Lánglelkű költők - Döntős 60 vers 3. rész
2012.11.04. 18:36
Zsefy Zsanett
Szenvtelen
Feketeribizli szemeket érlel az éjjel.
Hunyorgó csillagok.
Valamelyikében én
- valaha sokak eszményképe -
hallgatok.
Szökőkútból kortyol a hajnal,
s köp a tájra enyhítő harmatot,
de addig e sötétben hol
lelek menedéket?
Az utca fényhiányain
hangok borzolnak redőket
padon alvó vágyakon.
Vannak, akik már nem látnak,
és nem is hallanak.
Ironikus lúggal marom le magamról
a verejtékszagú koszlott szárnyakat.
Csigolyáimból dalok rajzanak.
Már fel sem kelek.
Itt a holnap ugyanaz, akár a tegnap.
A ma szimpla másolat.
Vakolatszirmokról porózusan illannak
a kitakart részletek.
Tucatnyi én-szelet.
Az erekből elfogyott, minden vértest
vörös pipacsmezőbe menekült.
Halni bennem egy sem képes.
- Letisztult résben
könnyeket hurcol helyükön
a szomorú kék-szemű -.
Levegőben lóg a szívem.
Vajon hová vész büszkeségem,
és a szeretet,
ha szenvtelen rád rakódnak
mind porló álmaim,
ha kitakart testem benned elégett,
s a füst is elszáll a forgószélben,
odafentről meg már mindegy
kik jártak itt...?
Pataki Zoltán
Hachiko
Szóljon most dallamom
Ha felkavar vérző sebet,
S üvöltsön az nyughelyemen
Kit zivatar között éget
A banánajkú, zöld magány
Rút az arcom, s sorsom
Takarja méla gyászfedő,
De élhet még lepke s virág,
Míg alant millió dudva nő
S benne egy árva ténfereg
...Te, mint néma szobor
Fekszel az univerzumon,
S a csillagok csak vonatok
Kik átrobognak szavakon
Ha imám közeleg feléjük
Csak a lányt várom én,
Csak éjjelekbe olvadok
Míg evezek tengerén
S időkön túl vágtatok
Wittinger József
Rohanás az életünk
Gondok barázdálta arcok, teher a vállakon,
Tükörbe nézve, komoran kísért a szánalom.
Arctalan képek, fésülésre váró szófonat,
A sorban állva megszakad e kínos gondolat,
Miután az átjáróban átrobog egy vonat.
Nyíló sorompóra lel a reménység fohásza,
Zúgó széllel posványt keleszt a bús kor kovásza.
Óh, mennyi baljós figura szaggatja az utat,
Elhagyva a tegnapot, talmi jövőben kutat,
S a máról is lemarad, mert jön majd egy új vonat.
Miért van ez így? Hoz felém a szél egy dallamot.
Hát tegyük szebbé a mát, boldoggá a holnapot!
Legyen hitünk! Legyen bennünk az alábbi tudat:
Az univerzumban az emberi élet annyi csak,
Mint mikor az átjáróban átrobog egy vonat.
Dornis Szilvia
Gyászolj Anyám!
Pengeéles könnycsepp arcomba vág
A jeges szél sebeket mar rám.
Görbülten lépek utamon homály,
A múlt elhamvadt felhőkkel gyaláz,
Mozdulatlan méhed ringatom, már
Ne várd, megfogant benned a halál.
Kísérj el!
Ítélj el!
Találd meg léptem nyomát.
Megyek a vesztőhelyre.
Gyászolj Anyám!
Fájjak, ahogy a világra hoztál,
Verítéked fojtott, ordított szád,
Kilöktél testedből, sírva táplált
Véred, éj-sötét koporsóm voltál.
Mostoha létben néma gyermeked
Térdre borulva kiált kegyelmet.
Emelj fel!
Temess el!
Síromon hervadt virág.
Megyek a vesztőhelyre.
Gyászolj Anyám!
Vízhordó Katica
Szálkás simító
Kegyetlen zúzmara feszíti az élőket.
Fejsze sújt a fának egyenes törzsére.
Igaz hős tölgynek, nem érteni szavát.
Isten! Nem hallod a léleknyúzó sikolyát?
A hazug szóban edzett fém,
Kegyetlenül vájja a tövénél.
Hazád fiát irtod, te gaz fejszenyél.
Lendül az áruló, újra csap a balta.
Népednek gyilkosát szolgálod te satnya.
A favágó tenyerébe köp. –Nem elég. Még!
Utolsó csapásul, búcsúzz el hazádtól.
Gyökered itt marad, törzsed elhasználom.
Majd ríva borul, a fagyos föld ölére.
Nem várt tavaszt hoz rá, az idegen törvénye.
Hiába érinti kérgét, az anyaföld illata.
Forró nyárban kínpárája lebben, száradva várja
Mi lészen a vége eme gyalázatnak.
Ősszel az újgazda, több részre hasítja.
Kegyetlen kezek közt születik halála.
Gyalu alatt kínozzák, derekát a fának.
- Jó lesz simítónak. Elkel a vásárban.
Szobafestő cseréli hazug barátságért.
Becsapott testét, karcos kövek tépik.
Ó ha, szétszakadt szálkás szíved tudná!
Bíz gyökeredből, tucatnyi testvér éledt.
Reményt hozó kikelettel, sebeidből nőve.
Véreid kitartanak! Érted, ha kell az égbe érnek.
Évről évre levelet hozva, üzennek a világnak:
Nem felejtünk soha!
Vörös Judit
Búcsúzik a nyár
Arany sugarával
elillan már a nyár,
odébb áll csendesen,
tűnik az illatár,
hallgatom búcsúját,
tücsökhangon szólal,
lassan tovább oson
minden múló nappal.
Átadja majd helyét
a termékeny ősznek,
s eljövendő napok
új álmokat szőnek...
Tudom, visszatér, hogy
szívembe költözzön,
s újult ragyogással
fényárba öltözzön.
Ádám Istvánné
Október
Beköszöntött az ősz a parkba,
a pipacsos nyár helyét foglalta.
Rozsdás levelek zizegnek a fán.
Szél ébred, átszalad a parkon
a sárga ősz nyomába.
Gyöngypára száll a tóra.
Siklik felette a távolodó fény.
Mélység, és magányosság tüze
ég bennem,csillagban,holdban ragyogó.
Az esős szél arcon simogat.
S az ősz belesimul a tájba.
Sétálok a lehullott avarban.
s már nem gondolok a nyárra.
Simon Szilvia
A tenger
A tenger hív
ezerféle széllel
viharos, habzó
szenvedéllyel
kék-zöld hullámok
söpörte Vízi-Palota
tornác
hol megannyi növényke, hal, kavics,
homokszem,
csigaház
tornáz
meg-megremegve
szétválva-összebújva
a tengeri mormolás
állandó
mozgásába
hullva,
hol ott lebeg az Úrnő
Vörös Korall haja
hol átsejlik a
parti sziklákon
visszavert
habok
moraja,
hol csupa hang,
zizzenés,
fütyülő
sziszegő
csikorgó
hangmontázs
szülte rezgés
rajzik
körbe-körbe,
hol, a meleg átfolyik
könnyű-hűvösbe
..hol
a Nap áttetsző
teste a vízpermetbe
esve
táncol,
hol a lélek-kapu
mámor
felderengve
csak
úszik..
úszik..
s
szabad,
szent
álmokat
halászik
lenn,
a mélyben,
a kékben,
a zöldben,
az Úrnő fonta
tengeri gyöngyben!
Török Stenczer Enikő
Vétkesek közt..
Nem foggal-körömmel,
sem acél ököllel,
szavakkal vívunk mi
szörnyű-nagy csatát!
Feketén gomolygó,
démoni tüzekkel
Hamuvá égetjük
a szeretet himnuszát!
Hát fel a fejjel,
Cinkosnak nem jó lenni!
A vétkesek csak sunnyogjanak
Mi emelt fővel fogunk fejjel a falnak menni!
Gyalus Éva
Ősz
Éjjeli lepke, fenn az egekben táncot járva
ősi szívekben szárnya megrebben tán.
Álmosan fekve, szétterpeszkedve a fele rét.
Bája-tenyere óvja a benne rejlő mesét.
Zúzmara csípte erdei szánon a nyári hév,
téli idő jön, hűvös fuvallat a szél.
Fárad a cincér, rekedt a hangja hisz vén,
pár fagyos nappal, alszik a hős vitéz.
Őszi kelepce, bő avara nevetve zenél,
fája, ágat rázva hullik szerteszét.
Csókja a dérnek, ledér lepelében a fény.
Új tavasz kél majd, megújul a vér.
Kiss Mira
Őszi kép…
Ablakom előtt hull
fáról sárga levél,
vékony gallyait
tördeli a szél.
Csupasz ágai súgják,
nemsoká' itt a tél.
Gondolatban arcomat
már megcsípi a dér.
Múlik az ősz, emlékül
itt hagyva néhány
korhadt levelét,
s a fák koronáin
kivirágzik a jég.
Káldi Zoltán
Bohóc
tépett ecsete van a festőnek
az értelem néhányunkban kószál
korcs emberteremtmények felnőnek
aberráció szele szabadon száll
torz cenzúra alatt vegetálunk
ellepnek minket a csótányok
magyar földet, vizet elherdálunk
félresiklott világunk, kóválygok
a közömbösség hálójába tespedtünk
antiszociális ködben kihűlt érzés
milyen volt, mikor még szerettünk
individuális magánlaksértés
kommunizmusból vedlett kapitalizmus
szabad szellemek anarchikus orgiája
még egy vérben tocsogó "izmus"
ez lett a mi sorsunk kálváriája
tonnányi szemét zsugorodó agyunkban
régi jelszó: támogass, tűrj, tilts
így kerestük a bajt önnön magunkra
mert váltottunk: háborgass, űzz, irts
a termékeny jövőkép rég eladva
nem veszik hasznát ennek a majomnak
makoghatok én, a szám bevarrva
bohóca vagyok a társadalomnak
Farkas Bea
Augusztus
Akkor is táncolok, vigadok az éjjel
Ha kihűlt szerelem testén megszűnök
Ha vágyak, remények szárnyaszegettek
S csak a konok szerelemvágy üvölt
Akkor is vágyom, álmodom a hajnalt
Ha minden szánalmas sötétségbe borul
S a fagyos nappal azonos az éjjel, mert
Akkor augusztus huszonkilencedike volt
Bár már harmatot sem lehel az éjjel
S a nappal izzó heve emlék nekem
Zsigereim vágyva érzik még a mézet
Hova tűnt a nyár?
Akkor is táncolok, vigadok a széllel
Míg lágy érintése hűsen simogat – mégis
Lázas homlokomon gyöngy-verejtékkel
A jövő árnyéka taszít!
Szentes Zsófia
Labirintus
Útvesztők halmaza, kusza körjáratok,
Ismétlődő forgás, az életbe zártatok,
Úgy érzed nincs kiút és az idő halad,
A gyenge elbukik, csak az erős marad.
Körhinták tűnnek fel, szembejönnek veled,
Csábító zenével adnak neked helyet,
Nem tudod, hogy valódi-e ez a dallam,
Vagy csupán lelkednek pusztán babonázó balzsam?
Nem hihetsz a szemnek sem,
Minden kecsegtető,
Csak szédülsz és az észvesztő zenében,
A muzsika remegtető.
A fény eltűnik, fénytelen árnyak jönnek,
Riadtság, szorongás, bánat, sötét szörnyek döfnek,
Keresed a csemetéd, óvni próbálkozol,
Bizakodva imádkozol, halkan kiáltozol.
Nincs melletted senki, csak árnyak suhannak,
Rád néznek, majd a mélybe zuhannak,
Ismerősnek tűnnek, vagy csak láttad talán,
Mikor még a csillogó fény csillámlott a haján?
Segítség kellene, de erre hiába vársz,
Újból a labirintus, útvesztőjében jársz,
Csilingel egy dallam, ismerősnek tűnik,
Ritkul a félhomály, a ködfátyol megszűnik,
Jajveszékelsz csendben, várod a csodád,
Újból megpillantod gyermeked mosolyát,
Megtalálod lelked társát, végre szembetűnik,
Hinned kell neki, addig, míg a lét letűnik.
Nagy Zsuzsanna
Patak
Elcsorgó napok monoton hídja alatt
mélységekbe búvó titokzatos patak –
sodrása pulzálva emelkedik s apad.
Gátat tör, félénken visszariad, vacog,
kavicsok fogai szürcsölik a habot, –
látom hömpölyögni a lemenő napot.
Örvénytükrében a szív furcsa fadarab:
felkapja, ledobja, sodorja áramlat
s az erőtlen leszázalékolt akarat.
Felém-úszó arcod álmaim farvizén
csobogó varázslat, megcsaló égi fény:
lelkembe-fodrozódott lázadó szirén.
Földi Erzsébet
Olvadó idő
Ez az a meleg már
enni sem lehet kifolyik
szemed űrén át az agyad
gondolat nem marad
szárazon a koponyád
mélyén egy véglény
esőért kiált kiálltad már
a próbát de hiába porolod
a strófát a pixelek olvadva
csorognak szenzorok
ujján megáll a levegő
új holdra vár a sarki
lámpa fénye és felhőt
álmodik a kopott bolond.
|