Szerető érintés - Erotikus verspályázat - A döntös 22 vers - I. Rész
2011.10.11. 22:56
Ágai Ágnes - Erósz partja felől
Miféle szélvihar sodorta össze őket?
Álltak az eresz alatt,
figyelték az ágak reccsenését,
a felhők koccanását,
a dörgedelmes égbolt
felvillanó cikkanásait.
Nem tudtak semmit egymásról,
csak azt, hogy egymáséi lesznek.
Néhány percre
vagy talán örökre.
Egyre megy.
Valami delejes vonzás,
talán a vihar, e mágneses kerítő
összetapasztott
két ismeretlen testet.
Utána szétváltak.
Néhány percre
vagy talán örökre.
Egyre megy.
*
Két kar karanténjába zárva,
a testmeleg védelem övezetébe,
ahová tompítva ér el
a kiáradt világ hullámverése,
a félelem reszketeg vacogása,
mert a kar eleven hőt sugároz
az óvás és birtoklás kettősében,
a távol tartás és kisajátítás
fenntartott zónájában,
ahol az elomlás luxusát kínálja
a megtartás parancsuralmáért cserébe.
*
Beléd botlottam, elestem.
Ne segíts föl!
Jó ez az akarattalan elesettség.
Lehet, hogy ezt akartam?
*
Valami furcsa végzetszerűség.
A bekövetkezés.
Hazárdjáték.
N’est va plus!
Forog a kerék.
Ki pörget?
Néma csend.
Két egymásba csúszó test.
Elkárhozás.
*
Szavakba göngyöllek,
puha, meleg szavak szövetébe,
és a szavak nyílása mögött
az érzések rejtelmes birodalma tárul,
foghatatlan, párálló világ,
dús burjánzású növények,
kacsok, liánok egymásra indázó
halmaza fon be, ölel és fojt
a szenvedély drótkötelével,
az elrántó mozdulat erőszakával
a megsemmisülés aknájába taszítva.
*
Fekvő helyzetben, vízszintesen
más vagy, más vagyok.
A bőr a bőrhöz ér.
Több, mint érzékiség, éteriség.
Bizonyosság. Leállított idő.
A percek nem telnek.
A mulandóság érvényét veszti.
Levetve minden sallang,
minden öncsalás, minden külmáz.
Ártatlanok vagyunk,
akár az újszülöttek.
*
Nincs rövid és nincs hosszú szerelem.
Nincs mértékegysége,
súlya, hossza, szélte,
nincs időtartama,
nincs jelzője.
Önmaga van önmaga által,
nem lehet definiálni.
Nem érzet, nem állapot,
nem tudatforma. Mindez együtt.
Összesség, teljesség,
halmazat, koncentrált erő.
Sűrített létezés.
A kezdet és a vég
egymásba futó totalitása.
Olyan tömény, hogy elviselhetetlen.
*
Vad volt, és úgy akarta a másikat,
mintha az nem akarta volna őt,
mint ragadozó a zsákmányt,
úgy cipelte odvába, rejtekhelyre,
szem elől, és szedte ízekre, darabokra,
majd áldozatként bemutatta az Úrnak,
hogy bűnbocsánatot nyerjen,
és bűnbe eshessen újra meg újra!
*
Két lélek simul össze.
Szorosan, eggyé melegedve.
A test kérdez, a lélek válaszol,
Beszélgetnek egymással.
Az anyag a szellem nyelvén.
Értik egymást.
Percekbe zsúfolt végtelenség.
*
Felvette a ruháját.
Öltözött.
Olyan lett, mint volt
annak előtte: felöltözött.
Takarta minden,
elfödte a konvenció.
Rétegesen húzta magára
a viselt életforma szemmel látható kellékeit.
Szalonképes lett,
utcaképes, társadalomképes.
Csak a szeme villant
valami furcsa fénnyel,
szalonképtelenül,árulkodón.
De lesütötte, és elsietett.
*
Amikor az ajkak szétnyílnak,
és a csók végigfut a gerincen,
a kéz végigpásztázza a testet,
hullámzik a tér,
a tárgyak összedőlnek,
a magas a mélybe zuhan,
a mélység a felszínre tör,
omlás és emelkedés
megbillent tengelyén
minden másutt van,
de minden helyére kerül,
mert rend van a szédületben,
rend a káosz ősi törvénye szerint,
ahol a végletek
egymást kioltva összeérnek.
*
Hányféle csók ízét őrzi az ajkad?
Hányféle múltat viselsz?
Vagy minden ölelés szűzien első,
friss, ropogós, makulátlan?
Vad és szelíd örömök hajnala pirkad,
a kezdetek láza hevít,
ujjá születsz a másik ölén,
és felnövekszel az új szerelemben?
Elfeledett magadra találsz,
kiről az idő salakja lehámlik,
és ha az ifjonti vágy
tagjába belerándul,
soha nem látott magasokba röpíti?
*
A szólítás művészi tökélye,
a vonzás hívó napiparancsa,
két test felindult ütközése
az érzések és ingerek körzetében,
az eggyéforrás elsöprő rohamában
és megsemmisítő diadalában.
Micsoda kijátszhatatlan erő
zónájába estünk!
*
Néhány másodperc az élet.
Mögöttünk évek garmadája.
De ne siessünk! A halált nem lehet lekésni.
A szerelem ezt is megkísérli.
*
Ne hagyd, hogy kezed közül kicsússzak!
Fogj erősen, utolsóként csak te tarthatsz.
Minden lejátszott tétel
benned visszhangzik.
Finálé. Fergeteges, szép zenedráma,
a levegő megáll,
a hangszerek beleremegnek
a dübörgő, végső crescendóba.
Utána csend. Piano.
Molnár József – Piramis
Már úgy is mindegy volt! Sodródott a hatalmas mágnes vonzásában, a delejt
ha akarta volna sem tudja kikapcsolni, mindig a karjai közé hívja, a lábai
közé szívja, monumentális erővel, mint egy gigantikus apokalipszisben, ahol
a főhős sorsa azonosul az emberiség akárhánymilliárdjával, beleértve
a sziklákat, a fákkal, virágokkal együtt, az állatokat, a különös csillagvilágukkal, az
angyalokat az apró tündérvilágukkal együtt – mindig is magába akarta olvasztani,
érezte már az előző életeiben is, de azt már nem tudja, milyen minőségben, és
miért nem, mostani életében is várta, hogy felbukkanjon, sokáig türelmesen
nézett egy távoli pontra, onnan számított valami segítségre, hogy majd eljön
a sikoltás órája…Hátulról érkezett. Ő hívta meg egy különös délutáni
teára, melléje egy aprócska, de finom péksüteményre, amely kakaó ízű
vágyakból lett fonva, mint az összefűzött forró combok simulása, mint a
félelem egymásra rakott hegyei, mint valami madárkalitkás ég egy látomás-
szerű festményen…Nézte az egymásra feszülő combok piramisát, nézte
volna az elébe táruló kirakatban felejtett (kábult és saját) szemeit, amint
beljebb kutakodnak. Rájött, még semmit sem látott az életből, de amúgy
sem várt már semmit; egy patakparton feküdt, bámulva a kiterített csillag-
térképeket, látva, vannak fénylő pontok, ahová szívesen elutazna. Ilyenkor
elmosolyodott, és arra gondolt, mivel? Aztán a gondolatnál
döntött úgy, mint szédítő járműre, nem kell hozzá hajtóerő (dehogyisnem),
csak elindítja az impulzust, vigyázva, le ne csússzon róla, és irány a
cél…Nézi az összerántott képet, a kéjes illatokat árasztó széltől
várva segítségre, már nyúlna a fellibbenő szoknya alá, hogy a
hűvös bőrt érezhesse tenyereiben, megkeresné az utat a
csendesen megbúvó szeméremdombjáig, ekkorra az már
kinyílna, mint egy sejtelmes rózsa, el is nevezné bársonykának, közben
a rózsaalagút megtelik fénnyel, virágzó rétre érkezik a gyanútlan
hős az egyszál karddal, talán hiszi, karfogú oroszlántündérek
vérszomjas fajtái rá várnak, hogy magába zárják, mint tó
a szivárványt, s a barlangos hídon, ahogy beljebb halad
érzi, lehet, ez az a végső küzdelem, ahol jaj a győzteseknek, mert csak a vesztes
győzhet, mert csak vesztesek lesznek…Hallja a hívogató csengőt, a
fültrillázó szirénhangok ágyékáig hatnak, felbúg összes sejtjében
valami figyelmeztető sziréna, ami e különös hely csillámló falához
vágja…
Barta Péter - Minden személynév-más
Kevés egy randi
ó drága Andi
Beáta vár de
Cecil kap ott
Tetszik a Dalma
vágyna egy dalra
Eszter a torkon
erős hurok
Vadlovat váltva
Felíciára
lágyan parkolni
Ginán tudok
Gyöngyvirág lobban
testi kohóban
Hajnali fényre
Íriszt húzok
Júlia éjjel
ének a kéjjel
Rómeón dobbant
tánca zubog
Katalin kapta
agyon harapta
ébresztőt fújni
Linda tudott
Mária szűz volt
Nóra a tűzfolt
égető-fájó
nyomott hagyott
Orsolya látta
gyógyít a tárna
Pálma levével
megnyugtatott
Réka a préda
tudta ha célra
tartom a fegyvert
meg is húzom
Kúszok az árba
nem mos le Sára
Tünde lepellel
eltakarom
Üdvöske vágya
magamat nála
őszintén tisztán
feloldozom
Neki a hála
Valentinára
jobb szemmel nézek
baloldalon
Zsaklinnak lénye
Ő volt a mérce
átlépni rajta
kevés tudott
Ahogyan én sem
szajha a vérem
nem kérek néki
bocsánatot
Testeken folyt át,
lelkek folyóját
habosra verte.
Nem élteti .
Szecsődy Kristóf - Még!
Játékosan csiklandoztuk egymás figyelmét,
hosszan lestelek, úgy vettem észre, hogy nézel,
de azt, hogy ez mit jelent, nem értem fel ésszel,
céltalan gyönyörűségemre kerestem még
tekinteted tenger-széles varázstengelyét,
melyet bárki ijesztően boldogan néz el,
töltődve a végtelen séták szellemével,
mert kísértésük megbabonázza az elmét.
A szem meg a nyelv együtt támad, elbűvölnek,
felkorbácsolják érdeklődésünk ritmusát;
csilingelő hangodba brummogva szakad át
létem rákpáncélja, reped, ahogy felpörget,
– „beléd szerethetnék” –, szelvényei eltörnek,
szakad az összes általam eddig ismert gát,
gondolkodás nélkül Neked adja át magát,
s csak remélhetem, hogy vulkánkürtőd nem öl meg.
Ajkainkon izzik egymás buja öröme,
amelytől felrobbanunk, akárcsak egy gránát,
s mikor a fájó kéj megfeszíti rabláncát,
előáll a koldusszenvedély puskacsöve,
egyre szűkült már textilből épült börtöne,
szikra-tekintet övezi szabadulását,
ahogy szelíden örvénylő, vad vágyunk áthág
rajtunk, így parancsolja pusztító ösztöne.
Ész és idő megáll a selymes alagútban,
nincs többé ágy, nincs szoba, csak sikoltó parázs,
emésztő lendület meg sodró égszakadás,
s hűs-meleg színek kavalkádján barangoltam
keresztül a hullámzó, tiszta tudatomban
Hozzád, hátamon a beszűrődő fény-palást
patakokban olvad, véletlenül meg ne lásd,
hogy zakatoló szívem rég a torkomban van.
A szigorú hajnal még extázisban talál,
bőröd bársonya egyszerre simul és tapad,
ahogy magamba szívom göndör, szőke hajad
a rabul ejtő illattól összefut a nyál
– „még, még, még” –, felkorbácsolt lelkem így kiabál,
nem érhet véget ez a feszített pillanat,
remegve bízom benne, örökre ott marad,
datolya fagylaltban a forró merőkanál.
Dobosi Valéria - Csókod
köldököm mélyén,
mint egy lezárt pecsét,
a mellemen az
ellopott fényesség,
a hátam ívén
reszkető pókfonál,
az ujjam hegyén
csiklandó napsugár,
a tenyeremben
lüktető révület,
szememben apró
és sós-ízű kereszt,
az orrom hegyén
higgadás mosolya,
vállam gödrében
a titkok tudata,
hajam szálain
telhetetlen vágyad,
a fülem mögött
a csábítás árnya,
térdem hajlatán
kicsit otthontalan,
a hónaljamon,
mint szétfolyó arany,
kézfejem bőrén
hála és köszönet,
nyakam pihéin
vad kéj és őrület,
talpam redőin
könnyes, kis kuncogás,
hasamon őrült
és izzó lobogás,
bordáim fölött
bűvölő sejtelem,
combom bársonyán
suhanó fellegek,
szájam sarkában
gyönyörű ígéret,
s ha egy nap nem lesz-
az a végítélet!
Gyarmati Gábor - Vonzerő
Mikor falatnyi szoknyád horizontján,
felbukkan egy izgató domborulat,
tudom, hogy a teremtés minden pontján,
az iránytű kilengve terád mutat.
Zsong feletted a tölgyfa lombozata,
vibrálva vetkőztet le az esti fény,
kezed lassú, csábító mozdulata,
színét mélyíti szememnek íriszén.
E langyos fuvallatú, lágy éjszakán,
megcsillanó triangulumod láttán,
elbűvöl fedetlen, kéjelgő tested,
s mint egy tolakodó, szemtelen vagány,
sikamlós ágyékod szeplőtlen taván,
a félhold saját árnyékát kereste.
Czégány Szandra - Szenvedélyes repülés
Apró szellő siklik végig
Arcomon, ajkamon.
Puha sóhaj száll az égig,
Kívánom már nagyon.
Csókja sötétbe hívogat
A lepedő alá,
Súgja a pillanatokat,
Testem megtartaná.
Amíg a nyakát harapom,
Lélegzete gyorsul.
Mélyről feltörő alkalom,
Nem támadott orvul.
Csak szívem megdobogtatta,
Dobhatott az ágyra
Gyengéden, mégis hadarva,
Illatomra vágyva.
Eggyé válunk megremegve,
Már minden meztelen.
A világ ruhátlan lenne,
Repülünk hevesen.
Pihegve fekszik már rajtam,
Suttogja a nevem.
Lassan megszólal a dallam,
Ringat az érzelem.
Ajka testem-lelkem járja,
Kábít érintése,
Mosolyom mindig megvárva
Csalogat mesébe.
Szeme felizzik most újra,
Repít már az égen
Nedvesen, mindenen túlra,
Ahol nekünk éden.
|