Nyári hangulatok – A 26 döntős vers I
2011.07.09. 17:16
Almási Gábor - Nyárba csap
Nyárba csap a tél,
Ki sem nyílt virágok kókadoznak,
Már elverte őket a jég,
Most sebzetten fonnyadoznak.
De szárba szökken a cigánybúza,
A pitypang már széllel küldte magvát,
A nyárfa nyári havat igéz újra,
Hangya eszi rigó haloványát.
Amit tavasz adott,
Most felnőhet végre,
Egy szív lassan dobban, már halott.
Pára száll fel az égre,
De az almában boldog magok érnek,
Szárnyat bontnak egynyári barmok.
Az ifjakban boldog szívek érnek...,
Ringnak előttük alig takart halmok.
Gábor Ágota - Nyári zápor
Fülledten mereng a Nap korongja,
Apró hangyák sietve keresik
Föld alatt búvó járataikat.
Vihar előtt a sűrű csend honol.
Szürke felleg lepi el az eget,
Feltűnően csendesebb lett a táj.
Néhol egy-egy zöld tücsök hegedül,
Szalmabála szomjazza a csodát.
Villám cikázik, szórja haragját,
Dühös mennydörgés vetül a rétre,
Az eső elered, először csak
Pajkosan, szelíden szálldos alá...
Égszakadás kezdődik azután.
A természet száraz lelke sóhajt,
Issza, szívja csapadék-zamatát,
Friss nyári zápor hull végre reánk.
Később a kis fodros felhők mögül
Szerényen kandikál a fénysugár,
Élet tölti be a természetnek
Minden titkos, apró zegét-zúgát…
Pete László - Csepereg
Csipp,
Csöpp.
Csepereg;
Napkirálynő Felhő úrral
Enyeleg.
Sanyarú föld, tikkadt mező
Arra vár,
Egyszer talán
Végre esőt hoz
A nyár.
Szomjaznak a poros kertek
Eleget,
Ontja a Nap hétszámra
A meleget.
S ha az ember
A hőségtől
Fuldokol,
Mindig dühös,
Valakit mindig
Okol.
Csipp,
Csöpp,
Csepereg,
Eső-lélek
Feszültségben
Didereg.
Olvadozó paneldzsungel
Megremeg,
Flaszter fölött
Tivornyázik
A meleg.
Betonvölgyben
Vad forróság
Gomolyog,
Ócska csapból
Langyos, állott víz
Bugyog.
Forró halál
Leskelődik
Ős-okon,
Hőség ujja dobol
Minden homlokon.
Csipp,
Csöpp,
Csepereg,
Strandsüvölvény
Kocsma felé
Tekereg.
A tiszta vizű partokon
Szép a nyár,
Hűvös vízbe
Sűrűn bújni
Kéne már.
Szülőföldem,
Örök álmom:
Balaton;
Boldog vagyok,
Ha csónakból
Láthatom.
Számomra
Ez marad az Élet Vize,
Elfeledni
Úgyse fogom
Sohase.
Csipp,
Csöpp,
Csepereg,
Talán most már
Megenyhül
A nagy meleg.
Rövid nyarak
Örök ifjú képeken,
Emlékünkben
Minden nyár
Egy végtelen.
Mámorító emlék-nyarak
Szent öble;
Őrzi ifjú csókok ízét
Örökre.
A tél szorít,
A tavasz ad
Tetterőt,
De egyedül a nyár hozza
A jövőt.
Csipp,
Csöpp,
Szemereg,
Elbúcsúzik végre
A fülledt meleg.
Megfürödnek
Virágillatú
Terek,
Könnyebbülnek
Agyonhajszolt
Emberek;
Napkirálynő
Felhő úrral
Enyeleg;
Madár csicsereg,
Életünk pereg
Csipp,
Csöpp,
Csepereg.
Szabóné Horváth Anna - Séta a nyárban
Nyár édes illatát lengeti a szél,
szomjasan bólintgat a falevél.
Hajnal csodás könnye nem csillan már.
Madárdalt hallgat a hímzett határ.
Terített abrosz, maga az éden,
szemem pillangót kerget a réten.
Kecsesen száll virágról virágra,
szabadon libben színes álmára.
Útján mámor ittasan megpihen
egy-egy bölcsőként ringó kehelyben.
A nap bukfencét veti az égen,
sehol egy felhő a messzeségen.
Szőke vetések aranya virít,
benn szarkaláb zárja sarkantyúit.
Pipacs veti ingét a melegben,
selyme vöröslőn lobog a szélben.
Napraforgók fordítják fejüket,
lesütve csodálkozó szemüket.
Zöld vetésben pár őzike pózol,
félénken csemegéznek a jóból.
Árokparton tücsökkoncert csendül,
tóparti békahad dalra zendül.
Vízen szellőlányok fodrot varrnak,
vízi manók, azon lovagolnak.
Halkan az est araszolja fátylát,
s a kelő hold villantja sarlóját.
Lámpást gyújt már a szentjánosbogár.
Lassan megcsillan a nyűtt gyeplőszár,
s szekerét hajtja az égi kocsis.
Fű közt kicsiket altat a haris.
Szerelmespár andalog a csendben,
hullócsillagok vágytengerében.
Emlékké zárják az örök nyarat,
a szomjoltó mézízű csókokat,
a sok színt játszó mesevarázst,
mely felhevíti a szívdobbanást…
Dudás Mihály Károly - Virágok közt
Virágok közt,
Az eget nézem s fényben füröszt a szép remény,
Virágok közt,
Ébred lelkem s minden mosolygós felhő az enyém,
Virágok közt,
Szívem szabad s madarakkal szárnyal az égen,
Virágok közt,
Öröm létem s egy napsugárral sétálgatok kéz a kézben.
Virágok közt,
Álmodom ébren s tárt karokkal vár ezer csoda,
Virágok közt,
Újra érzem, örökre eltűnt keserű életem sóhaja,
Virágok közt,
A szél simogat s vidám történeteket mesél,
Virágok közt,
Ülve nézem amint az ég Istene égőt cserél.
Virágok közt,
Halkan álmodom s csillagokkal takar be az éj csendje,
Virágok Közt,
Megszűnik a fájdalom s helyre áll a világ rendje,
Virágok közt,
Írom versem s tovatűnik száz boldog gondolat,
Virágok Közt,
édes illat, feledteti órákra minden gondomat!
Sánta Zsolt - Korai áhítat
Hajnal van, s a fény rebegve
mond messzi, egyszerű imát,
míg a Nap megfeszült teste
lassan kúszik hegyeken át.
Felhők dacos harag-testén
kék és vörös rianás kél,
s a táj, mint felszentelt szentély
lassan domborul, rajta fény,
rebbenő harmat, csók buja
tánca, s megannyi istenség
zajos és gyönyörű vágya
elfeledett mesét regél.
Zephyr üget égi lován,
míg liliomot simogat,
benne érzés: mosoly talány,
melyet arcra vetülve ad.
Ámor messzi bújócskában
sosem volt tünde-lényekkel,
míg szunnyad Mars messzi távol
a harcos, zord kételyekkel.
A Nap már hegyek ölét hagyva
erőteljes izzásba csap,
s mint tündöklő égi-hagyma
ránk ezer étekben vigaszt ad.
Lepkék vagyunk, kik tanácstalan
törnek mind feljebb a fény felé,
míg pirosló szárnyunk zuhan
lassan a sír-rögök elé.
Gyöngy-Nap, messze ne add el lelkünk,
ha elmúlva már buksz tova
a rossz horizont-medencében,
mi záró léted fájó hona.
Palást, boríts be lágy-szelíden,
kit szárnytól fosztott meg az élet:
s vedd el, ha kell, örök fényem,
mint Ámorét, kit húz az éden...
Pál Gabriella - Fonyód elereszt
nagyot ásít a part, amerre megyek
magam kellek úgy istenigazában
gyűrött gondolatok közt csak én legyek
a késő délutáni fülledt nyárban
nyújtózkodik a sétány, mint az árnyék
lustán lélegzik a mozdulataimban
a nyár vége, ez a pár nap haladék
halántékként lüktet minden tompa hangban
-szúr az a pár szó, ami hátra maradt
-repedt ábrándok szilánkos nyoma-
ezután sem lesz, ami nem volt soha
augusztus illat (a vízé, a nádé)
kőpadokat bársonyít a napmeleg
nem-számít arcok nézik, mind a másé
vihart sejtetnek holnapra a hegyek
nem nézek rájuk, én sem látszom talán
a most vattacukor könnyűn gomolyog
nem kóborog el a más lesz ezután
a tavon alantabb csillan a napkorong
ismert mosoly, torpanó felismerés
s a láthatatlanság lassan elereszt
feslő ködön, lágy eltévelyedéssel
folyik össze a délután és az est
Szabó Kila Margit - A tarka rét virágos ruhája
A tarka rét virágos ruháját
ezer virággal hímezte a nyár.
Az aranyhajú búza, a piros
pipaccsal, a búzavirággal jár.
Suhog a lomb, a százszorszép virít,
a szegfű, a rózsa illatozik.
A nyári virágok tánca: ragyogás,
a természet: káprázatos változás.
Éget a meleg, az izzó napsütés,
tüzel a Nap, a szerelmek lángja ég.
Vígan repdes a szívnek titkos vágya,
repül a szenvedély, a szerelem szárnya.
Lobogva tüzel, lángol a varázsa.
A zöld nyár gyönyörű, tüneményes,
a tündöklő virágok sora ékes,
az eper, a cseresznye, barack édes.
Szívünk fénylik, vadul dobog, játszik,
a Nap heves sugara szikrázik.
A zöld pázsiton megpihen egy vándor,
az illatos erdőben madár dalol.
Haász Irén - Nyári melegben
Erek medrében csörgedez lustán
szelíd partjai közt áramló vér.
Hintaágy bölcsőjében ér az éj,
ébren gondolkodtat lángtollú nyár.
Még forróság dől a légkatlanból,
s a pőre bőrökre gyöngypermet ül,
De lám, már enyhe szellő élénkül,
hűs viharok fenyítik északról.
Hová kéne gyűjteni hőséget,
hogy kapna télen minden rászorult?
Hogyan teremthetnének bőséget,
kikre az Élet pörölye borult?
Már forr az agy, de néma az Élet,
s a zúgó fejbe csak doboló vér tolul…
Barabás Mónika - Nyár
Nyár közeleg,
A tavasz lassan eloldalog.
Feljebb kúszik a hőmérő higanyszála,
Hosszabbak a nappalok.
Mennyi mindent jelenthet
E néhány betű:
Friss gyümölcs, fa árnyéka,
Hűsítő nedű,
Elcsöppenő fagylalt
A gyermek arcán,
Felszabadult kacaj
Az ifjúság ajkán,
Féktelen mulatás,
Lázas szenvedélyek,
Vagy nosztalgikus esték,
Elcsitult kedélyek.
E pár hónap ismét
A kiteljesedés veleje,
A mulasztott téli órák
Pótlásának ideje.
A szabadság, pihenés,
Ábrándok szaka,
Lenge fuvallattal itatott
Fűszeres éjszaka.
De ne feledjük ó,
E pár hónap elillan,
A napok szállnak
Megállíthatatlan.
Álljunk meg hát olykor,
csak élvezni a szépet,
mit Isten adott nékünk,
mint természeti ígéret!
Jobb bölcsen élni
Erőnkkel kivált,
Raktározzunk minden érzést,
Mit a feltöltődés kivált.
Hogy legyen mihez nyúlni,
Ha ismét jő a tél,
Sötét hajnal, rút éjszaka
Réme visszatér.
És adjunk hálát,
Ha egy újabb napot kapunk,
Adjuk tovább másnak is,
Hisz mind szegények vagyunk.
Neszvecskó Anna - Nyár
Csupasz lábamat a sáros homokba mélyesztettem,
Naptól pirított arcomat az ég felé emeltem,
Épp ott ültem az út szélén egy búzatábla mellett.
ÉS csak hallgattam a földre hulló esőcseppeket.
Sistergett a talaj, ahogy a zápor megérkezett,
És elmosta azt a mindent megemésztő meleget,
Ez volt a perc miért megérte átélni a telet,
Miért érdemes volt kibírni a rémes hideget.
Akkor… ott nem voltak elvárásaim az élettől,
Nem kaptam jövőbeli vágyakat a képzelettől,
Akkor úgy, ahogy voltam bár ázottan és sárosan,
De kimondhattam, hogy tényleg, igazán boldog voltam.
Szemrebbenésnyi pillanatok voltak ezek csupán,
Mégis épp ezért lett mindez érték számomra tudván,
Bár a múlt elnyeli a jelent, meg nem semmisíti,
Cserébe adja azt, mit emlékeknek szoktunk hívni.
Kis idő múlva a távolban még párat mennydörgött,
De a vihar magából már teljesen kivetkőzött,
Lassan más hazát kerestek az ijesztő fellegek,
És az ég hamarosan már új színekben díszelgett.
Ekkor felálltam és lábammal a homokba véstem,
Egy szót, mit a természet az nap ébresztett fel bennem,
És bár az idő e szót hamar a földbe rejtette,
Most is bizton tudom, hogy nem veszett el az értéke.
Mert igaz elmúlik a napsütés a fény a mámor,
A hála akkor is ott marad, lehetsz éppen bárhol,
Akár jöhet újabb vihar, szárasság és vízözön,
Az a szó most is ott a homokban, hogy: Köszönöm.
|