Lélekrezdülések 2011 – A 30 döntős vers II.
2011.07.08. 19:24
Zajácz Edina - nem tör(őd)sz velem
üveggolyóban feszülő
csend
unottan pipára gyújt
bámészkodón közöttünk
hever
és kerüli a gondolat hogy
egyszer odébbáll
dermedt
hevület szemedben
sikoltoznak parázna
ösztöneim
kísérti a hársillatú
eutanázia lepedőmet
gyűri
féltve nevelt gyermekünk
kifeküdte ágyát
a közöny
így várunk hárman
a robbanásra
mely rám veti engem nem féltő
társam
Gálné Tóth Magdi - A szerelem ára
Satuba zárt érzelem,
honnan kitörnék, de nem lehet.
Mindenütt szorít.
A fájdalom átjárja minden porcikám.
Csontomig hatol.
Menekülnék előle, de
utolér a bánat bosszúja.
Fénnyel átitatva, szikrázni
látom-e a napot ?
Vagy csak a hold vonzásába kerültem?
Sötétben lenni, feketén látni,
az éj köntösébe burkolózva,
a fényt várni.
De vesszőfutás minden nappalom,
újra a csillagos égbe kapaszkodom.
Bagolyként az éjszakában élek.
A fájdalom rám tapad,
mint pióca szívja vérem.
Elenged? de mikor?
Meddig húz magával?
Gyötrődés, kínlódás
a volt szerelem ára.
Szabó Erika - Egy rózsa illatával
Lebben a függöny,
hajnali zajok suhannak
szűk szobám ablakán,
halk koppanások,
embertömeg indul
a reggeli fény után.
Az alvó város
reményt kortyol
a csend pamlagán,
cipőt húz a félelem,
s a láng megteríti ünneplő asztalát.
Kenyérmorzsáért kel
lüktető vén hajóm
úszni gyöngysodort vizeken,
hajamba túr a monoton idő,
lepkeszárnyra ültetem szívem.
Megbolydult sóhajok
varrják szél-ruhám,
most görbülten áll a tér,
benne játszom
az éji nászt.
…Szállni hív a kócos délibáb,
talán már lesz Miért…
talán vársz ma rám.
Csintalan Ila – ahogy
ahogy ketten lehettünk volna
mindent más dimenzióba oltva
ahogy érted lehettem volna
szárnyaimat hátratolva
víz tetején lebegve
érzések rojtjait keresve
leheletnyi ájulással
beléd áramlással.
ahogy értem lehettél volna
árnyaidat hátrahagyva
belém simulva
rám tapadva
szenvedélyes lüktetéssel
zabolázhatatlan érveléssel.
ahogy ketten lehettünk volna
új idők nyitott falait döngetve
átfordult képeket billentve
friss dallamok pírján
megemelt pillanat foltján.
ahogy ketten lehettünk volna
mindent más dimenzióba oltva
megfordítottuk volna az időt
még végzetünk előtt.
Benyó Gergely - Hamis tavasz
felhőből fény csorog
háromszögből bámul rám az Örök Szem –
mogyoróágra száll, csendben csetteg egy ökörszem –
hinta ringat, nyekergő régi szék –
holt hóvirágok fekszenek szerteszét
fenyőtűk hűs, titkos sóhaja fölöttem –
egy kondenzcsík elszakadt –
öregszem – –
Csillag Tamás - Egyre jobban értem az apámat
Oldódik a magány, oldódik a bánat -
minden férfiban nyüszít az állat.
Egyre jobban értem az apámat...
- a férfiak csak vigyázni vágynak -
Kopó-konokságom az éveké,
már nem zsiborog a fájás, hogy menjek.
Batyum kibontva, hazaértem, és
vigyázom azt az egyetlenegyet.
Szeretőm nézem, ahogy izzó vassal
ruhákat - hétköznapokat - vasal.
Szelíd mosolya rendet tesz bennem.
A hajtott ruhák tornyai felett,
- mintha otthon lennénk - este lett;
tenyere pihen nyitott tenyeremben.
Márkus Rita – Pengék
Kétélű pengéken,
Táncolnak a szívek,
Az egyik ordibál,
A másik némán tűr.
Reped a hártyafal,
Az ütem belassul,
Szürkés-kék fény vár,
Az üveglapon túl.
Kétélű pengéken,
Táncolnak a szívek,
Az egyik ordibál,
A másik némán tűr.
A tiéd eltörpül,
Az enyém túl nagy lesz.
S a pengén nem pattog csak az amelyik ül.
Kovács Judit – Vallomás
Elrejtett vonzalom itatja lelkem.
Szemet gyönyörködtető,
éke repes bennem.
Bársonyra szőtt meleg érzés ,
futja át testem.
Örömkönny csordul,
ajkamra befedve.
Bolondulásig lángolsz bennem égve.
Őrült vagyok kitárt szívvel.
Nádhajlékony virágszál,
ragyog gyöngyében.
Fényében,
örök szerelmet adtál.
Kedves
Budai Zolka - Anyám a konyhában
csak ül Anyám a konyhában némán
és tegnapi álmok maradékán
csámcsog
vállairól körmére folyt tinta
csíkozzák a duzzadt erek mint a
rácsok
Anyám fekete jéghideg börtön
nem szabadul már lelke a Földön
hallgat
hisz a bábok amik szívét lepték
sohasem lettek igazi lepkék
csaltak
Kozma Ágnes – Hazatérés
Hegyek gyűrt szemöldöke alatt nap
simul dombok zölderes bőrébe,
kalász-bóbiták áznak szőkébe,
felhők szárítják vézna rongyukat.
Fény-spórát morzsol ujja közt a szél,
fák agancsa alkonypírt remegtet,
lombsötét árnyék őzpatát kerget,
lábnyomán futó idő szemerkél.
A táj átszűri néma pupillám,
fenyők kék vére csörgedez bennem,
haranglábat feszít rám a magány.
Szavak zuhanórepülésében
körköröző lélegzet vagy talán,
kimosatlan álmom bélésében.
Varga Nóra – Anyám
Tenyeredbe simuló rózsafüzér vagyok,
mit morzsolsz évtizedek óta szüntelen,
bölcs vállaidra megtört keresztet rakok,
hogy, mint a Messiás, te hordozd, bűntelen.
Szemedben kinyíló zsoltáros könyv vagyok,
s mint a szent éneket, lelkem úgy ismered,
testednek temploma mindig értem ragyog,
meghajló fejemre áldást kér két kezed.
Ajkadra vénülő szent imádság vagyok,
melyben ott rejtőzik az egész életem,
álmatlan éjeknek látomása sajog:
mikor Isten lábainál ülsz, csendesen.
Dezső Márton - Határeseti sirató
Ha botladozva is, elindultam feléd,
kereslek, mint rablók a szarkofágot..
Hogyan szerethetnélek, ha ép
a törvény, ami darabokra vágott.
Elmúltak mind - a pogány fejedelmek,
és te is, halottabb vagy a vasnál.
Mikor a rend királyokat nemzett,
láttuk, milyen magasra zuhantál.
Balázs László - Régi tavasz
Májusból
lefelé a mozgólépcsőn…
a Deák téren
metróra szálltam.
Ott lenn
a tavasz szeszélyest játszott
és elém hozott a véletlen….
alighogy észrevettél
egy nagydarab férfi mögé bújtál
remélted még nem láttalak
a fedezékből nem látszott ki más
csak a hajad
és talán még a kezed
de ennyiből bármikor kiegészítelek
A semmiből is…
arcod, a szád
- tudnád mennyire hiányzik - a szemed,
a tested vonalát, minden kis részletet
és hogy májusban még
soha nem öleltelek…
Márté Zs. Fruzsina - Csendes alkony
Félve vigyázom, őrzöm tündér álmod.
Hajad fénye régen ezüstbe váltott
Kint a fákon kényes csipke cicoma,
Körülöttünk kápráztató hócsoda.
Léted őszébe még lobban a szikra
Hisz tiéd az ifjúság édes titka.
Míg időd kincses ökle zárul lassan,
Fiatal maradtál az alkonyatban.
Látod: csipke szárnya arcodra libben,
Hótündér táncolva keresi Istent.
Puha pelyhei apró fényjelek.
Csillogó hóálarc lábadhoz esett.
Varázsa illanó a szürke csendben.
Napod holdkabátján jégkönny didereg.
Zsigmond Eszter – Visszajátszás
A hátán hozta el halott gyermekét.
Magányos délután ülte meg torát,
Szilfa-törzsébe eltemette titkon,
S felemésztette őt, mint a rák;
Szeméből ő bámul ki öntudatlan;
Magában áll egy nagy harang alatt,
S megannyi apró, szerelmes rezdüléssel
Visszhangot ver, mint testében a mag.
|