Máhr István

A  vándor útja

Egy őszi reggelen,

mikor hűs szelek űzték                                                 

a nyár maradékát

hogy helyet adjanak                                                      

bús ködöknek a völgyek ölén,                                      

a nyári nagy szerelmek

kihűlt fészkeit szanaszét szórták

a földre terítve

didergő fák rőt levelét,

Új útra indult egy vándor

Telve reménnyel.

Rongyai közt a szíve a tűz.

Arcán a könnyes eső cseppjei  ültek,

állt, mint egy vad,

kit a végzete űz.

Arcába mélyen vájta

a ráncot a kor már

és gyér haja is tépett,

holdszínű kóc.

Tudja, hogy mennie kell

és nem érti miért vár

mint egy ronggyal tömött                                                   

ronda bohóc

Tán ott lent a völgyben

egy meleg szobában

még egyet lobban a láng

Talán még valaki sóhajt

és titokban várja,

hátha kiált!

Ó de nem! De nem ám!

A csend a szívtelen ura a tájnak

és az éjszaka lopva leszáll.

fekete fátylakat aggat a fákra,

alszik ez a nap

szebb holnapra vár már.

Könnytől ázott rongybohóc

a vándor a sárban.

szeme lezárva, a múltba merül.

Tudja már, hogy senki se várja,

és lassan a földre leül.

Mikor a nap az éjszakát elunta

és  a hegyre lobbant,

a vándor is elindult,

a testét hátra hagyva,

könnyű mosollyal  lépve

a hosszú-hosszú útra. 

Vass Gabriella

A Világ tetején

A világ tetején, ahonnan jön a Fény,

álmomban ott jártam én,

és láttam a Mindenséget,

és a szivárványszín Teremtést.

Az Idők kezdetén csak a Fény volt,

amely a sötétségen áthasított,

és minden feketeséget eloszlatott.

A Fény és az Árnyék együtt jár,

és a világ hatalmas Globuszán

a kettősség mindent áthat,

ezért őriznünk kell a Fényt,

mert az mutatja a helyes ösvényt,

és az az Út, amin mindenki hazajut,

mert a Fény természetes ereje

mindent láthatóvá tesz,

úgy idelenn, ahogyan odafenn.

A Fény által születünk,

mert ilyen a Természetünk,

s ahogyan a Mag meghasadt,

és két részre oszlott az androgyn egész,

egyik lett a női principium,

a másik pedig a férfias rész.

A dualitás a Mindenség Csapdája,

mert nélküle nem jöhet semmi a Világra.

A férfi és női ösztön egymásra találása,

ad erőt a továbbjutásra,

mert a vágy, az illúzió, Maya káprázata,

amely a lenti Világot áthatja.

Az illúziók és a vágyak fontos részei a Valóságnak,

mert nélkülük nem történik semmi a Világban,

és az emberi élet kopár és sivár volna,

ha az ember tudata rögtön a dolgok mélyére látna.

Az Élet megteremtője az Ember,

aki, ha valamit elképzel e földi létben,

azért mindent elkövet, hogy teljesedjen.

Ez a Teremtés a mozgatórugója az emberi létnek,

és ha ebben bárki kételkedne,

tekintsen vissza egész eddigi életére,

és rá kell majd döbbennie,

hogy mindig az álmai viszik előbbre;

mert minél nagyobbat álmodik,

az annál inkább ösztönzi,

és így az előrejutását segíti.

Az Élet minden szépsége megadatik annak,

aki a szívére és a megérzéseire hallgat,

mert tudja, hogy mindaz Isteni sugallat,

amit neki segítségül az Őrangyala átad.

Szabó Krisztina

Kékszakáll

A könnycsepp úgy csorog le arcomról,

mint a koszos esőlé

és gólyaláb magasságú cipőn

egyensúlyozok a kedvedért

Az nem lehet, hogy ne kelljek,

molylepke könnyűséggel ingok előtted

s ahogy pupillám lassan ellepi a sár

kétségbeesetten zörgetek kék palotád két ablakán

Kék szemed tört fényű, halott, hideg

nincs benne melegség vagy szeretet

csak vakon tükrözi az Oltalmazó eget

mégis úgy képzelem, hogy azúr fényű tőle

az alvilág, ahol élsz,

csak én tudom, miféle alvó gyémántot rejt lenn földben a mély

Szerelmünk sok száz, sok ezer évét

veri vissza végtelen tükörszobád

ahogy teremről teremre járva kutatok titkaid után

Az első ajtódnál

oda kellett, hogy adjam királynői koronám

A második ajtódnál

kibomlott a szalag a hajamból

s körpályájukról gyöngyeim a világűrbe hullottak alá

A harmadik ajtódnál

leomló fátylaim lebegtek a levegőben

ahogy kimerevítették az idő zuhatagát

Kinyitottam negyedik ajtódat,

és elmetszették a torkomat,

hogy odaadhassam szirénhangomat

Átléptem ötödik ajtód küszöbét

és megtépdesték a hajam,

kivájták szemeim tigriskövét

Lépteim hangja a hatodik ajtódhoz ért

s lehullattam szirmaim,

mert bőröm rózsáitól megvonták a fényt

Az utolsó szobádban, mire elérlek, neked mit adhatnék még?

Hisz lelkem selyme már cafatokban hever a földön -

Akarod csontjaim gótikus csipkéjét?

Istár óta nem született lány a Földön,

aki odaadóbban vetkőzne mint én

Pereszlenyi Csaba

Ha valami nem sikerül

Gúzsba kötött kézzel,

Próbálkozol elérni a holnap hazugságait,

De elfelejted miként omlott össze,

A tegnap örömteli álma.

Vigyázol az ébren maradt titkokra,

Amikor belegabajodsz egy másik dimenzióba,

A látottakon kívüli dolgokba.

Eszméletlen hatás, amit látsz és érzel,

De elfogult vagy másokkal szemben.

Tárgyakat gyömöszölsz szikkadt agyadba,

Hogy feladni próbáld mi is történt még tavaly,

Egyetlen törés a bukás órájában,

Miként összehozol egy fájdalmas arckifejezést,

Elfeledve bágyadt viszontagságaidat,

Összetört képeid elmebajos hagyatékán.

Megpihensz vasárnap reggel egy koktél után,

Arcod nem kívánt formában adja vissza,

Amit a tükör már nem akar elviselni,

Pedig alkalmi csókjaid száraz idomai,

Belevésődtek nyakad és melled ereibe.

Keresned kellene a tiszta öröm elapadt forrásait,

Hogy egy pillanatra tiéd legyen,

A kellemes percek bujálkodó tisztasága.

Szilágyi Gergő

Nosztalgia

Obszcén képek csorognak le pillámról
S apró szilánkokként hullanak tudatomba
Furcsa s mégis jóleső érzés

Mert e képeken Te vagy az időzített bomba.
Némelyik még a jó ízlés határán belül játszik,
Legtöbbje viszont a gyermekszemeknek nem hiányzik.
(Hidd el, Te mindenség remeke
ha fejembe látnál,
Biztos Neked is tetszene)
 

(…)

Tudtam jól, hogy nincs már sok hátra
Napjaimat éltem türelmesen várva,
S mint oly sokszor, most is igazam lett,
mert nemsoká a szavak felett volt már a tett,
mikor az éjjel dobta közénk az igazságot,
s nem hagytam a kulcslyukon kisiklani,
Mint síró kisgyereket a sarki boltban
Alig lehetett már akkor lecsillapítani
 

Nevetséges volt indokom,
’miért cserébe jött a jutalom
Mindezt jól tudom
De talán épp ezért landoltál ajkamon
S hozzá teszem, nem éppen szárazon
Hol nem volt fájdalom

és szembesítő rágalom,
volt viszont kéjtől megtelt „ártalom”

s magas páratartalom…

Mindketten tudtuk, hogy bűn ez, de mégis

akartál, mert eddig működött a tézis. 
Tudom, mert nevemet ordítottad,
Mikor a kéjtől az ágy szélét szorítottad.
 

(…)

Később papírral szedtem rendbe ruhám, s magam is,
Te meg kérted: „Adj már egy kicsit nekem is.”
 

(…)

Egy nap talán nem kell tovább titkolnunk
Mit tudat alatt már rég kimondtunk,

addig viszont Így élünk, ha megszökik a vágy 
már szóltam is a koliban, hogy kéne egy új ágy

Draskóczy Ágnes

Bűnbánó rémkép

Éjjeli varjú kísért a pamlagon,

visító bánat rázza csontjaim.

Feketén csörömpöl ölelő karom

láncra vert lelked habzó vágyain.

Forró csillagunk kihunyt a part felett,

villódzó őrként szíved vicsorít.

Mohón szürcsöltem jégcsappá tengered,

vacogva sebzem alvadt álmaid.

Jégcsap-szivárványt vajúdok a Fényből,

tüzet csiholok a vérszagú sötétből

karmod vijjogó, kormos igazán.

Lebegj újra egy lángoló part felett,

s hamvadból szülessen száz-szárnyú felleged

láncba vert szívünk első tavaszán !

Pásztor Piroska

Te ne jöjj el!

Ha itt a végső út,

az utolsó állomás,

hinni  talán késő,

hogy lesz feltámadás.

Ha a rög kongva koppan,

semmit sem szeretnék jobban,

mint azt, hogy Te ne, ne jöjj el,

ne állj felettem szemedben könnyel!

Tégy úgy, mintha még élnék,

ha mégis visszanéznék,

mosolyogni lássalak,

ahogy várod jöttömet,

nem bírnám látni  fájó tekinteted.

Várd, hogy nyíljon az ajtó,

simítsd ki, ha gyűrött a takaró,

forralj vizet, főzz illatos teát,

locsold meg a szomjazó orchideát!

Nézd a tévét, kedvenc filmedre várva,

hátad mögött legyen egy puha párna,

ha bemondják az időjárás híreit,

bökj az üres fotelra:

látod, ott már havazik.

Ha megborzongsz, tudd, én ölellek,

szerelmem fon köréd hűvös leplet,

beszélj hozzám, még meg is feddhetsz:

ej, ej te csibész, mit ijesztgetsz!

Ceglédi Jana MaricaSisyphos

Szent csillagok alá helyezkedtem

És vártam, hogy az égbolt rám zuhanjon;

Így öleljen magához az Isten,

S mint egyetlenét szorítson,

Szorítson.

De keserű minden ébredés.

Égett kávé szaga, mély - hideg ölel csak magához,

És minden elhitt, naiv képzetemre

- mondják az okosok - a világ úgyis rácáfol.

És igen; látni vélem, hogy olvaszt,

Vegyít magába mindent a rengő egyveleg,

És én csak nézem, remegve, gyötörten,

Hogy hazudnak egymás szemébe emberek.

Hiszen csak játék az egész. Mindenki ordít,

Mint a barom, leginkább az, kinek hallgatnia kellene.

Mégis a tenyeréből esznek, nyalnak,

Majd nőnek ki a megkreált szellemek.

Játék - hiszed - az egész. Írom, meg írom újra

A tintától feketéllő papírra.

Az egészet játéknak hiszed? - kérdem -

Akkor miért van körötted kalitka?

Gellért Ferenc

Dongóhangtól zsongó dombon

Dimbes-dombos héthatáron,

zsimpes-zsompos utam járom.

Simító szél, óh, imádom!

Levél hajlong levélszáron.

Szia levél! Érzem, látom

zsendülésed zöldsugárzón.

Szia virág! Színed álom?...

Nem láttalak még e tájon.

Napnak hangja létbe hívó,

lelki színben sziporkázó.

Bolygók tánca bimbót nyitó,

tarka színben csöndben váró.

Bolygótánctól szép virágon

dongó poroz dongva szállón,

színes szirmok illatától,

rigó táncol égerágon.

Fának ága széltől ringó,

rigó zeng a sűrű lombból.

Dongó háta szárnyas hintó,

dongóhintón tündér trónol.

Szorgos tündért hordó hintón

tündér bűvöl bimbót bontón,

ki-kibomlott bimbószirmon

dongótangót lejt a dongó.

Bimbók nyílnak illatontón,

illatukat mélyre szívom.

Szívem, tüdőm így gyógyítom,

nem is beteg, csak úgy mondom.

Rigódalos rezgő lombtól

testem-lelkem csupa humor!

Dongóhangtól zsongó dombon

elfelejtem minden gondom.

Guba Ildikó

A Torzképű

Hol van hát az „az Isten Saját Képére és Hasonlatosságára Teremtett”?

Mit láttat magáról korokon, évszázadokon át?

Ahogy rakja tornyát, Bábellé nőtt vágyát, torzszívű groteszkjét kivel imádatja?

Miben fojtogatja ma a szépségeket?

Mivel korbácsolja a görnyedt szíveket?

Belenéztél-e már kiégett szívébe, melyben ott sötétlik ártatlanok vére?

Baljós árnyakat rejt minden mozdulása, kínjai, ha vannak,

csupán sóvárgása egyre többre törni, egyre magasabbra,

de egy másik úton, ahol ő az isten, lépésének nyomán gyengék szíve fröccsen!

Hallod-e, te torz lény, kinek lettél mása? Kinek dobtad lelked örök szolgaságra?

Találtad-e nála azt, amire vágytál, vagy a hitetésben vakságot fogantál?

Gyönyörködsz magadban, mire lettél képes?

Bőszült tekintetből gyilkos pengeélek

merednek az úton, merre sóvárgásod menetelni késztet!

Vak lettél, kegyetlen, megtévesztett szolga, rabságod urának szidalmait szórva!

Rettenet és hiány béklyóit feledve, kínhalált választva szívednek örökre:

átkozott szövetség csapdájába vetve, értelemtől fosztott álca mögé rejtve,

szilaj kevélységed lett a vérszövetség pennája sorsodra!

Íme, az ál-isten! Ármányrejtekében sorsok láncra fűzve vergődnek kínjukban!

Törtetésed lökött távol a helyedről, rázhatod az öklöd fölfele az égbe,

ahonnan zuhantál, fénylő tündöklésből, Istenképűségből gyilkos küldetésbe:

ellopni a sorsát minden születettnek, odalökve szívét csatlósaid közé!

Vad dühödben fogant torzult kívánságod, meggyalázni jött a teremtett világot,

befröcskölni sárral, kínnal, fájdalommal, szítani a viszályt mindegyik zugából,

imádókat lopni, szívük megzsarolni, káromlást szóratni fölfele az égbe,

kitépetni sorsuk boldogságaikból, elszívni a lelkük éltető erejét!

Gőgös pillantásod szitkot szór szívükre, s képed tükröződik matt tekintetükre…