélyén.

A bódult ritmusra kapkodó léptek
logikáját sérti szavaim ereje.
Messzire repül haragom gerelye,
lényegébe fúródik bele a létnek.

Mozgó célpontba ver éket a gondolat,
összezagyválja az önfeledt táncokat,
és a talpba máris belemar az acél.

Ha eldobom a vezető fonalat,
hogyan találom végre meg magamat?
Közeledik, s egyre távolodik a cél.

 

 

Kiugrás

 

(Az autentikus jelenvalóság problémája.)

 

„[A] nagy hatalom megrontja és megváltoztatja a jellemet: büszkévé, féktelenné és embertelenné teszi. Hogy a jellemnek ezt az átalakulását a szerencse idézi-e elő, vagy inkább az történik, hogy a hatalom napfényre hozza a már meglevő, rejtett gonoszságot, ezt más műben kell kifejteni.” (Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok – Sulla)

 

Már majdnem pirkadt, de Caius Caesarnak csak nem jött álom a szemére. A villa emeleti teraszáról nézte, ahogy a hajnali fény elnyújtózik a végtelennek tetsző tengeren, és jobb elfoglaltság híján – hiszen a még éjfél után is javában tartó, duhaj mulatozással fűszerezett lakoma rendesen megfeküdte a gyomrát – a szerencse Janus-arcú természetén gondolkodott. Nemrég jutott a fülébe, hogy Khariklész, a császár orvosa, mielőtt visszautazott szülővárosába megmondta, Tiberiusnak legfeljebb három napja van hátra. Ez pedig azt jelenti, hogy a rettegett princeps hatalma kisvártatva az övé lehet. Ha megéri.

Amióta az eszét tudja, nem emlékezett, mikor aludt utoljára egy jót. Az éjszaka java részét a fekhelyén üldögélve vagy az utcán sétálgatva töltötte el, és sóvárogva várta, hogy megvirradjon. Így vált a papi áldozatok, a kínvallatások és a kivégzések rajongójává, hiszen ilyenkor egészen közelről csodálhatta meg mások szenvedését és halálát. Kicsi korában először csak látta, később kegyetlen ötleteivel bátorította is a katonák leghitványabb, fajtalan és erőszakos kihágásait. Ezek a korai, durva élmények és az állandó rettegés megedzették a szívét, megkeseredett és telhetetlen lett. Vendéghajjal járta végig a bordélyokat, mert úgy tartotta, hogy mivel nem tudhatjuk, mikor ér utól bennünket a végzet, az a leghelyesebb, ha mindent minél előbb kipróbálunk, nehogy lemaradjunk róla. Huszonhárom évesen – már-már belefásulva a testi gyönyör hajszolásába, de ugyanakkor tele erővel és akarattal –, amennyire meg tudta ítélni, éppen a legalkalmasabb korban van arra, hogy a civilizált világ ura és az emberek pásztora legyen.

Éjjel többnyire a legapróbb váratlan mozgásra vagy neszre megriadt. Azt hitte, az elfogására küldött katonák érkeztek meg, mert jaj neki, ha édesanyja és két bátyja után valakinek eszébe jutott őt is feljelenteni, és az öreg császár, aki engedve a gyanakvásnak szinte az egész családját kipusztította, hitelt ad a rágalmazó szavaknak. „Mennyivel emberségesebb valakit bérgyilkosokkal pár perc alatt megöletni, mint megkínozni a szerencsétlent az ítélettel és az ítélet végrehajtásával” – morfondírozott magában. – „Mennyivel boldogabbaknak tűnnek ma az első, gyermeki évek, amikor még játszótarsaknak hittem a katonákat, akiket Tiberiusunk apám és családunk őrzésére a nyakunkra küldött. Meglehet, édesapám aljas megmérgezéséhez semmi köze, hisz mégiscsak a tulajdon öccse, Drusus fia volt, de később jóváhagyta a senatus ítéletét, amely miatt két bátyámat éheztették halálra a börtönben. Az ifjabb Drusus állítólag a vánkosát is megette kínjában mielőtt kiszenvedett. Ugyan mit remélhetek magamnak?”

A felkelő Nap egyre nagyobb területen tette láthatóvá a víz sima tükrét. Caius idegesen beletúrt ritkás hajába, és félszeg mosolyra húzódott a szája. Elképzelte a senatorok arkifejezését, akik megszavazták a rokonait sujtó ítéleteket, amikor felesküsznek rá. „A jelen pillanat kétségtelenül az elrugaszkodás a szakadék szélén. Vagy a túlsó oldalra, vagy a mélybe vezet. A császár az este kétszer is rosszul lett, lehet, hogy máris itt az én napom?

Hát Tiberiusért is eljön a halál, és úgy tűnik, életben maradok. Nem sok esélyt adtam volna ennek pár nappal ezelőtt, amikor az öreg a szokásos vacsora utáni vedelés közben egyszer csak magához szólította kisunokáját, Tiberius Gemellust, megölelte, és a vendégek meg a meztelen felszolgálók előtt mondta a szemembe, hogy «ezt a gyermeket te fogod megölni, téged pedig más!» Ezek után csodálkozom, hogy még élek, ha élek egyáltalán. Nem álom ez?

Miért ne? Azt hiszem, hogy gondolataimba merülve álldogálok a teraszon, miközben a szenvedéstől öntudatlanul várom a közelgő halált egy távoli szigeten. Ha ennyire rossz a helyzet, akkor azon már nem múlik semmi, hogy néhány pillanatot elfecsérelek erre a jelentéktelen szofizmára. Tegyük fel, hogy álmodom. Nem igaz, hogy akkor is vagyok valaki, aki ezt a szóban forgó álmot látja? Ez több, mint a semmi, és jobb híján, kénytelen vagyok minden reményemet erre a soványka bizonyosságra alapozni. Rendben van, immár tudom, hogy vagyok, de azt még nem, ki vagyok, és azt sem, hol vagyok, ha csakugyan álmodom” – gondolta, és körülnézett. – „Nekem határozottan úgy tűnik, hogy ez az én álmom, és nem csak egy mellékes szereplője vagyok valaki más álmának, aki velem ellentétben, valóban létezik. Ha pedig így van, akkor nincs más dolgom, mint megvárni az ébredést.”

Ahogy egyre világosabb lett, hűvös szél támadt a tenger felől, így Caius jobbnak látta, ha visszahúzódik az épületbe. Megállt egy tükör előtt, és elégedetten méregette magát; úgy vélte, meglátszik, hogy derék, ha nem a legderekabb kocsihajtó.

 – Herkulesre, nem értem, mire tanítottál hatalmas princeps – mondta, mintha Tiberiushoz beszélne. Végiggondolta az elmúlt hat évet, amióta a császár meghívására egy fedél alatt éltek Caprae szigetén, és eszébe jutottak a serdületlen fiúk – szinte egytől egyig előkelő római családok leszármazottai –, akiket a vén kéjenc megrontott vagy meg is öletett. Közelebb lépett a tükörhöz, hogy jobban lássa az arcát, így folytatta. – Bármit megtehettél bárkivel, ezért állandó rettegésben éltem, hogy pillanatnyi szenvedélyed éppen mit tartogat nekem. Kár, hogy nem láthatod, miként élek nemsokára uralkodói jogaimmal.

A mondat végére olyan fertelmes grimaszt vágott, hogy a rabszolga, aki mindezidáig csendesen takarított a háta mögött, ijedtében elejtette a törlőrongyot, amikor meglátta a szeme sarkából. Caiusnak tetszett a hatás, de úgy tett, mintha észre sem venné a beszélő szerszám jelenlétét a teremben, és tovább grimaszolt. Élvezettel nézte, hogy arcizmai haladéktalanul engedelmeskednek az akaratának.

 – Ez a sors vár az egész birodalomra! – kiáltotta a kardja markolatára csapva, és intett a rémült rabszolgának, hogy kövesse a teraszra. Miután a szerencsétlent a biztonság kedvéért a mélybe taszította, nehogy idő előtt eljárjon a szája arról, amit az imént hallott, elindult, hogy valami harapnivalót kerítsen. Fejben már a halottdicsérő beszédet fogalmazta, amelyet Tiberius máglyájánál intéz a római néphez. „Milyen emlékezetes lenne, ha úgy kezdeném, ahogy Cornelius Sulla kezdte a magáét száz évvel ezelőtt!” – Széles mosollyal nyugtázta az ötletet, és útban az étkező felé felidézte a dictator emlékiratainak vonatkozó részét.

Sulla bátran harcolt, és kis híján el is pusztult a csatában, amikor VI. Mithridatész pontoszi király megszorongatása után visszatért Asiából, és seregei élén másodszor vonult be Rómába, amely távollétében fellázadt ellene. Ekkor történt, hogy a senatust Bellona templomában hívta össze, katonáinak pedig azt az utasítást adta, hogy a beszédével egy időben kezdjék meg a közeli Circusban összezsúfolt mintegy hatezer zendülő felkoncolását, akiknek korábban büntetlenséget igért, ha átállnak az oldalára. A senatorok hallva a keserves jajveszékelést rémülten zúgolódtak, de Sulla szenvtelen arccal utasította őket, hogy a beszédére hallgassanak, hiszen odakint csak néhány gonosztevő megfenyítése folyik, amire ő adott parancsot.

„Ez aztán a drámai érzék!” – tűnődött lefelé a lépcsőn. – „Mikor elhagyta szülővárosát, hogy megmérkőzzön Mithridatésszal, aki Asiában hadüzenetként egyetlen napon több tízezer ott tartózkodó római lemészárolását rendelte el, Marius és Cinna minden családtagját és barátját kivégeztette, aki nem tudott valamilyen módon elmenekülni. Érthető, hogy visszatérésekor kiegyenlítette a számláját, és örök időkre megtanította Rómának, ki is ő valójában. Pedig ki ő hozzánk, Caesarokhoz képest? Elképesztő, hogy több ezer polgártársa halálba küldése után, mint aki jól végezte dolgát – ahogy ő fogalmaz, helyreállította a római nép szabadságát –, azzal tette le a dictatori hatalmat, hogy bárki nyugodtan felelősségre vonhatja a forumon, ha kívánja.” – A földszinten megállt, és gúnyosan elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy Sullát visszavonulása után titokzatos betegség támadta meg. Testét utolsó hónapjaiban állítólag férgek lepték el, melyek a gyakori fürdők és a szolgák erőfeszítései ellenére is elszaporodtak, és belülről rágták szét, mintha az istenek végül ezzel a lassú és gyötrelmes halállal büntették volna meg.

Az ablakon át, ahogy a reggeli napfény megvilágította Misenum kikötőjét, a halászok apró, mozgó pontoknak látszottak az árbocrudak között. A folyosón egyszerre legalább húsz rabszolga serénykedett körülötte, mindenki a dolgának szentelte magát, de Caius semmi közösséget nem érzett velük. „Akár rabszolgák, akár szabadok, a princepsszel szemben mind alattvalók” – okoskodott magában. – „Hogy a császár is olyan ember, mint ők? Ugyan már! Nevetséges. Ki hallott olyat, hogy a birkákat birkákra, a teheneket meg tehenekre bízták? Jól mondja Arisztotelész, hogy a gazda parancsolásra, a szolga pedig – hisz nem más, mint beszélő szerszám – engedelmességre termett, mert ura nélkül nem tudja, mitévő legyen. De vajon pár tucat lelkes peripatetikuson kívül ki ismerné Arisztotelész írásait, ha az annak idején Athént elfoglaló és felforgató Sulla nem szállíttatja őket a többi rablott kinccsel együtt Rómába? Herkulesre, a nagy emberek akarata irányítja a világot! A többiek élő díszlet csupán.”

A tenger nyugodt volt, ha ilyen marad, nemsokára hajóra szállnak, és Caprae felé veszik az irányt. Macro testőrparancsnokot kereste a tekintetével, de nem találta, ezért hirtelen ötlettől vezérelve hangosat tapsolt. Elégedetten vette tudomásul, hogy néhány rabszolga összerezzent ijedtében. „Hol lehet az a talpnyaló? Talán éppen valami fiúcskát hajt fel Tiberiusnak, hátha attól erőre kap? Ravasz fickó ez a Macro, de tudom, hogy azért osztja meg velem a feleségét, mert azt hiszi, így rajta keresztül irányíthat, és biztonságban van. Úgy dörgölőznek, mint a macskák, de én átlátok rajtuk” – mindkét keze ökölbe szorult, amikor felidézte Macro elődjét, Sejanust, aki a senatusban annak idején előterjesztette a családja elleni vádat. „Azt képzelte, magának kaparinthatja meg a hatalmat, ha Tiberius családjából mindenkit eltesz láb alól, de nemsokára utólérte a császár haragja, mert gyanút fogott, hogy köze lehetett egyetlen fia megmérgezéséhez.” Ezután hívta meg Caius Caesart és Tiberius Gemellust magához a princeps, mint új örököseit.

Az emeletről lábdobogás hallatszott, és kisvártatva Macro jelent meg a lépcsőn, izgatottnak tűnt.

 – Köszöntelek Caesarom! Tudd meg, hogy Tiberius Caesar Augustus az imént meghalt – szólt, és átnyújtotta az elhunyt gyűrűjét, amely még meleg volt, ahogy megbújt Caius tenyerében.

 – Az istenekre, hogyan? – kérdezte gyanakodva, hogy a császár próbára teszi, hogyan viselkedik majd, amikor eljön az idő. Ha azonban mégsem, akkor túlélte Tiberiust, alig bírta leplezni az örömét.

 – Magad is láthattad, hogy az éjjel milyen állapotban vonult vissza, és reggelre elállt a lélegzete. Órák óta mozdulatlanul feküdt, amikor a hatalom jelképét lehúztam az ujjáról, hogy elhozzam neked.

A hallottak eloszlatták kétségeit, felhúzta hát az ékszert, és a szabadság mámorító érzése egészen magával ragadta, de a felső szintről leszűrődő, egyre erősödő lárma kisvártatva kizökkentette. A lépcsőn rohanó szolgák azt kiáltozták, hogy a császár magához tért, inni és enni kér. „Ez az ostoba Macro buzgalmában mindent tönkre tett” – gondolta, és szinte felnyársalta haragos pillantásával. – „Vajon mit tesz velem ezért Tiberius? Elevenen megnyúzat, vagy csak száműzetésbe küld?”

Úgy vette le a gyűrűt, mintha nem is lett volna rajta.