Sánta Zsolt - Felvidék - Nagykapos - versek, prózák
2011.04.02. 20:22
"szeretem a klasszikus költészet formáinak az alkalmazását"
Sánta Zsolt vagyok, Szlovákiában, Nagykaposon élek, jelenleg a Debreceni Egyetemen néprajz szakot hallgatok levelezősként, másodévesen.
Verseket már gimnazista korom óta írok, korábban az alapiskolában prózákat írtam, amelyekkel döntős helyezéseket is sikerült elérnem, de igazán verseket intenzíven 2008 óta írok. A legbüszkébb a Poet Ékkövei című verses antológiára vagyok, amelyben 10 versem szerepel kitűnő költőtársaim között (2009-ben jelent meg). Saját verseskötetem 2005-ben magánkiadásban látott napvilágot „Lágy fuvallat már a lelkem” címmel.
Saját költészetemet nem igen szeretném jellemezni, talán megfelelően nem is tudnám, esetleg röviden annyit, hogy szeretem a klasszikus költészet formáinak az alkalmazását, és a posztmodern szóalakzatokat kerülve az egyfajta szabad költészet talán a bevett klasszikus formáknál nehezebb útjait is járni. Újabban Arculat néven is publikálok.
Hogy egy sablonnal éljek: A költő ír, mert nem tehet mást, és kapukat nyit lelke világának ösvényeire.
Apocalipse á' la Baudelaire
Zokog a Nap, sírokat vet fel a föveny,
romlott húsú piócák tekergik a fényt:
övék a nap, Isten s a bitang szerelem,
bábjukat a téli szél fújja szerteszét.
Ledőlt kereszt most a Föld, arcok rothadnak,
s úgy hiszik, a megváltás egyedül övék:
a pénzek holt körmeik közt szerteszét folynak,
bomló csonttetemüktől büdös a vidék.
Nem isznak ők buzgó, friss forrás vizéből,
olyan, mintha élnének, de létük hazug:
köpnek rá messze, mit nyújt Isten tenyérből,
romló-nyüzsgő féreg csak minden test-szavuk.
Átok, viharvert, balga-büszke hegyvidék:
Mordor zord völgyeiben virág nem nyilall,
megkésett már minden szó s tiszta szenvedély:
a láncra vert fényre dühös falka rivall.
Aláásva becsület, rothad a lét tava:
Hádész zúgó kacaját veri fel a szél,
volt ember, nincs is tán és nem is lesz soha:
kiben szeretni s nem gyűlölni jár a vér.
Elcsöndesül minden, csillagok sodródnak
messzi Tejútos-palota sikátorain:
s a Nap, mintha tán utolsót dobbanna még,
eltűnik a hörgő rögök zűrös bugyrain...
Viola-ciklus 2
Sosem láttalak még ilyen szépnek:
hazudtolja a szivárványt szemed,
s beléfúlva a tengeri fények
benne jácintokat nyitnak – neked.
Érted ereimben tágul a vér,
nászágyunk felett lám kakukk vigyáz,
s zörögve borul asztal – lángol a tér,
ahogy lágy alakod megbabonáz.
Hajnal van – csöndes sodrása szélnek
epedve lassan neveden nevez,
s szép gyöngyhaja a bóklászó fénynek
fázó csókként mellkasomra evez.
Láttam magamat gyönyörű szemedben,
egyszer kértem csak tőled ölelést,
s bíborvirágok látó fejedben
elsöprik mind bennem a szenvedést...
Reggeli rianás
Ködbe feszült tél, húrja mint zokog:
gyöngén mereng fent a Nap nyűtt husán;
zene sem szól, csak kedvem andalog:
míg ásít kint a tél-ősz langy bután.
A harmatcseppek füvön rezegnek
ahogy beléjük kap a kósza szél,
múlt képei: titeket feledlek,
s lassan zümmög ereimben a vér.
Homály takarta, fény nyelte csillagok:
látatlan képetek ring fel nekem,
bennem az ősz sajog s csak hallgatok
talpnyomaimba hullt zord képzeten.
Erdőt látok panel házak helyett,
búvó törzseik közt lágy fény pihen,
szél sem jár lombtalan fejük felett
vakbuzgó, együgyű, tarka hiten.
Keresztre feszül most fent a gyenge Nap,
lent, mint tenger zúg a kocsik heve:
elkésett percekbe költöző fagy
körbe-körbe jár, mint megtévedt zene.
Banálisan hallgat a fogyó reggel,
álmos a vér az erek zegzugain:
míg sisaktalan, zord, borongó fejjel
csapzott zene szól a légnek ajkain.
|