Gondolatvilágok – verspályázat - 30 döntős vers I. rész
2011.09.06. 13:11
Szigeti Beáta - Hiperkocka
Világ életében úgy gondolkodott,
hogy csak egy irányba szaladtak a szálak:
vissza a megtörtént felé.
Olyan volt az egész tér, melyben élni
kényszerült, mint egy tűpadlós hiperkocka.
Mindenhonnan hét ajtó nyílt és nem lehetett
előre tudni, mikor zuhan át egy csapdán,
hogy az idő hol emészti meg élve az
idegsejteket, miáltal oszlásnak indul
és beragad két elfuserált pillanat közé;
a mozdulatlanságba.
Rendszerint eltévesztette a kopogást
és hiába jegyezte meg magának a rossz számot,
mindig vissza akart térni ugyanoda.
Valami vissza-vissza húzta, mert ott volt jó,
mert úgy volt jó, még ha fájt, de volt úgy is.
Egy ilyen darálóban, fél lábbal a semmi
oldalán végül öntudatra ébredt.
Ahogy megfordította agyának fogaskerekeit,
hirtelen másképp kezdett el gondolkodni.
Érezte a mécses lángját napsütésben,
különbséget látott lábnyomok között,
tudta, miért arra úsznak a felhők
és már a szembogara is kitakarózott.
Feszülten figyelt, amikor a számok eltolódtak,
és szerencséje volt az ajtóválasztáskor.
Mégis mindig ugyanolyan algoritmust
használva követte lelkét az éleken,
ugyanazt azt az illatot érezte esőben,
a régi rúzsát használta induláskor és
a reggeli kávé felsőbbrendűsége sem változott.
Úgy készült, hogy ha végre felnyitja
a tetőt és kitekint a világra:
visszaintegetnek.
És belebámult halkan a végtelenbe,
fájt, ahogyan nekifeszült;
és nem tükröződött arc az üvegfalon.
Avar Judit - A dal
Néma dalnokok
hova tűnt
tétova ajkatokról
hangzik még ének
fényes bakancsok csattogása
szebb zengzet mint
a természetesen gyöngyöző
színtiszta lélek
Létünkben a sírás
a kacagás
parttalan dalolássá
olvad
mi kedvünk szegi
ez kiemeli
halálig kísér
a dús dal
Az éneklés átvisz
mindenen
vállad veregeti
fejed felütteti
szárnyra kelve
vonz - taszít
kortalan
személyes hang
Hirtelen rádtalál
megfog és belédszáll
alakít - formáz
hősies ének
jobbít a dalolás
ha dúdolsz
a dal terel
vigyáz téged
Észre se veszed
más ember leszel
lehajolsz hozzám
buzgón megkérdezel
hogy vagy - mi bajod
segíthetek mondd
szívem bátran
valami kell
A frissen ébredő
reggeli dallam
egész nap benned
motoszkál halkan
ajkadra röppen
füledben cseng
rabul ejt a lényeg
mi mozgatja éned
És néha porlepte
ódon hagfolyam
bensődbe lopódzva
szétomlik lágyan
tested kitárul
dalolsz menthetetlen
muszáj azonnal
eszeveszetten
Orfeusz lantját
sarokba vágod
vad tam - tamod
bolondosan járod
harsányan pengsz
éllel szaporázod
feledve léted duhajon
dana - danázol
Győzelmi himnusz
üvöltve ütemez
sodró moraja
árad vagdalkoz
zsibbasztó zajtömeg
csupa pörgés - zörgés
feldob időelőtti
megkapó örvény
Ősdanád értékét
ösztönösen őrizd
lehetséges korlátok
közé terelned bár
elragadhat meggondolatlan
felhőtlen ének
sosem bíztatott túl
új nótára késztet
Meglepő illúziód ne hidd
célt nem érhet
kitartó igénnyel kornyikáld
önálló elképzelésed
gyanús ki mosolyog
jókedvű ember tekintete nyílt
nem mertek szemébe nézni
de miért nem
Dalnok dalnak
mézes varázsa
bódítón búg
fanfárok száza zúg
zsongít ezernyi
zamatos hárfa
égi hang
tisztább vagy
Kegyes dal
fénylő dicséret
add vissza kedvem
hites reményem
vessem le végre
ami talmi
main legyek képes
idillin dalolni
Szálljak zengve
lengedezzek
ragadjon magával
légies sanzon múzsák
mennyei balzsama
érleljen éteri szférák
plántált szólama
énekes énekek
Zsendülő zsoltár-fuvallat
hagyd el habozó
árva ajkamat
csobogj hűsen
csillogva cserfesen
mulandó melódia
ne ítélj néma
siratásra
Mert ha kihűl
bennem sem él
sarkall késztet
gyötrőn nem hajt
tör felszínre
lángoló világos ének
mit adhatok egyáltalán
tartalmasat szépet
Kodály hazájában hallgatni
derű nélkül ballagni
egymás kezét nem fogni
rúgni – rágni – rombolni
ütésállót hordozni szánalmasan
óbégatva nyávogni
igazán nagy vétek ha
nem csendül fel ének
Kocsis Gabriella - Gyermekkorom minden nyara
Aszfaltos úton lámpasorba várva,
kavargó tömegbe tűnt múlt idő
araszol lassan motor zajába,
megtöri délelőttnek csendjét.
Poros bekötőút keresztje fából,
jelzi falunak néma rendjét.
Apró házak kátyúba zökkent kerék,
zöldre festet kapuban látom már
nagyanyám türelmes sziluettjét.
Ruhája elnyűtt szegélyén még dara,
tyúkoknak való édes korpa,
gyermekkorom minden nyara.
Ölelve vár mint városi tekergőt,
apámra nézve fel szelíd szemével
némán merengőn.
Mint kedvenc édesfián a csók,
csüngene rajtam hasonlón,
aszott karján szeretet lóg.
Szobákba ismerős emlékek,
kockás terítő előtt nagyapám,
régi meszelés közt képek.
Hol már illata száll levesnek,
kályha bűzében tegnapi vacsorám
édes gőze tésztába keverve.
Vértes Gellén - A parton
Ülök a parton, a tegnapi eső már szárad,
Mellettem egy tócsa nyújtózik sekélyen.
Tükrében köröket rajzolok egy fűszállal,
S a parti lombok néznek türelmesen
Felettem egy karcsú fűz lecsüngő,
Szőke lombját lassan ringatja a szél,
Lehajol hozzám, féltőn megcirógat,
A neved suttogja minden levél.
Látom szelíd arcod titkolt mosolyát,
Mikor tekintetünk először összeért.
Megkapott a nem érdemelt kiváltság:
Az ajkaidon elfutó tündérnevetés.
Nézem az eget, a végtelen kékségen
A fehér felhőnyáj lassan halad.
Mesélő szemeid igaz, mély szépsége
Földön vergődő szívemen fájó lakat.
Szemben a hegyek lankái sorakoznak
Mint vidám, ruganyos járásod léptei
Egymás mögött lágyan hullámzanak.
Hová vezetnek? Sorsom rejtelmei.
Hallom az éterbe sóhajtott szavaid,
De titkos értelmét nem érthetem.
Csak némán érhetnek össze álmaink:
Az én hajóm és a te tengered.
De ha szeretsz, miért nem mondod?
Miért hallgatsz csendeddel kínozva?
Feledve minden szenvedést, gondot
Suhannék örömmel, vitorlát szaggatva.
Lám mennyit ér egy szótlan tekintet:
Rabul ejt, kínoz, s reményt ad.
Veled kellene érintenem a végtelent,
De az éltető mindenség mostohán hallgat.
Brátán Erzsébet - Tükör
csüggedt napon önmagammal szembefordulok…
s bár fejemben kavarog tengernyi gondolat,
csak úgy faggatom a csendet, s a sorsomat,
…kérdezgetek - de senki nem válaszol…
csak a néma tükör tekint vissza rám,
és vajon onnan ki néz vissza most,
s ha a pillantás mélán mosolyog,
mi lakozik egy kőálarc mögött,
ki vagyok én, és kit faggatok,
ki van ott mélyen legbelül
ki szenved, ki örül, talán
éppen csak könyörög,
kettő, vagy egy az,
ki lágyan bólogat,
ki vagyok én,
ki az az én,
a lelkem,
a tükör
kettő,
egy
én,
ki
ő
?
?
ő
ki
én,
egy
kettő
a tükör
a lelkem
ki az az én,
ki vagyok én,
ki lágyan bólogat
kettő, vagy egy az,
éppen csak könyörög,
ki szenved, ki örül, talán
ki van ott mélyen legbelül
ki vagyok én, és kit faggatok,
mi lakozik egy kőálarc mögött,
s ha a pillantás mélán mosolyog,
és vajon onnan ki néz vissza most,
csak a néma tükör tekint vissza rám,
…kérdezgetek - de senki nem válaszol…
csak úgy faggatom a csendet, s a sorsomat,
s bár fejemben kavarog tengernyi gondolat,
csüggedt napon önmagammal szembefordulok…
Kőmüves Klára - BennemLétek
Többé már nem leszek magányos, csordultig töltődtem veled.
Belépirult a sápadt este is, amikor képzeletben átöleltelek.
Odafenn minden pohár betelt, itt ajkaimra járt a fém ízű eső.
Párát leheltek a fáradt dombok, kevés est érkezett előkelőbb.
Távolabb köveiket vetkezték le makrancos hegyek, kiszáradt
patakmedrek áldását iparkodón köszönték vízfutár erek, s én
elmerengtem léteden; nem is tudom, ki vagy, de megszerettelek.
I.
Azt szeretem benned, hogy mindig változol. Száz arcod van, ezer talán.
Millió vonást vésett mindegyikre dús fantáziám. Te vagy a szeretőm,
te vagy, aki ismer - fürödni szoktam a szemeidben. Tekinteted tükröm,
pillád legyező, orrnyergedhez bújok, ha hideg az idő. Esténként palliádra
fekszem, te szépeket mesélsz, s ahogyan elringat az ajkad, elalszom én.
II.
Látod, sosem voltam igazán magányos, hisz folyton csak hallgattalak,
magamba lélegezem minden mondatodat. Sosem fáztam, engem
nyakig takart a szó, és elfeledtem azt is, múlandó vagyok.
Mosolyt, mesét! Csak ennyi kell. Feledni készülök ma minden bánatom.
Emeld fel az arcod! Félek, amikor az álladon kapaszkodom.
Lily - Felhőfészek
Foltos-kék mennyezet alatt
tétován, erőtlen állok.
Múltam mint felkapart árok,
jövőm lila bűvészkalap.
Madárköpenyt borít az ég,
ám a te szárnyad nyitottabb,
édent is közelebb hoztad,
csókod sose-volt-emlék.
Gondolatban győzhet a vágy.
Aprópénz a földre csingel.
Vidáman már fentről intel,
kezed húzása sötét s lágy.
A szakállas magasságnak
vizes arcára borulok,
így adva magam az árnak
szíved déljére vonulok.
.
Molnár József - Kőkiáltás - Wass Albert emlékének
Még nem írtam le azt a verset,
amit meg kell írnom.
Még nem öntöztem tiszta könnyel,
Magyarország, sírod.
De ideje lett, kőbevésett
múltunk szégyenpadján,
hogy legyőzzük a csontig égett
sebet népünk torkán.
Magyarország, jó Balsors-testvér,
s kik céltalan álltok,
a sírotok ássátok ismét,
s balgán táncot jártok.
Mocsokban és sárban fürödtök,
s koszban, ürülékben;
elpusztultok, ha Jövőt öltök,
lobbantok a széllel...
Adjátok vissza hegyeinket!
Wass Albert üzente,
és szívet-szaggatóan intett,
senki nem értette?
Nem állt élre, nem adta vérét,
más hegyeit védte?
De a sajátját, nemzedékét,
majd ki óvja féltve?
Magyarország, drága, hazátlan
népünk Csillagporban
fekszik... Nincs ma, ki kiált, bátran,
Igazságért szomjas?! ...
Ágoston Diána - valahol
valahol meg kellene állni
a szilva vörös erjedő húsánál
hogy tudd milyen túlérni egyedül
túlérni magunkon és zuhanni a gyökerek felé
valahol meg kellene állni
a délfényű talizmán piros szívében
hogy tudd minden szerencse mögött
egy összekulcsolt kéz csöndje áll:
a legnagyobb szeretet
valahol meg kellene állni
a vad nyugodt nappali szuszogásánál
és megtudni milyen ha alszik az ösztön
ölelj tört hideg fészket vagy kiszáradt folyómedret
valahol meg kellene állni
gyökeret ereszteni
(mert a föld és gyökér
mint fény és árnyék)
humusztalan földben is virágozni
mindenütt otthon lenni
valahol meg kellene állni
egy égő-menny-illatú emlék tövében
megállni a belégzésnél
húsz évig fulladni de utána:
szederszínből nyugalom-kék
valahol meg kellene állni
a jobb csuklódnál a hegnél
amikor ablakot törtél mert kellett a feszítés
mint ökölvívónak a jobb sarok
valahol meg kellene állni
hogy látható legyek
mert a túl gyors nem hagy nyomot a világban
Pál Gabriella - nekrológ közben
a hangok
mint véső
a falban
mozdulatlanok
kivár a szánalom
s mint üres kocsma
pultján az apró
csendjeid csengve
hullnak szét
a halmokon
csomókban
állnak össze
kábán
szállnak
a göröngyökre
imbolyognak
mint az árnyak
körötted
érted
nem talállak
akadozva
koccannak
mint jégkockák
a pohár óvatlan
falához érnek
kerülted
istent
mindenséged
mégis
tőle remélted
mosolyod
szétrepedt
tükrébe
vérzett
és onnan
veled volt
tudom
mintha várt
volna még
bármi ártalom
vágyakat
szitálnak
hajthatatlan
ismered őket
hát hagyom
körém úsznak
beléjük
ragadok
reszketve
egymagamban
és ami megmaradt
úgy fázom át
az ajkamon
mint ahogy
hópelyhek
meleg arcokon
olvadnak szét
ázott nyomukkal
kihűlt szíveken
akár a fájdalom
Palotásné Szilágyi Judit - Elengedtelek...
Emlékszem,
hogy…voltál egykor napjaim szenvedése,
mégis lényedbe vakulva követtelek,
mert hazug szavaid mámorában
úgy éreztem egy vagyok veled.
Elengednélek,
…de félek nélküled gyászba borulnék..
hiába áldoználak fel magányom oltárán
örökre rabod maradnék, mert véredből ittam
s bódító cseppje örvényként húz a mélybe.
Elengedlek,
mert…csalfa tüzeddel kiégeted büszkeségem
akarat nélküli szalmabáb vagyok
szunnyadó parázs alatt várom újra,
hogy testem hevítsd, lobbantsd lángra.
Elengedtelek,
és…imámban Istent arra kértem,
adjon erőt tőled elmennem,
hogy kegyetlen, gőgös trónod
többé ne legyen királyságom.
Hiába szedted csokorba
árulásod fehér palástját,
nekem már nem kell virágod.
Add másnak piszkos liliomod!
Szilágyi Hajni - Csendek mögött
Sarokba görbül
a sötétség jajszava,
árnnyal vonja körbe szívem,
ha hinnék még a csodákban, talán
megkapaszkodnék az utolsó,
isten- festette veled-nyárban…
De már nem tudlak
magamból visszarajzolni,
szíved fölé hajolva
tükör-vékony hártyákat
feszít közénk az elátkozott idő,
– idebenn zuhog a csend –,
rám nehezednek a tavaszba
haldokló telek,
indaként kúsznak
az őszbe kucorgó hallgatások.
S már nem fér el rajtam semmi.
– kereszt, bűn, árvaság, átok –
Amit nálam hagytál
azt viszem tovább,
kezemben fekete-fehér
emlékek gyűrődnek,
ne mozdulj el árnyékomból,
még ne…
Hadd fessem vissza arcodra,
amit Istened letörölgetett.
Ostromoltad a világ
égig érő falait,
s lettél föld, hogy megtarts,
híd, hogy átvezess,
felhőtlen ég, hogy szabad lehessek,
és ahogy közeledtél felém
ezernyi ígéret hangjával,
együtt-életünk eltűnt
egy hitvány világban.
– valaki mennynek hívja,
én kénszagú pokolnak –
A Hold lezuhant a Nappal,
kettéhasadt magányunkból
zord alkony szivárgott,
és üres maradtam
akkor,
ott
egy pillanatra …
Belefeszültél a hallgatásba.
- nélkülem -
Menedékünk összedőlt,
dombodon a kereszt
korhadó kapaszkodó.
S látod, már nélküled
ülök e világnyi semmiben,
- titkainkat őrzöm a Kapuban -
s te időtlen éled napjaid,
a szívembe rejtett
katakombák
őrült csendjei mögött.
|