Emelkedett ihletés verspályázat - Döntős versek 2. rész
2012.12.30. 21:32
Kassai Zsófia Szonja
Töredezett végjáték
Utolsó felvonás, utolsó jelenet:
drámai csend és fennakadt szemek,
s micsoda szegényes díszletek!
Felsír alattam az ócska kerevet.
Hányszor és hányszor voltam már halott,
sírásba taszítva a nézősereget -
Hölgyeim s Uraim, s hogy tényleg meghalok:
csak a téli szél szorítja kezemet.
Sóhajtok, hiszen ez sem más
- újabb finálé, végső mestermű -
kezdődik az előadás!
Hol késik hát a nagyérdemű?
Int a Nagy Karmester, játékba kezdek,
s a kerek világ, ím, elcsendesedik.
Mozdulataimra tengerek remegnek,
sóhajaimból vihar kerekedik.
Izmaim játéka szinte fojt,
s torkom remegteti a hattyú halála;
Ezüst fenségében felzokog a Hold,
s a csillagok belesírnak az éjszakába.
Visszhang zengi tovább, ha vadul felhörgök,
s lám, búsan siratnak engem az angyalok -
s azt lesi lopva minden ördög,
ahogy szegény lelkem a halálba andalog.
S ím, elértem, hogy még egyszer lássam,
amint az iszonyat a nézőkbe feszül;
s hogy minden tekintet énrajtam függjön,
amint a sor a végszóra kerül:
meghajlás, vastaps, függöny.
Molnár Piroska
Mindenség ura
URAM ezt csak TE teheted,
A világot, mit adtál,
Elvenni, csupán, Te veheted.
Lehetnek, próféták, jósok,
Vagy távoli idegenek.
A világot vissza, csak Te veheted.
Két utat mutattál,
Mely tévútra vezet.
Vagy igazat, tündöklő eget,
Ki hatalmat kapott.
Lehet hogy sötét erők birtokosa lett.
De URAM a hatalmat,
Vissza csak Te veheted.
Ha tagadják is léted,
A fényben újra élhetsz,
Vagy örökre elvész.
Vagy hite visszatérhet.
Ó URAM ítélni,
Csak Te ítélhetsz.
Horváth Melinda
Beszélő cseppek
Könnycseppek, szívem szavai
kimondatlan, őrült vágyak
egy bús-magányos hajnalon
talán majd rád találnak.
Vércseppek, eszem válaszai
a túlbuzgó szív-szavakra
ez elmerengő, véres lelkem
csak egy ködös falatja.
Esőcseppek, felleg nélkül
lomb nélkül az erdő fái
mit érnek emlékeik nélkül szívem
porcelándarabkái?
Vízcseppek, oly biztos pontok
ha a múltba vágyón visszamennék
ha poros-pusztult emlékünkön
ezredszer is elmerengnék..
Takó Ernő Attila
Szerelemvirágok
- Valamikor réges-rég - mutatott a vén poéta
a mezőn szerteszét -, itt Szerelemvirágok nyíltak...
Ámor varázsszínében pompáztak, a Romantika
Múzsájának énekét hallgatták, megköszönvén: a
Szellők ringató táncát, a Felhők lágy esőcseppjét,
a hatalmas Természetnek szépség-létezésüket,
Nap és Hold örökké-forgó, vigyázó tekintetét,
Emberek hódoló csodálatát, álom-szívüknek
rajongó képzeletét. Nézd e fekete madarat,
mely felettünk repül át a tájon, sok harcot megélt,
mint én, ő is láthatta beszédem tárgyát, hallhatta
történetem eredetét, valóságos a festmény.
Költő-író vagyok, a Mindenség szeretete éltet,
s mikor a pennámat tintába mártom, feladatom:
tehetségem által, az utókornak elmesélnem,
milyen is volt e vidék, hol a gyermeklétem dalolt.
- Gyönyör-mámor lehetett a rengeteg díszes virág
- szólt a leány, nagyapja barázdált arcát is nézve -,
elképzelem s jelen vannak, boldogság-harmóniát
küldve mindenkinek, mert igaz szeretetet remélnek!
*
- Kár, igazán kár, hogy ide mást alkotott az ember:
bevásárló-üzletet, hamis csillogást, mulandó
örömöt... - így a holló, s tovaszállt keresve, ahol
a Szerelemvirágok örökké nyílnak... tűz-lelkekben.
Fehér László Balázs
Karcolat
A múltam a jövőm
Volt szültem álmot
Most a jelen
Mire vágytam
Elátkozott
Bánom
Álmom sekély
Tavában szült pisztrángjai
Méregzöld jádekővé
Változtak szibilla
Mondta belőlük
Édes hangján
Keserű olvasatát
Múlt tápláléka jövő
Lesz ami volt
Kárhozott ami van
Csallóközi tündérarany
Porrá lett márvány
Mely a múltnak állít palotát
Bölcs talál
Bátor cselekszik
Okos kivár
Légy bármelyik Ébren Álmodó
Lépted legyen fontolva haladó
Élet jeges sivatag
Hol a nap tüzes
Mégis megfagy a lélek
Hol torz álmot szül az ész
Hamis
Mégis
Szép jövőt ígér
Megvakít elkábít
Sivatagi jég megbénít
Bátraknak jár e világ
Ész és lélek együtt jár
Vadász volt lesz van
Nyugalmat oázisban találhat
Szagos pálma tűlevelén
Kürtöl a héjamadár
Jeges vízben piranha
Simogatja vadász talpát
Boldogságod megvan írva
Álmod sekély
Jádekövén
Fekete rózsa
Jövőm a múltam
Lesz szülök majd álmot
Most ami van volt jelen
Múltammá vált
Lesz majd álmom
Mi múltam volt
Most jelen van
Boldog szomorú magányos jelen
Pánti Mária
Magamnak
(Hová lettem)
Hová lett az élet,
amihez elmentél?
Élettelen dolgok békéje
hozhat-e megnyugvást,
vagy veszik most az éled?
Ha csak fel nem éled
a hiábavalóság,
amit oly rég eltettél,
míg szekrények aljában
molyokat etettél.
Látod? Te is az lettél.
Hát hová lett az élet,
amit szerettél?
Kínpadra vont a csend.
Otthonod tán a semmi,
Ami szült, amikor vak lettél?
Reszkettél,- tudom, reszkettél.
Átalakulásodon,
Amit olykor sürgettél,
s halandók közt hajlandót
keseregve kerestél.
Érzed? Te is az lettél.
Hát hová tűnt a semmi,
mit életednek neveztél?
Az úton, amin lépkedtél,
feledted, hogy miért mész,
s mi lesz majd, ha odaérsz.
Az állhatatosság,
mit néha éreztél,
mikor nemes dolgaidról
porokat töröltél.
Elhiszed? Ez is te lettél.
Nagy Elizabeth
Lélekszál
Mert valami örök,
folyton húz hozzád,
és nem ereszti már
soha lélek-kezemet,
dalolnám-zokognám,
messze világokon túl,
de csak a párnámba
suttogom nevedet.
Miként hív a való,
úgy hívnak az álmok,
s veled a végtelen
legmélyére vágyok!
Mikor reszket a tél,
vagy simogat a nyár,
hozzád köti lelkem,
egy láthatatlan szál,
s nem kell már a szó,
nem köt össze más,
lázunk összefonódó,
egymásba simulás...
Zsefy Zsanett
Lelkembe öltöztetnélek
Kint már varjak kárognak a város felett
és a csendfüggönyt tépik éhesen:
a rongyidő szakadt széleibe hámlott,
öröknek hitt szerelmes perceket.
A képzelet véges pillanatokat temet.
Pedig milyen jó lenne még simulni arctalan.
Felfedni drága kincseit a rögös útnak,
csokorba csenni a mélybordó szirmokat,
könnytelen gyöngyeit fűzni reménynek,
kagylóba zárni őszülő ábrándokat,
őrizni szürkülő fényben is, a jövőnek,
ahogy álmot morzsol a szél,
míg a lelked sír dallamtalan.
Virágok kelyhében egykor hogy' dongtak a méhek.
De jött a hideg szelek őszenyészete.
Ölébe vonta a feledés bús fejét a múltnak,
és azóta cirógatja szótlan, csendesen.
Én most lelkembe öltöztetnélek,
hogy ne fázzanak azok a pőre szavak!
Éljenek tovább bennem, ahogy mesélnek,
melengessenek, mint szívedben
emlék színezte anyaföld magányodat!
Mentovics Éva
Ott, ahol a világ kenyerei hálnak…
Elaggott karokká váltak már az ágak,
rőt kincsei hullnak a megszökött nyárnak.
Felmarkolja hetykén egy őszi fuvallat,
s vágtat vélük messze, elhagyott utaknak…
elárvult padokra, kert rögére rakja,
édes anyaföldünk testét betakarva,
hogy alatta térjen téli szendergésre,
mert ha fagy lehel majd ismét hegyre, bércre,
vasfogával megmar, jégvirágot fakaszt,
elárvult kóróként reszket majd a haraszt.
A varjú is érzi, mintha vége lenne…
csapatostul szárnyal a kék végtelenbe.
Gyérülnek a lombok, s ott kerengve, szállva
bucskázik a levél, le, az elmúlásba.
Még a fű is reszket, közeleg a veszte,
hogyha nem terít rá takarót az este.
De a hó még késik, csak a rőt lomb pereg,
elborítva parkot, szunnyadó kerteket,
szendergő magvait az őszi határnak,
ott, ahol a világ kenyerei hálnak.
Bognár György Mihály
A szép kor
Ha eljön az idő és némi szerencsével
talán még te is megöregszel,
mondhatnám úgy is , hogy
megéled a szép kort,
annak örülsz majd,ha
komolyabb gond nélkül
végül ágyba tudsz bújni
minden este hétkor.
És reggel ha kitúr majd
magából a jó meleg ágyad
talán lesz olyan szerencséd,hogy
a Nap süti szép barnára a hátad
és élvezheted az esti naplementét,
de vajon
mi ronthatná el mégis kedvedet,
ha csak nem az, hogy elhasznált
öreg testedet mustrálod egy
a szobádban álló hatalmas,
metszett velencei tükörben,
de nem úgy, mint régen, szűk baráti körben
gyönyörködve egy milói-vénusz ölben,
de már elhagyva, összetörten.
Hol vannak már a régi barátok-kérded-,
a fiatal,szerelmes férfiak kik érted
pokolra mentek volna hajdan,
nem hagyva el téged soha a bajban,
kik érted éltek és végig reméltek,
hogy egyszer megnyílsz majd előttük,
hiszen csak az volt feledhető bűnük,
hogy titokban szeretni mertek téged,
mert te voltál nekik a Királylány, a Dáma,
ifjúságuk beteljesületlen álma.
De most ahogy a bánat melléd települ,
vigasztaljon az ,hogy nem vagy egyedül,
hiszen emlékeid úgy szőnek körbe,
melléd lopakodva föl a tükörbe,
- mint egy vizuális emlékkönyvbe -
és így már felidézni szívednek a múltat
csak úgy lehet mégis könnyebb,
ha szomorú, fátyolos szemedből
kicsordulnak még a boldog örömkönnyek.
Mátyás Ferenc
Egy padon elfért szerelem
Először a forradalom.
A láng. A tűz, a piros fehér,
szélvédőn az ártatlanság,
és minden a mindennel összeér.
Együtt néztük tömegszélről,
mint múlt-szikrákat záró keret
két végletből eggyé válva
a megújuló Deák teret.
Vagy emlékszel? A szakadt kabát!
Ahogy ott körözött felettük!
Megállt, leült, zenét mormolt,
erkölcs-óvott helyettünk.
És távoztában forrt a világ
és robbant mind, mi benn lapult,
míg álomszárnyon halkan pendült,
s darabokra hullt a múlt.
Nézte angyal, nézte démon,
hogy rágja át magát odalenn
a múlt kövén a jövő vágya,
az egy padon elfért szerelem…
Doktor Virág
KÖNNYES DALOM
Szólnak fentről:
Használd ki az esőt, a borút, a felhőt!
Ha nap süt majd s a mező virít,
Nem lesz mit széthintened,
Felhörpintenek előled minden könnycseppet.
A legszebbet.
Mert könnyből születik a dalom.
Engem nem buzdít vigadalom, sem kacaj.
Kín-lökte, sercegő ború-soraim
Nem áztatja mámoros bor, gazdagító olaj,
Az én dalom nem más, mint fájdalom-moraj.
Egy elmúlt érzés, egy elhullott mosoly
Foszlányként kelt vérzést ott,
Hol pergőn dobolt az élet
S most kihűlt gyász-mocsarát kéred,
Mint eledelt.
Az eső nem terel el, ha koppan.
Bús emlék-szikrákat lobbant,
S fáj nagyon belül, ha békétlen a táj,
Ha nincsen egy társ,
kit viharos egektől védjen a karom.
Könnyből születik minden dalom.
Fazekas Imre Pál
ZÖRGŐ ABLAKON
folyóvölgyek mentén a haragos zöldek
kövén a hang felcseng mint az üveg
tűnődő füvön messzire futó rétek
bokrokról tűzlevelet gyűjtenek
a folyóba ércfény világít le mélyen
halakat borzongatva kékre fest
délutáni meleg kotyogó vizében
áztatva tartja szép lábát az est
sűrű levegő dajkálgat vadlibákat
elült a szél bevonva szárnyait
Magyarföld alszik benne a derűs bánat
messzi hegyekre fonja karjait
álmában érzi a friss kenyér puháját
szalonna- hagyma-faló képzelet
majd az ég leveti az álom ruháját
s elvezet egy viharos felleget
pirkad és az árnyak gyorsan szétomolnak
a nap már elidőz egy mondaton
a percek mentén még álmos szél dobolgat
egy felderengő zörgő ablakon
Nathel Zego
Vigaszom
Mintha kiszúrnád szemeddel a szememet,
Mikor eltéved egy pillantásom.
Nem szeretsz, tudom.
De még ha el is veszed látásomat,
És ha mindenem is aláásod,
A nadrágod, a szürke cipőd,
Vigaszom, a járásod.
Mintha úgy rohanna az idő
mikor figyellek.
Ha össze is omlik minden,
És úgy lesz, ahogy elterveztem,
Figyelem távozásod, figyelem érkezésed.
Egy vigasz van, létezésed.
Ha már tényleg elsodor az ár,
A szürke köd, mi betonerős,
Hős lemondás.
Majd jó lesz neked, megvéd majd a vénséged,
Neked jó lesz, ez jó nekem.
Vigaszom, a szépséged.
És ha meghalok majd,
Árnyékod lesz vigaszom
mi sírom felett napfényt takar.
Árnyékod közelsége, jó érzése, mi olyan nagy,
Az egyetlen vigaszom élőként,
Az egyetlen vigaszom halottként: igazából csak Te vagy.
Katona Lilla
A tenger hullámai
Újak a barátok, új a közeg s te igyekszel megfelelni mindennek.
A nagy igyekvésben azonban, arra eszmélsz elveszíted önmagad
s már nem találod a helyed, sem a visszautat.
Kétségbeesve keresed a fogódzkodókat, nehogy ennél is mélyebbre süllyedj.
Ám megtörténik a legrosszabb, egyszeriben elmerülsz a habokban.
Egyszer-egyszer feltörsz az élet tengerén,
majd a hullámok újra a mélybe löknek
s ide-oda vetnek téged.
De egyszer csak eleged lesz a sodródásból
úgy döntesz te irányítod, az életed.
A hullámok közül kiemelkedsz, s azt veszed észre, Te uralod a tengert.
Majláth Magda
A mi ajtónk
A mi tanyánk ajtaja a pokolra nyílik,
ablakából nem kandikál fény,
a szobákból nyüszítő kín hallik,
csillag sikoly, hasogató kéj.
Mint holt lelkek szobáról szobára,
céltalan bolyongunk, néha meg is botlunk,
tapadva kenődünk farkasunk fogára,
halk csámcsogást, sikoltozást hallunk.
Nem örülünk már a nevetésnek,
undor rakódik napjaink falára,
szőnyeget bontunk minden feledésnek,
színéről fordult életünk fonákra.
Hová lett az élet erről a tanyáról?
Szavakkal döftük halálra, - ketten,
megalvadt vágyunk tükrünknek lapjáról,
darabokra törve arcunkba freccsen.
Némaságunk szőtte durva szenvedés
emészti sorsunknak duzzadt sebeit,
hallgatunk róla, bűzlő gennyedés,
suba alatt kötjük felfeslett hegeit.
A mi ajtónk már a pokolra nyílik,
a mi tanyánk, hol társ csak a bánat,
a mi szobánk, hol nincs már nevetés,
és fájdalomból vannak lábai az ágynak.
Csibra Orsolya
Intimitás
Belém gabalyodott tested millió varázsa
és már nem tudom harapjak- e vagy nyeljek.
Megint hozzám bújtál forró megadással,
és most nem tudom neked mit feleljek.
Csak fekszem előtted béna izgalommal,
csupasz megadással és bájjal.
Dühös vágyak kergetőznek szívemben,
csak ölelnélek, csak csókolnálak unos- untalan
beléd karolva mígnem az extázis pompájával
telne be agyam és testem, melyben most bizsereg
a kielégületlen szerelem.
Szoby Zsolt
Angyali érintés
Jégcsapok árnyai nyúlnak az alkony szürkületében,
zúzmara lepte világ - pendül egy égi szitár,
emléked sziluettje lebeg fagyos esteli fényben,
s érte ma hálaimám rebben a szélparipán.
Ablak eresztékén kucorog konok éji magányom,
tél dala bár fütyörész, mennyei hang mi zenél,
s búg a fülembe avítt strófát: ne temesd soha álmod,
mert vele él a remény, halld mit a verse regél…
„Most még életed, óh társtalan és kimért;
sorsod része, ne véts ellene semmiképp,
mert lesz majd ki szeressen, ki öleljen és
légy fennkölt, hisz ez érzés ad örök reményt”
Látom egy angyal szól, szeme huncutul erre kacsingat,
rám mosolyog, csupa báj; megsimogat - s tovaszáll.
Szentes Zsófia
Vágyak tengerében
Vágyak tengerében,
nyugodt szirtek alján,
búsan fodrozik a megpihent jövő.
A múlt megtépázott bugyrában,
forrongva gőzölög az elmúlt esztendő.
Szilaj szelek útra kelnek,
viszik tovább a vad álmokat,
halkan morajlik a gyöngyöző tenger,
habjai elnyelik a kimondott átkokat.
Fényesen száguld a sok szivárvány
színű hal, szabadságtól terhesen sikongva
élvezik a lét minden egyes percét,
a napfénytől sugárzón ragyogva,
délceg testét rögtön fölismernéd.
Mikor az est leszáll,
csendesebben a félhomályban száguldnak,
nem értik ők meg soha,
hogy vágyaik a habokban zárulnak.
Nemes István
Szerelmed
Fehér szűzruhát öltött újra a táj,
Hóembert épít sok mosolygós gyermek.
Madár dal sem szól, fészkében tavaszt vár
a rigó, dalol ha enyhül a hideg.
Fagyosan csikorgatja fogát a tél,
ropog, reccsen már a hó léptem alatt,
süvít, üvölt, háztetőt tépi a szél,
jégcsapkönnye csüng, el már sosem olvad.
Lelkem legmélye az elemekkel küzd,
titokban már újra várja a tavaszt.
Átfújt testemet még hevíti a tűz,
összetört szívem Nálad talált vigaszt.
Szerelmed heve karjaid közé űz,
el nem ereszt már, örökké fogva tart.
Molnár Balázs
Mindent tudó
Az ép elmét olykor a szív mellé ültetem
Mikor sóhajod a távolba vész
Nem talállak, pedig kereslek szüntelen
Ó te mindent tudó, hová is mész.
Olcsó kirakatok százait nézem
Két apró vízcsepp fut versenyt az üvegen
Úgy érzem mégis, de talán mégsem állok készen
Egy szalmaszál vagyok a felhalmozott tűhegyen.
A lámpák fénye töri meg a sötétség csendjét
De most én kergetlek, várván, hogy talán majd mesélsz
Züllött hangzavar oszlatja a harmónia rendjét
Ó te mindent tudó, néma, halk zenész.
Vassné Kökény Éva
Jerikói rózsa
Elbűvölő melódia
sosem hallottam
szemem lehunyva
magamban suttogom:
repíts, repíts zene,
repíts el messzire,
el a sivatagba
át a nagy falon
hol homokot hord a
sivatagi szél
és rólad mesél.
Ez a zene mágia
mintha dévaj nő
kecses fátyol-táncot járna
e muzsika bája
mint Jerikó rózsája
mely élet vizétől
kitárja szirmát –
életre kel
mint lelkem e zenében
kitárul
s megleli nyugalmát.
|