Kőrösi Sándor - Nagymama

Gyerekként láttam rohanó patakot,

Kertünk végében hol nagymama lakott.

Igaz kevés nyarat tölthettem nála,

Mégis könnyes szemmel emlékezem róla.

Pedig szigorú volt a drága néne,

Erdőben a rőzsét még hátamra téve,

Kötelet a vállamon átfeszítette

Útnak indultunk, én nehezen, ő sietve.

Sokszor rogyadozott gyenge kis lábam,

Soha nem szóltam, mindig csak vártam,

Ajkát nem hagyta el egyszer sem dicséret,

Mégse haragudtam sok mindent értem tett.

Akkor fecskefészek volt az eresz alján,

Hatalmas üstben főtt a szilvalekvár,

Faragott kanalat a kezembe adta,

Kevertem a masszát, nagyokat hallgatva.

Ha eljött az este és már elfáradtam,

Jó öreg dézsába magamat lemostam,

De ha nem volt kedvem, kevés akarásom,

Akkor úgy szutykosan nyomott el az álom.

Reggel felébredtem, csíptek a legyek

Üvöltöttem, most rögtön hazamegyek.

Nagyi már ott állt, néztem ősz fejére

Öltözz gyorsan fiam, megyünk a misére.

Templom hűvösében a papot hallgatva,

Összegyűlt a falu apraja és nagyja.

Telve az igével siettünk haza,

Otthon ért minket a nap rőt sugara.

Simon Szilvia - Vártalak.. 

Vártalak,
Te nem jöttél,
s az éj tovább szaladt
a Hold kerek-arany
szekerén.

A sötétben dalolni kezdett
egy kecskebéka,
s kinevetett
minden ivadéka.

A nyári éjfél
hűvösében
tündérforrás
két cseppjében

megláttam
viharvert szívem,
elhagyott
díszlet,
egy régi,
színházi kellék
mi ott maradt
még
az utolsó
színen.

Vízhordó Katica - Pusztulat

(Szóval festeni )

Vásznat hasító bíbor folyó.
Partjára csontos kezekkel kapaszkodó,
ezernyi koponya.
Megsárgult csontokba,
mennydörgő kietlenség simul.
Reménytelen fekete csend.
Gonosz szürkén ordító fellegek.

A pusztulat vérvörös lábnyomában,
Rikoltozó egymást cibáló,
undorító lilán jajongó
tépett keselyűk.
Tépik a vérző cafatokban heverő,
fehér tollú békét.
Magánytól nyüszítő köd,
gomolyog végig,
a földhöz ragadt lelkekben.
Kegyetlen ragadós füst száll.
Kéri az istent....

Zavarodott tekintetek.
Nem nézik az eget.
Hiába a sok kín.
A meleg, bársony érintést,
arany szelencébe zárták.
Acélkék ajtók mögött,
az ördög rabságában tartják.

Hörgő, ziháló, ordítás:
- Ember! Ha van még
ily lény a világban.
Szeress!
Vedd észre,
a  jóság nem fáj!

Horváth Piroska - Árvák könnye...

Kúszik a fényselyem vén, álmos világon,
Harmatcseppje csillan kék íriszvirágon.
Messzeség titkáról a szél fátylat lebbent,
A csermely tükre csillog - ott pózol a csend.

Kacér szellőúrfi nyargal, meg sem torpan,
Vágyait szétszórja, tovareppen gyorsan.
Szikrázva izzik, gyöngyhajú - a napfény,
Szellőúrfit űzi csillogó verőfény.

Tiszta szerelme, mint borostyánkő csillog,
Szerény, szűz napsugár még zavartan pillog.
Duhaj szél tördeli napsugár varázsát,
Nem sejtve szép gyöngyhajú álmai vágyát.

Könnyét hullajtva - már rejtőzködik árván,
Ott zokog most is egy puha felhőpárnán.
Fájdalom meghasad - csorog gyémántkönnye,
Mindenséget mossa árvák tiszta könnye!

Sántáné Kurunczi Mária - Elfáradtál…

Te elfáradtál.

Új útra léptél földi élted befejeztével.

S elmentél messze, nagyon messze.

Csak a virágok beszélnek sírod felett,

s én tudni szeretném, mit közölnek.

A szél libbentett szalagon nemcsak

búcsú sorok élnek,

de benne vagy minden ember szívében,

kik szerettek Téged.

Mért mentél el?

Újra és újra kérdezem,

S a választ is tudom:

Elfáradtál egészen.

A gondolatok a hantok alatt,

a sírod fölött röpködő angyalok,

mind arról beszélnek, milyen üres lett

mögötted az élet.

Csak lebegteted a fátylát

a képzeletbeli lepelnek, mivel betakart az Ég.

Meséld csak el egyszer, hogy könnyebb-e ott a lét,

hol már csak az emlékek élnek,

s könnyű-e a pihenés?

S ha majd nekem is mennem kell,

fogadsz-e oly szeretettel, mint itt szerettél?

S könnyű lesz-e majd az örök megnyugvás,

Ha mindkettőnk útja véget ér?!

Dömötör Péter - Előttem állsz

Előttem álltál és én néztelek:
te voltál az, kit láttam már talán.
Nem figyeltél. A hátad és kerek
hátsód mutattad. És az almafán
az alma voltál, mit megenni jó,
vagy félbehagyni hogyha nem kell, mert
megráncosít az oxidáció.
S míg várakoztunk, egy furcsa gellert
kapott a gondolat. Velem leszel
ki háttal állsz a sorban és közel
vagy. Pár dekányi párizsit veszel,
kenyeret, sajtot három kiflivel;
gyümölcsöt, mi mindent megédesít.
Előttem állsz tudom, de nem vagy itt.

Vörös Judit - Sírás

Gitár húrja pendül

esti, méla csendben,

fájdalom zokog fel

néma éjszakában,

szenvedés buggyan ki

tétova ujjhegyen,

sírásba fulladó,

végső akkordjában.

Remegve száll a hang,

vele sír az éj is...

Szelíden kúszik át

sötétlő homályon,

hogy sóvár vágyával,

szomorúan mégis,

tisztán felcsendülve

lelkemhez találjon.

Csintalan Ila - tánc

hullámzó, lüktető izmai lelkednek.

köréd fontam karom.

tudom, hogy hagyod

a dallam perceire

önmagad

rakod

halld a zenét.

pergő forgó ritmus

dobban rejtjelekre.

 selyem szisszen

messze lebben.

ömlő érzések

keverve

kinyújtott érzésszalagok

keresnek.

tudom, hogy hagyod.

a dallam perceire

önmagad

rakod

átfordult dimenzióban.

megtört mozdulat

beléd ivódva

kitartott gondolat

megmeredve.

belém áramlott

szemed a szememben.

tudom, hogy hagyod

a dallam perceire

önmagam rakom.

Bogdán Mária - Vezeklés

Hát miféle élet ez?
Szelíd beletörődéssel állom
a sors újabb
ökölcsapásait;
a bűvös szó?
Uram kegyelmezz!
Lelkemet kínálom ezüst tálon
csak Őt ne hagyd magára,
itt...
hol a nap tűz, de sápadtabb
a fű, s a felhőkből csak
baj csorog,
bűneiért túl sok már az áldozat!
Kincseidet őrzésre átadtad,
de feledésbe merült a cél,
holott
Ő sosem akarta a károdat,
bár önző módon csak maga érdekelte,
de én most lelkemet adom érte!

Magamat véresre térdelem,
csak könyörülj meg az EMBER-en! ...

Erdélyi Andrea - Tudsz-e...

Olyan az illatod, mint a nyári rétnek,
a ciprusoknak, melyek nektárja
hűsíti ínyed.
Vad vágyak hozzád el nem érnek.
Nem hagyják a felhők,
melyek téged körbevesznek.
De Te is csak a lágyan simogató,
becéző szavakat várod, azokat kéred.
A déli szél lassan tovalebbenti az állóképet,
és felejtés-homokkal takarja be a rétet.
Az illatok, ízek elérnek, tovaillannak.
És én félek.
Tudom, érzem, elveszítlek örökre Téged.

Kellek-e még néked, ölelsz-e majd engem úgy,
mint fák lombja a fekete földet
s tisztást, az enyhet adó bércek?
Tudsz-e még szeretni, szemeddel kutatni, keresni?
Ha nem találsz félni és remegni?
Tudod-e még szemedet lehunyva, minden percünket idézni?
S végül, Kedvesem,
Tudsz-e már feledni, s kezemet végleg elengedni?

Viola Szandra - Napról napra

Szappanfehér hajnal.

Arcodba szorított tükör.

Fölkelsz kiürített aggyal,

Napfény tündököl.

Most újraébredni kéne.

Égetni újra-ha napod!

Pulton csörög reggelid érme..

az utcán majd bekapod.

Tömeg. Kosz. Rohansz. Mentálhamu.

Bújtat ember, a napszemüveg.

Feltár orvos vagy vaku-

egy átvilágított üreg

a testem. Még benne lakik

az infravörösre mart lélek,

a lázlelet, akit

elvesztek ma, vagy kicserélek.

Bazsó Éva Andrea - Lennék a minden

Lennék – életet adó tiszta vizű folyó

hegyorom, mely szelíden tekint a völgybe.

Lennék - kisvirág a szellő fútta réten

bodros felhő, ahogy lassan úszik az égen.

Felkelő nap fényében csillanó harmatcsepp

csupán, vagy szédítő mélységű hatalmas óceán.

Bár létem porszemnyi - lennék én a Minden!

S ha az lennék – talán megbocsátana Isten.

Balázs László - Utas és…

mondhattam volna neked

hogy nem akarok így utazni tovább

nézni gémberedett lélekkel

az elmaradó vidéket,

de úgysem értenéd

öledben a számítógép

a monitort nézed

pedig kint láthatnád

a közelgő estét

színeivel lepi meg a kis állomást

utóbb inkább tartoztam a vonathoz

mint hozzád

vagy a sínekhez

míg haladtunk beszéltek legalább…

 -  Leugrom újságért.

fel sem nézel

- Az meg minek?

Ne maradj soká! Indulunk két perc múlva

siettem a peronon

 már nem néztem vissza.

azután a vonat helyére

begördült az alkony

a visszakapott csendben

a visszautat kerestem

meg ami nélkül nem mehettem tovább

látnom kellett megint
az elhagyott tájat
holdvilágnál legalább…

Szecsődy Kristóf - Aranyitató

Felgyújtasz, elaltatsz, aztán elölről kezded,

felszínünk nagy sebességgel összeütközött,

azóta buzgón áldok minden egyes percet,

egy szem homok sincs a fogaskerekek között.

Tekinteted szivárványát felkapta a szél,

pupillád vetítővászon-szélesre tártad,

ahogy kimondtad azt a szót. Mondd csak, nem féltél?

Kimondod és észreveszed, máris megbántad.

E pillanat lett a kincsem, így számolgatom,

alkalomról alkalomra egyre többet ér,

és benne vagyok, mint gyémántban a szénatom,

vagy búbos kemencében a forró, friss kenyér.

Leszek örökké kirakhatatlan kirakó,

légy’ kakaskirálynak öntött aranyitató!

Papp Dávid Ákos - Repedések
 

Partot formálnak az évek.
De az ár-apály mégsem
Oltja ki, belém égett képed.
Parttalan víz vagy víztelen part
Mint sótlan íz, íztelen a holnap.

Holdtöltékben telnek az évek.
Napfogyatkozásokban pillanatok.
Mióta Tőled távol vagyok
Életösztönné vált az élet
Amiben alul maradok
Míg a felszínen fuldoklom.

Se eleje se vége egyetlen hétnek
De ünnepnapi áldozat a teljességnek
Minden éjjel, hogy még egyet túléltem
Nélküled. Csendes verem rácsai a habok
Magába zárják láncaim, amivel Hozzád tartozom.

Elveszíteni egy pillanat, Elviselni; az élet maga
Kiszáradt a meder? Vagy árad a tenger?
Körvonalaim vesztek el Veled.
Azóta porral mosdok s vízzel takarózom
Míg nem porral takarnak majd, s vízzel locsolnak.
Akkor találkozunk! Nem úgy, mint álmomban.

Hol méztelen szavakkal meztelen lélek
Távolról int, s visszaintek… minden éjjel…
Könyörögve hívom, térdre is borulok
Hallja, amit mondok, válaszol is,
De nem ér el fülembe, Ő meg csak távolodik
Miközben megérint…

Molcsányi Jenő - Akkor búcsúztál...

Kövek között játszott a víz

és mozdulatlan volt a híd,

a korláton

egy árnyék hajolt át

s az alkony,

kék-köntösét terítette ránk.

Üvegcserepeken lépdelt az est

fák törzsének dőlve megpihent,

akkor búcsúztál,...s én

elbuktam szemed viharán.

Márté Zsuzsanna Fruzsina - Óvnálak

Jöttél száz rózsa bíborával elém;

(orgona ága szűziesen szelíd,

félve bontogatná lila fürtjeit)

lelkem még gubbaszt a koponyák hegyén.

Marad páncélom, szorít változatlan.

Hiába ontják illatuk tavaszok,

az érzés már túl messzire utazott.

Nem kopogtat szívemben más alakban.

Mi napjaimból talán még hátravan

- tudom, hogy fájón éget majd hiányom -

inkább sötétben maradnék társtalan.

Óvnálak… Ne láss úgy engem! Védelek…

Már fény sem pislákol életem taván,

mikor csendesen, örökre elmegyek.

Zsigmond Eszter - Aratás 2012-ben

Csontvetésben jár a szél;

Temetőket szántanak.

Szembe váj a Hold magánya,

Drótkötélre ránt a nap.

Vérközönnyel néz a fűzfa,

Minden kincsem kő alatt;

Ha felfordul, velem fordul.

Csutkalétbe fosztanak.

Liebe Attila – Az álom

Csillag-füzér ha belekarol a kerek arcú Holdba,
lelkünket az ég felé sodorja,
görgeti-pörgeti, s mind közelebb tolja,
míg bele nem olvad egy időtlen korba:
egy álom,
mely túl minden határon,
önmagunk tükörképét vetíti vissza,
s agyunk nappali ködfoszlányait issza.
Álom.
A meg nem tett, a sajnálom, s a bánom
búfelejtő vánkosa,
minden gondolat messze vivő vándora,
ringató tenger szívünk sivatagában,
életre kelt babák életünk kirakatában,
kiknek műanyag testét nem öregíti az idő,
kiket nem csal meg hűtlen szerető,
csak maga az álom,
melyből felébredve fázom.
Fázom.
Lebegek álom és ébrenlét határon,
szeretnék újra visszamerülni a mélybe,
beletakarózni az éjsötét éjbe,
hogy tovább álmodjam az álmot,
tündérkertet, sudár fákat, pompázó virágot,
mindent, ami elveszett e sivár világon,
mit nem adhat meg már, csak az álom.