Poéták 2011 versírópályázat - 33 döntős vers - I. rész
2011.12.05. 01:47
Albert Gáspár
nincstelen domináns
A semmi ura ő
de feje nem koronás.
Anonim vezető
a nincstelen domináns.
A létra legfelső fokáról,
bár nincs se kvártély, se koszt,
mámorosan a hatalomtól
tesztoszterin szintet oszt.
Adott a helyzet tehát:
Sem tettel, sem durva szóval
sajnos nem adhat el mást,
csak egy érzést feromonnal.
Dühe hiábavaló;
a hatás nem mérhető.
Előnye tovamúló;
csak a semmi ura ő.
Aranyodi Zoltán
Áldás
Tenger mélyén
templomom,
hegycsúcsokon
otthonom.
Jó isten
a szeretőm,
napsugár
a betevőm.
Népek között
társalgok,
országúton
bolyongok.
Szabad ég alatt
a hazám,
drága földünk
szülőanyám.
Örök béke
szálljon reá
legyen szebb
s jobb a világ
barátaim emberek
az úr áldjon bennetek
Bazsó Éva Andrea
Zivatar
Régóta zuhog.
Az eső ritmusos dobolása
veri az ablakot.
Mintha szét akarna folyni minden,
az egész világ egy óriási tócsában
ácsorog.
Csintalan Ila
miért és azt
miért és azt, hogy megmaradtál
a folyosók össztorkolatánál
és a süllyedő iszapban
átmeneti kabátod esőcseppjeiből
növesztettem bizalmat
hittem itt megragadhatsz
ónos ízű volt a lány
a fiókban leltem rá
összefércelt cérnák alján
égtek nyúló szemei
kivetített filmkockák
villogtak át rajta
a színeket megkavarta
tó zöld íze a szádnak
maszkok a ruhákban hálnak
elkobzott gombok
brokátban égnek a türkiz bolondok
elfeslett útja a kéjnek
szétfésült jelenünk rebbenése
birtoklás íve a létnek
újra kezdjük
rajtra készen
Dobosi Valéria
Szoríts
szoríts,
ha tűzre vetnek a gondok,
ha a
szavadnak ellene mondok,
szoríts,
ha ébren tart az éjszaka,
ha fáj
halandóságom tudata,
szoríts,
ha a hitem fogyni látszik,
szoríts,
ha fogam cementje vásik,
s vadul
őrli a kiszabott időt,
szoríts,
ha beteg,ziháló tüdőm
vágyna
fenyők dédelgette csendre,
de csak
ólmos felhők jönnek rendre,
s rejtik
szemem elől a fényt,a fényt,
szoríts,
ha minden ököl kőkemény,
szoríts,
ha féktelen józanságom
gátat
szab neked ,s a valóságot
festem
fehér ecsettel feketére,
szoríts,
ha bírsz,ha tudsz,de cserébe
ne várd,
hogy bűntelenül szeressek,
ne várd,
hogy bűntelenül szeressek!
Erdei Csilla
(cím nélkül)
a világ Tengelyének
sodrásában
fejfaként áll
dobbanó
Szerelmünk
osztatlan
Állandóságunk
betölti a Teret
az Átok visszájára fordul...
Fazekas Imre Pál
ÉLNI JÖTT A SZERETET
1
párából szabadon szálló
szentté vált térmolekulák
a szabadság melegével
lebegnek lebbennek fel fel
jótékony szellők szárnyán
2
titokzatos nyitott énem
fénybe kapaszkodó lelkem
velük röppen fel az égre
hol a világ minden kékje
élő színpompává érik
3
ködöt bámuló értelem
sűrűsödve az idővel
valahogy megsejti magát
súrlódik energiát gyűjt
s járja az anyagiskolát
4
elhull sűrű magot ébreszt
szerves természetben alkot
megismerve korlátait
képtelen-kép végtelenben
dacos vérét nem mérsékli
5
kis virágok maguk köré
színes felhőket lehelnek
ajkukat nyújtva a fénynek
illatlétet ünnepelnek
harmatot isznak vedelnek
6
leskelődő kékségekkel
kicsi fecskék kergetőznek
folyóparti bokrok mélyén
levelibékák rejtőznek
a sudár fák mindent látnak
7
ablak előtt a kiskertben
nyíló rózsák beszélgetnek
asszonyok a járda szélen
egy kisbabát becézgetnek
gügyögő méz-mama hangon
8
szőke illat száll a szélben
göndör forgácsok röpködnek
gyönyörű szentély születik
zsámolya egy feszületnek
imalépcső az egekhez
9
idő zúdul a mezőkről
a gyárak felé tartanak
kenyerekért fáradoznak
jó piacért imádkoznak
s mindent elnyel a rengeteg
10
előttünk mögöttünk kavar
bennünket a füstnek ágya
magasba és mélybe zavar
a könnyen-élők deltája
lennél egy elhullott állat
11
a vanból minimálbérért
Krőzus kezével osztanak
kölcsönt lakást hullottat
a nincs alá cirkuszt raknak
mint egykor rómaiaknak
12
individualizmusban
magukra maradt emberek
keresik az áldó véget
zsoltárokat énekelnek
más bűnéért vezekelnek
13
kapja-marja bűnben élni
mert csak így él felnőtt gyermek
semmi köze vízhez szélhez
véget nem érő küzdelmek
élve halnak meg e Földön
14
már nem segítenek szívből
az utcán átkelő vaknak
s ölnek – ha van roskadásig
mások fájdalmán mulatnak
színlelt igazságban járók
15
eltűnődés kígyómérgét
alázat oltja ki bennünk
a hitetlen árnyak elől
csillagokba menekülünk
szentség tartó igékhez
16
hegyvölgyeken tengereken
utazva végteleneken
ki vitt az utamra engem
pedig meg is álmodtalak
csak te vagy csillag felettem
17
hol imádat ringatózik
békehű tekintetekben
az előttünk futó élet
rejtőzik fönn az egekben
és itt mérhetetlenekben
18
világosban és sötétben
jót és rosszat tisztogatva
élettőrrel a szívében
földanyától nem tanulva
végzete felé sodródik
19
a lét képzelt extra csúcsán
fönt lent láncszemeket szakít
és egyre fullad ostobán
igazat tévhitből merít
hagyja magát elaltatni
20
feltételek arzenálját
flóráját és faunáját
anyagban szóban írásban
megbontva az egyensúlyát
többé már nem hallgat a Föld
21
eljön a kezdet és a vég
és lesz utolsó ítélet
ég a tűz a gyehennában
megméretni engem téged
dicső – vagy tetted eltemet
22
füves sírok jeltelenjén
mind megannyi szép üzenet
élővilág végtelenjén
győzzön már a szeretet
élni jött gyarló emberek !
23
világot jöttünk szeretni
embert embernek vallani
egy-egy örömért küzdeni
Angyal derekát ölelni
új világot nemzeni
24
fénylő szemünkbe gyűjteni
a nyárvirágok illatát
egy életműbe rejteni
kitárt szívünk dallamát
ez mint márvány örök marad
Finta Kata
Elnémul a táj
Szonett-duó
1.
Csendes az erdő, üres madárfészek
magányosan leng a faágon… árván
búslakodik, mint az én lelkem árnya
homályba révedezve, ha rám néznek.
Néma táj körülölel, csak szél süvölt,
faágakon reccsen a gally, már félholt.
Lelkem őre lánca csörren, fenn a hold,
a csöndet zavarva, csak farkas üvölt.
Szívem remeg, oly félelmetes a táj,
sziklatömb tetején fekete sasmadár
figyel a földre, éhesen koncra vár.
Mi ez a csend, mért nem dalol a madár?
Fészekben fiókák éhesen várják
anyjukat. Senki se tudja, merre jár?
2.
Félve tekintek szét a néma tájon,
fülem hallja, mire készül a FÖLD,
a szél se rebben, már semmi sem zöld,
némaság mindenhol a rónaságon.
Vétkes ember, a Földet lerombolta,
kizsákmányolta - éltető javaink
már sehol: nem teremnek magvaink,
senkit nem kímél a sors, kakukkszóra
hiába várunk! Már az idő eljött!
Ember! Szállj magadba, bánjad bűneid,
érezzed vétkeid, kérjél kegyelemet,
míg erdőben újra dalol a madár,
a fiókák többé ne éhezzenek!
Étket csőrben hozza az anyamadár!
Gábriel Salerosa
Biztatás….
Szorgos földbe ültess, vess magot,
a szent kenyérnek készíts jó kovászt.
Vidd szíved rozoga, ócska vekkerét,
és keresd, keresd a gépek mesterét!
Ő majd kereket és csavart cserél,
ha lelked hét mennyországot remél.
És ha megint hull a Mátra erdőlombja,
hosszú sétánk lábnyomait újra aranyozza!
Haász Irén
Őszutó
Domb alatt feszület
felügyelt köves út
kanyarogva, porba fúlva
szőlőhegyre jut,
csendesül a szüret.
Már nem olyan kevély,
megcsipkedte a dér,
vérvörösre színeződik
mint csorranó vér
sárgult szőlőlevél.
Még utolsót moccan
az őszi természet,
adóját rója, vére hull,
must csordul, elnézed,
a présbe fürt pottyan.
Sápad a fény, futó
árnyakkal kóborolt,
aszúsodó szemekbe bújt
álmodozó kobold,
kifacsart őszutó.
Habár Julianna
Az ősz
Szél dajkálja szürke szervezetét,
Elálmosodó rőt kertészetét,
Amelyben ásó forgat földlabdát,
Bőrét betakarja esőkabát.
Kiterítgeti avarszőnyegét,
Virágairól temető mesél,
Nyarat emlegetve fájdalmasan,
Amikor frissülhettek harmatban.
A fagyban álldogálni sem kedves,
Szirmok lehanyatlanak ernyedten,
Életvidámságot kilehelnek,
A télnek fejet hajtva engednek,
Elhalkuló ködös sóhajokkal,
Enyészet virágot sem tartóztat.
Harsányi Mónika
Mese?
(avagy roppan a derék)
Viszi a sápot a nép,
a derék
ha bele is roppan
a fájó derék,
legyen az nyomorult ember
vagy szegény,
akkor is vinni kell,
ha nincsen kenyér.
S ha kérdezik miért?
Jön a szószóló a derék,
s emlékeztet rá mit ígért elébb.
Várj még pár évet és hordd a sápot,
ebből épül az új magyar álom!
A nép hiszi és viszi elé,
egyre jobban hajlik a derék.
De a „király” a Duna mentén,
ráteszi pökhendin a kezét,
s így szól: - ez még nem elég!
Ennyivel ne járulj elém!
Hogy lesz ebből szép új jövő?
S jön ismét az álomszövő,
sző is újabb álomképet,
de az állam népe ébred,
s dühös szava száll az égbe:
Nem kell nekünk az a jövő!
Tűnjön el a sápot szedő!
De szól a Pökhendi, az erő,
a mindenhonnan adót szedő:
Csitt, te derék, ne mondj ilyet!
Erre vágytál, ez a tied!
Haza megy a férj a derék
Kiforgatja üres zsebét.
Végig néz a fián, s nején,
- szomorú és szürke a kép-
kérdése száll az ég felé:
Miként élhetek hittel én,
a bankok s család hitelén?
Jön napra nap és holdra hold,
miből ’89 óta már sok száz volt,
de nem lesz vége a csúf mesének,
amíg hagyják azt a nemzedékek.
Herczeg Liliána
Mulandó vonalak
Nézd hát: megszökött a sárga, a vörös, a vakító fehér…
Üres vászon játszik, s a Tökély díszes, örökké tartó
vad tánca ékesíti azt. Gyönyöre mindent felér…
Holott annak csöppnyi, szép varázsa is mulandó.
Eltűnik, elillan minden: a Tavasz, s élet
ismerős illata; s elillan a végzet…
A fény is megszökik – idegen volta;
virág tánca; felhő tarka foltja;
halál vigasza; fák hűs árnya;
s mindenki, mindenki vágya.
Látod, eltűnök én is…
Itt már semmi sincsen.
És látod, mégis:
ez a minden.
Horváth Piroska
Rejtély
Vajúdva hasad most a megsebzett hajnal.
Mosolytalanul a fájdalmas rezzenés.
Eltorzult neszre az elfásult ébredés.
Érzelem tusája a zord váratlannal.
Meddig fordulhatsz mélán önnönmagadba?
Grafikázva redőt ránctalan arcokra.
Tűhegyet faragva behúzott karmokra.
Vajon mit rejtegetsz lápos mocsaradba?
Láthatatlan, kámfor szárnyakon suhanó,
A megfoghatatlan, elzsibbasztó kétely.
Gyomrot facsaróan elcsigázó émely.
Árnyéktalan, néma, eltévedt utazó.
Sziluetted sejlik eltompult elmében.
Élet látszólag rejtelmes sűrűjéből,
Inalsz, mint űzött vad gyilkos gyűrűjéből.
Kétségtelenség mély, elfojtott vermébe.
Előbukkansz gyorsan hanyag mozdulattal.
Önmagam marcangolom béklyódba kötve,
Veled vívom harcom- összegömbölyödve.
Tán meglellek egykor mázsás bűntudattal!
|