A „Lánglelkű költők” versírópályázat zsűrijének összetétele és helyezett versei a következők:

Beri Róbert – költő, az Éden Művészeti Hálózat vezetője, a Comitatus folyóirat főszerkesztő-helyettese
http://www.poet.hu/user/Bero
 

Csák Gyöngyi – író, költő

http://www.muveszetek.hu/csakgyongyi/

Kónya Gábor - költő
http://comitatusfolyoirat.blogspot.hu/2012/05/konya-gabor-versei-rolunk-vers-nehany.html

Merényi Krisztián - író, költő, az Írószövetség tagja
http://www.irodalmiradio.hu/portal/index.php?option=com_content&view=article&id=386%3Amerenyi-krisztian-&catid=96%3Aszerzk

Pethes Mária - költő
http://alkoto-haz.hu/?q=node%2F2348

Serfőző Attila – költő, író, festőművész, a Héttorony irodalmi portál vezetője
http://www.serfozoattila.hu/

Szinay Balázs – író, költő, irodalomkritikus, a Comitatus folyóirat főszerkesztője
http://comitatusfolyoirat.blogspot.com/

Zalán Tibor – költő, író
http://www.zalan.deltabroker.at/ikreator/zal/cms_pub/home

Első helyezett:

Pál Gabriella

őszül

mintha más ideje volna az estnek

csendbe karcolt élek a házfalak

álmos csikkjein koszlik az utca 

errefelé egyszer láttalak

felszabdalt részeid összeállnak

mázként kenődnek a kövér holdra

ismerős léptek korcogva hívnak  

de az arcod másvalaki arca

szemeinkben csillagok mállanak 

kérges dacra amit növesztettem

táncolni kezd a múlt a fasorban

szakadt leveleken fagy a szívem

Második helyezett:

Rácsai Róbert

Októberi litánia

I.

Csendes az ország: oly néma,

Mint fagyott mezőn a széna,

Se szín, se fény, se hang;

Se sötét nincs, se világos,

És a szív is oly magányos,

Mint a templomharang.

Senki se felel. S mint szent rom,

Áll még ez a régi templom,

Ahol gyónni szoktam;

Nem szól benne most gyászének,

Csak lobogva-sírva égnek

A gyertyák titokban.

Csak egyetlen templom maradt,

Ránk boruló nagy ég alatt,

S üresek a padok;

Hol megtaposva és félve,

Dadogva és földre nézve,

De imát mondhatok.

II.

Csak holtak, amerre nézek,

Merevek, s viaszfehérek,

S a terror szónokolt;

Vörös láng emésztett mindent,

Gyilkolt, rombolt, amerre ment…

S a bosszú hátra volt.

Felállt a háromszáz bitó,

És a sok bitang áruló

Markába nevetett;

S míg százak nyakán kötél volt,

Ültek ők vad, győzelmi tort

A halottak felett.

De nem, nem történt hiába,

Büszkén mentek a halálba,

Gerincesen s bátran!

Gyáván kegyelmet egy se kért,

Vérük adták a hazáért,

Mind a háromszázan!

Nyughelyük csak jeltelen sír,

Ott hever mind a sok mártír,

Arcuk lefelé néz;

Szögesdrót a csuklójukon,

Felettük csúf, szürke beton,

S testük marja a mész.

III.

Voltak, akik elfutottak,

S lettek űzött nyomorultak,

Bujkáltak sebzetten;

És egynek sem volt otthona,

Csak sírtak, hogy „Haza! Haza!”

Ott, az idegenben.

Sokan ott vesztek a harcban,

Vagy a börtön mélyén lassan,

S másnak a kín jutott;

Vitéz férfiak, bátor nők,

Itt maradnak velünk, mert ők

A halhatatlanok.

S itt vannak, bár elmentek rég,

Jutalmuk örök dicsőség

Ott a Mennyországban,

Mert lelkük immár Krisztusé,

Tisztán léptek az Úr elé,

Mind a háromszázan.

Harmadik helyezett:

Bájer Máté

Hexameter esőben


Őrködik ébren az este, falak közt nyugszik a fétis.

Szél irdalja az ázott utca keszegköpenyét is.

Halkan duzzad a járdaszegély, ahogy alma a fákon.

Mély tócsák levesében ezer szúnyogdög a tárkony.

Felhők öntik a záport, mint egy pultos a rossz bort.

Még dermedt kék aszpik az ég, félholdja ma rokfort.

Kín álló tál itt a panel, tálcája az aszfalt.

Már régóta csak éhesen őrzöm e roskatag asztalt.

Csendben várom a bordám, illata átfut a házon,

Mégis a dőlt szoba mélyén most egyedül vacsorázom.

Nézem a táj takaróját, szikrákkal teli jáspis.

Ő, aki enni meg inni adott, vajon adhat-e mást is?

 

Negyedik helyezett:

Nagy Zsuzsanna

Patak

 
Elcsorgó napok monoton hídja alatt
mélységekbe búvó titokzatos patak –
sodrása pulzálva emelkedik s apad.
 
Gátat tör, félénken visszariad, vacog,
kavicsok fogai szürcsölik a habot, –
látom hömpölyögni a lemenő napot.
 
Örvénytükrében a szív furcsa fadarab:
felkapja, ledobja, sodorja áramlat
s az erőtlen leszázalékolt akarat.

Felém-úszó arcod álmaim farvizén
csobogó varázslat, megcsaló égi fény:
lelkembe-fodrozódott lázadó szirén.

Holtversenyben ötödik helyezett:

Szabó Krisztina

Kékszakáll

A könnycsepp úgy csorog le arcomról,

mint a koszos esőlé

és gólyaláb magasságú cipőn

egyensúlyozok a kedvedért

Az nem lehet, hogy ne kelljek,

molylepke könnyűséggel ingok előtted

s ahogy pupillám lassan ellepi a sár

kétségbeesetten zörgetek kék palotád két ablakán

Kék szemed tört fényű, halott, hideg

nincs benne melegség vagy szeretet

csak vakon tükrözi az Oltalmazó eget

mégis úgy képzelem, hogy azúr fényű tőle

az alvilág, ahol élsz,

csak én tudom, miféle alvó gyémántot rejt lenn földben a mély

Szerelmünk sok száz, sok ezer évét

veri vissza végtelen tükörszobád

ahogy teremről teremre járva kutatok titkaid után

Az első ajtódnál

oda kellett, hogy adjam királynői koronám

A második ajtódnál

kibomlott a szalag a hajamból

s körpályájukról gyöngyeim a világűrbe hullottak alá

A harmadik ajtódnál

leomló fátylaim lebegtek a levegőben

ahogy kimerevítették az idő zuhatagát

Kinyitottam negyedik ajtódat,

és elmetszették a torkomat,

hogy odaadhassam szirénhangomat

Átléptem ötödik ajtód küszöbét

és megtépdesték a hajam,

kivájták szemeim tigriskövét

Lépteim hangja a hatodik ajtódhoz ért

s lehullattam szirmaim,

mert bőröm rózsáitól megvonták a fényt

Az utolsó szobádban, mire elérlek, neked mit adhatnék még?

Hisz lelkem selyme már cafatokban hever a földön -

Akarod csontjaim gótikus csipkéjét?

Istár óta nem született lány a Földön,

aki odaadóbban vetkőzne mint én

Holtversenyben ötödik helyezett:

Szoby Zsolt

A halálraítélt

Pálcát tört a kevély praetori gőg, ostoba nyegleség;

ujjongott Kaifás: el vele, míg pártol e csőcselék,

s vádolt ősi jog – ám védte Pilátust, ha kezet mosott.

Bíborszín ragyogott köntöse ujján, bele vére folyt;

gúnyolták katonák: hisz te király vagy, koronádra nézz,

nádat tart ma kezed, míg a kereszt, s majd utad is nehéz.

Irgalmas, ki világ bűneiért nyögte a Golgotát,

hol zúgott gyülevész nép: ha vagy Isten fia, tégy csodát!

Nem fogják fel Atyám, mit viszek én – szólt, s vele porba hullt.

Bőrén ösztöke vájt rút sebeket, mert a düh elvakult,

ám hű asszonyok arcán siralom: menj Simon, ó segítsd,

mert szentség, amit ő éjen a lelkünkbe, szavával írt.

S jött harmadnap a hír: már üresen porlad a sziklasír;

ő itt volt elitélt, teste helyén már csak a szemfödél,

éltét vette a föld, adta az ég – hol szava bűnt ítél.

Különdíj:

Ceglédi Jana Marica

Sisyphos

Szent csillagok alá helyezkedtem

És vártam, hogy az égbolt rám zuhanjon;

Így öleljen magához az Isten,

S mint egyetlenét szorítson,

Szorítson.

De keserű minden ébredés.

Égett kávé szaga, mély - hideg ölel csak magához,

És minden elhitt, naiv képzetemre

- mondják az okosok - a világ úgyis rácáfol.

És igen; látni vélem, hogy olvaszt,

Vegyít magába mindent a rengő egyveleg,

És én csak nézem, remegve, gyötörten,

Hogy hazudnak egymás szemébe emberek.

Hiszen csak játék az egész. Mindenki ordít,

Mint a barom, leginkább az, kinek hallgatnia kellene.

Mégis a tenyeréből esznek, nyalnak,

Majd nőnek ki a megkreált szellemek.

Játék - hiszed - az egész. Írom, meg írom újra

A tintától feketéllő papírra.

Az egészet játéknak hiszed? - kérdem -

Akkor miért van körötted kalitka?