Lélekrezdülések 2011 – A 30 döntős vers I.
2011.07.08. 19:28
Szürke Virág - Annak örülj
Gyermek áll a temetőben
Anyák napi verset szaval
Maga írta hálás szívvel
Sírva mondja, mégsem hadar
Nincs „- Köszönöm!”, sem könnyes ölelés
Csak viráglepte, süketnéma hant
De Te csak örülj… Annak örülj
Érted még nem szólt lélekharang
Orvosi egyetemen képzett
Rengeteg lelkes tehetség
Gyógyászok özöne, mégis
Van legyőzhetetlen betegség
Tudnád hányszor gyilkolt már kór
Mit nem mutat ki röntgen, sem ultrahang
De Te csak örülj… Annak örülj
Érted még nem szólt lélekharang
Múlt századi „nagy találmány”
Az égből szórt gyilokszerkezet
Légópincék, amik állták
De házakat rommá rendezett
Százezrek halálát sírta el előre
A bombákat jelző szirénahang
De Te csak örülj… Annak örülj
Érted még nem szólt lélekharang
Ember-irtott sok-sok ember
Tankok, ágyúk, lövegek
A hadiipar remekei
S előlük menekülő tömegek
Háború dúl most is valahol
Hol a gyilkolásért jár a rang
De Te csak örülj… Annak örülj
Érted még nem szólt lélekharang
Paulinus hagyatéka
Cseng, zsong, zeng, bong folyton
Bárkiért is kondítják meg
Csillagot rezget az égbolton
Legközelebb, mikor hallod
Szívemből szívedbe jusson el a hang
„- Te csak örülj… Annak örülj
Még nem Érted szól… a lélekharang”
Fittné Szilvási Ildikó - Között
Néha tudom,
mély kútból húzol fel vizeket,
és az összes szád és kezed cserepes.
Néha tudom,
a legerősebb vagy közülünk,
és ismersz mennybelépő szavakat.
Néha azt is,
hogy naptalan a napod,
és eged is süketsárga, mégis élsz.
És néha azt is,
hogy messziről is hozzám érsz.
Kirsch János – Hajléktalan
szívtelen
lélektelen
az emberfiának
nincs
hová lehajtsa fejét
hontalan
hajléktalan
nincs
hová lehajtsa fejét
nincstelen
lehajtja fejét
hajlék-
talan
telente
majd ha fagy
ázik-
fázik
uram
nem vagyok méltó
hogy hajlékomba jöjj
hanem csak egy szóval mondd
és meggyógyul az én lelkem
szívtelen-lélektelen
szótalan
hontalan-hajléktalan
nincstelen
nem vagyok méltó
nem vagyok
lélek-
telen
telente
majd ha fagy
ázik-
fázik
szívtelen
lelketlen
az ember-
fiának
nincs
hová lehajtsa fejét
Kocsis Gabriella - A bőrönd
A bőrönd
Elővettem apró kis bőröndömet,
belepakoltam mi fontos nekem.
Babát,könyvet még pár apró tárgyat,
néhány ruhát meg temérdek vágyat.
Anyám tétován állt,nézte indulásom,
kérdőre vont,de nem volt maradásom.
- Petihez költözöm! - közöltem hirtelen.
Szeretem és vele szeretnék közös életet.
Nem viszem csak az én kis bőröndömet,
beleraktam mindent mi fontos nekem.
Anyám döbbenten nézett,
nem értette az egészet.
Látta hajthatatlan vagyok,
bármit tenne most nem maradok.
Átnézte mit pakoltam be gondosan,
tudta már marasztalni hasztalan.
Hat évesen még minden oly remek,
olyan egyszerű,szép és kerek.
Vágyainknak határt nem szab még az ész,
elég egy bőrönd és a vágy,hogy tovább lépj.
Gróf Georgina Zsófia – Álom
Látásod csak álom varázsolja elém,
Nappal csupán hiányod enyém,
Mit csendbe rejtek, álomba zenélek-
Lelked lelkemben múlhatatlan élet…
Érezni, látni, hallani vágylak,
Így vágyódnak testet ölteni az árnyak,
Kiket Isten bolyongani száműz,
Szerelmem szemed mélységébe űz,
Mélységes szépségébe akar veszni:
Csak Téged nézni, s mindent elfeledni…
Arcod, mozdulatid látom,
Ha kegyes az Ég, s meg-meglátogat az álom:
Selymes varázspor, mely Téged hint rám,
Hogy Te legyél őriző éjszakám,
Ha napom nem lehetsz!
Hogy Te legyél álmom kezdete és vége,
S karjaid szorító erős ölelése
Békébe remegtessen - utánad kiált
a lelkem és a testem,
S mint múltbatűnő népek a királyt,
Csodál mérhetetlen…
Mint szomjazó hajnalt a harmat,
Remegő vágyam eláraszt, ha hallhat,
S lásd, ízedet mormolom álom utáni reggelen.
S hogy ne veszítselek el, átszövök neveddel
Minden zeg-zugot, sűrű éjszakát-
Ahogy kolostori szívek szövik szerelmesen
Az Istenimádó irgalmatlan imát.
Erdélyi Andrea – Jégvilág
Fagyott a hús, mellkasomban
jéggé dermedt a dobogás.
Érzelmi jégmező, csendes pusztaság.
Valahol dereng egy pisla láng
de olyan távol van még...
Délibáb.
A hóvihar vadul tépi arcomat
szemem téged keres
Merre vagy?
De csak jégvirág az amit
kezem megérint,
szépséges káprázat.
A hideg kővé dermeszti
minden csontomat
forrón lüktető ereim folyama
lassan megáll,
szívem kemény páncél,
érzelmi fagyhalál.
Fekszem és sóvárgó szemmel
égre tekintve nézem
megannyi fénylő pont
szemem sötétjében.
Bika, Bak, Skorpió...
Ó mondd, tudnom kell;
hogy sok csillag között
melyik lesz Nap,
amelyik rám ragyog újra,
felmelegít és
csendben átölel?!
Zsefy Zsanett - ne félj kicsim
ne félj kicsim
ha sötét van
nem haltak meg a csillagok
csak egy üstökös most fényezi
azután mind ragyog
ne félj kicsim
ha villámlik
nem égnek égi szekerek
csak a Nap szívéből futnak szét
mennybolton az erek
ne félj kicsim
ha az ég dörög
biliárdoznak az istenek
csillaggolyók koppannak ott
egy üstökösfejen
ne félj kicsim
ha fogy az idő
csak a Nap falja a tegnapot
hogy jól lakottan szülje meg
nekünk a holnapot
ne félj kicsim
itt a föld se reng
ha kell kitámasztom neked
három ponton a legbiztosabb
az egyik én leszek
Tikász Judit – Kataklizma
A vége mindegy: fal ütközik falba.
A fény engem mindig elkerül.
Az arcod más lett, a szerelem halva,
alvadt vérként a vénáidra ül.
Kushadj Mártír! Nem gyullad tűz sem,
tested béna, amorf plasztika.
Szellemed bírja még, nyakra tekeredve
csimpaszkodik az élet fáira.
Szívod a vérét, bambul a vágyad,
meredten nézi a lábujjait,
szájába venné, de a gyalázat
övön alul pengeti a szív húrjait.
A könyv a polcon a kezét őrzi,
üresek mind a benne írt sorok,
a keddi csapvíz remeg a pohárban,
a láncon a csuklóm, a gombócban torok.
Álmosodj el, a hajamba ásíts,
facsard ki gyűrött narancsaid,
de fújd ki a füsttel, nyomd el a csikkel
a szíved mérgező, halott parancsait!
Purzsás Attila - Csak nézek…
Csak nézek ki fejemből kábán
mint csapzott madár
ha megpihen kútkáván
épp oly ágról szakadt vagyok
fejemben zagyva gondolatok
kavarnak vihart éppen
fortyogó indulatok egy pohár vízben
s lassan csordultig vagyok
a szám szélébe harapok
nem mintha ez megnyugtatna
mert gyomrom gyorsan tudatja
hogy gondjaim ökölbe szorítva
vágnak újra és újra belém
ó én nagyon szegény
balga fajta ki szerény
szavaimmal süket füleket döngetek
s verőfényben is homályba veszek
mint igazi magyar tarka
vagy őshonos – hontalan szürke marha
hiába jár folytonosan a szája
de csak kérődzésre használja
s jutalma majd a békés vágóhíd
hol nyugtató zene a híd
élet és halál között
s utolsó emlékei mögött
egy megbúvó gondolatban
rejlik az igazi lényeg
mert legyen bármilyen is
de mégis csak élet…
Czégény Nagy Erzsébet - Keserű méz
/ a fénytér másik oldalán /
fekete kapuk nyílnak
körültem,
távoli fénytelen arcok
merednek
felém,
rám csukódott tegnapok
nyomják vállam,
roncsolt tükörben arcom
szétmálló masszaként
aléltra váltan,
karom béna ölelése
a tükör másik oldalán,
toldott szoknyájú kislány
torzult mosollyal néz vissza rám,
szétdobálva sorsom szálai
s a rokka csak kattog üresen,
az égen kéjes vigyorral
baktat a hold,
figyelem, ahogyan meghágja a csillagokat,
egyszer majd új csillag születik,
most még terhes a föld és az ég is,
bennem a fájdalom szül magzatot,
mégis
én nyögök
s nyelem a keserű mézet
Barabás Mónika - Hegyek temploma
Némán, csendben, áhítattal
A meghívó
tintájával átitatva
Várnak a
hegyek.
Suttognak,
szólongatnak,
Érzem a
hívást
S én
megyek.
Végtelen
hatalma a Földnek
Mint
lényünk vánkosában a pehelytöltet
S havazik.
Üdvözlésem
biccentés,
S egy
elismerő körbetekintés
Még nem
jártam itt.
Habár utam
elő volt készítve
Távoli
tájak hívnak vendégségbe
Hitetlen
vagyok.
De a táj
gyengéden rám borul
Oltalmazón körém simul
S már otthon
vagyok.
S mikor
hazatérek
Viszem
magammal a nemes emléket
Hogy
barátom a hegy.
Otthonomon
új lobogó,
Kicsit
furcsa, mégis befogadó
Lehet
bárhol, minden egy.
Maryam – Világtalanul
Úgy foszlasz felvert párnáim között
Mint forró-szűz kalács tenyeremben
Éhszagú tavasz-koldus reggelen
Tested arctalan álmomba ütközött.
Az ébrenlét már csak játék, nem való
Ablakos magány, kinézem magam…
Szemem üvegre bámul, világtalan
Visszanézek, álmodni volna jó.
Rózsaszínűt, szépeket, egek kékjét
Magasat, harapott törökmézeket
Napot rekkenőt, ölelő fák kérgét.
Az idő miért foglya a percnek
Ha menekülni nem tud, csak remél
Vágyak-e a beteljesületlenek?
Pál Gabriella - fáradt este
kinőtt kabát
az este rajtam,
csálé gombjain
foltos lámpafény.
szakadt zsebében
gyűrt fecnik híján:
hajnali remény.
bágyadt csendjén
korhad az este,
mint fásult kéreg
szívem peremén,
árnyékán nyúlik
az engesztelés:
csordogál belém.
megtörik mégis
a fotel karfán
nyugvó kezeim
között… bőrödnek
kihűlt nyomán,
mint part kövein
a fáradt hullám.
Molnár József - Nem könnyezem
Én nem sírok Anyám, csak a fáj
könnyet ejt,
és a nincs nem felejt.
Én nem sírok, Anyám, csak a múlt
az, mi ver,
csak a láz elseper,
csak a nincs, ami nincs,
az felejt.
Én nem sírok, Anyám,
nem könnyezem,
csak az akácos erdő
a szívemen,
de hidd el, Anyám,
nem könnyezem,
csak a lelked mossa
lelkemet.
Landorhegyi Zoltán - d i l e m m a
fanfárok riasztanak...
oly békés volt a hallgatás
a hárs alatt
míg álmodtam
hogy lábnyomokkal
született a Nap
aztán az éjjelbe merült
hajnalfényt játszani
bújva hozzád koránjában
csak kicsit
most néha a csöndre vágyom
máskor a némaság nem enged itt
olykor csak csöppnyi mákony
fáradtan makacs lenni
csak kicsit
a fanfárok riasztanak...
mert oly emberek lettünk
akik még teremtik az időt
életet szánunk a tücsök szavának
a Kert zöld szagának
ott a kapualj mögött
aztán csak a hosszú csönd
a ködbe bomló tisztásokon
egy kicsi belőlem
egy kicsi belőled
csak kicsi
a fanfár riaszt
...mert harsány a magányhoz...
egyszerre vagy sziklaszirt
és egyszerre finom
már csak te tudod
hol lakik a csillagom
míg felhőket festesz és kék eget
fényem te lettél
ki lábnyomokkal született
|