Gondolatvilágok verspályázat - Dobogós versek
2011.09.06. 00:45
Első helyezett:
Zsigmond Eszter
Aratás 2012-ben
Csontvetésben jár a szél;
Temetőket szántanak.
Szembe váj a Hold magánya,
Drótkötélre ránt a nap.
Vérközönnyel néz a fűzfa,
Minden kincsem kő alatt;
Ha felfordul, velem fordul.
Csutkalétbe fosztanak.
Második helyezett:
Balázs László
Utas és…
mondhattam volna neked
hogy nem akarok így utazni tovább
nézni gémberedett lélekkel
az elmaradó vidéket,
de úgysem értenéd
öledben a számítógép
a monitort nézed
pedig kint láthatnád
a közelgő estét
színeivel lepi meg a kis állomást
utóbb inkább tartoztam a vonathoz
mint hozzád
vagy a sínekhez
míg haladtunk beszéltek legalább…
- Leugrom újságért.
fel sem nézel
- Az meg minek?
Ne maradj soká! Indulunk két perc múlva
siettem a peronon
már nem néztem vissza.
azután a vonat helyére
begördült az alkony
a visszakapott csendben
a visszautat kerestem
meg ami nélkül nem mehettem tovább
látnom kellett megint
az elhagyott tájat
holdvilágnál legalább…
Harmadik helyezett:
Ágoston Diána
valahol
valahol meg kellene állni
a szilva vörös erjedő húsánál
hogy tudd milyen túlérni egyedül
túlérni magunkon és zuhanni a gyökerek felé
valahol meg kellene állni
a délfényű talizmán piros szívében
hogy tudd minden szerencse mögött
egy összekulcsolt kéz csöndje áll:
a legnagyobb szeretet
valahol meg kellene állni
a vad nyugodt nappali szuszogásánál
és megtudni milyen ha alszik az ösztön
ölelj tört hideg fészket vagy kiszáradt folyómedret
valahol meg kellene állni
gyökeret ereszteni
(mert a föld és gyökér
mint fény és árnyék)
humusztalan földben is virágozni
mindenütt otthon lenni
valahol meg kellene állni
egy égő-menny-illatú emlék tövében
megállni a belégzésnél
húsz évig fulladni de utána:
szederszínből nyugalom-kék
valahol meg kellene állni
a jobb csuklódnál a hegnél
amikor ablakot törtél mert kellett a feszítés
mint ökölvívónak a jobb sarok
valahol meg kellene állni
hogy látható legyek
mert a túl gyors nem hagy nyomot a világban
Különdíj:
Szigeti Beáta
Hiperkocka
Világ életében úgy gondolkodott,
hogy csak egy irányba szaladtak a szálak:
vissza a megtörtént felé.
Olyan volt az egész tér, melyben élni
kényszerült, mint egy tűpadlós hiperkocka.
Mindenhonnan hét ajtó nyílt és nem lehetett
előre tudni, mikor zuhan át egy csapdán,
hogy az idő hol emészti meg élve az
idegsejteket, miáltal oszlásnak indul
és beragad két elfuserált pillanat közé;
a mozdulatlanságba.
Rendszerint eltévesztette a kopogást
és hiába jegyezte meg magának a rossz számot,
mindig vissza akart térni ugyanoda.
Valami vissza-vissza húzta, mert ott volt jó,
mert úgy volt jó, még ha fájt, de volt úgy is.
Egy ilyen darálóban, fél lábbal a semmi
oldalán végül öntudatra ébredt.
Ahogy megfordította agyának fogaskerekeit,
hirtelen másképp kezdett el gondolkodni.
Érezte a mécses lángját napsütésben,
különbséget látott lábnyomok között,
tudta, miért arra úsznak a felhők
és már a szembogara is kitakarózott.
Feszülten figyelt, amikor a számok eltolódtak,
és szerencséje volt az ajtóválasztáskor.
Mégis mindig ugyanolyan algoritmust
használva követte lelkét az éleken,
ugyanazt azt az illatot érezte esőben,
a régi rúzsát használta induláskor és
a reggeli kávé felsőbbrendűsége sem változott.
Úgy készült, hogy ha végre felnyitja
a tetőt és kitekint a világra:
visszaintegetnek.
És belebámult halkan a végtelenbe,
fájt, ahogyan nekifeszült;
és nem tükröződött arc az üvegfalon.
|