Emelkedett ihletés verspályázat - Döntős versek 3. rész
2012.12.30. 21:36
Vázsonyi Judit
Teltkarcsú meditáció
Azt mondják, üresnek lenni jó,
nem ellent állni, ha sodor a folyó,
nem ellent állni, nem űzni gonoszt,
megbocsát'ni, magamnak ha rossz,
és feledni mindent, ami múlt,
a tenger bánatot, mi szívemre hullt
egykor, s az egész történetet,
- mint pók hálójával a legyet -
bepólyálni szeretőn, szépen,
ringatózzon Isten egében.
Tört cserépért, két kezem, ne kapj!
Két szemem, könnyeddel ne sirasd!
Két lábam lépjed át könnyedén,
csak anyag volt, hordozó edény!
Szépséges forma volt, meglehet,
formát válthat, de nem lényeget.
Azt mondják üresnek lenni jó,
nem ellent állni, ha csacsog az ego,
a Minden nélkül úgyis berosál
a parányi individual.
Tört cserépért, két kezem, ne kapj!
Két szemem, könnyeddel ne sirasd!
Két lábam lépjed át könnyedén,
csak egy árok Isten tenyerén,
ha bukom, és elnyel a gödör,
tenyér akkor is, nem vasököl.
Tört cserépért, két kezem, ne kapj!
Két szemem, könnyeddel ne sirasd!
Két lábam lépjed át könnyedén,
nincs múlt, nincs jövő és nincsen én,
s most, hogy így elidőtlenedek,
az is szeret, aki nem szeret.
Közelség
A süket a ritmust ahogy érzi,
és mozdul a teste a táncra,
pórusain át kúszik lelkéig a dallam.
Lassan múlok, múlok már lassan,
- feledett bűnök, tűnt erények -
vakként kezdem látni
fényét, színét a zenének –
vetkezik a lélek.
Készül a nászra,
s mint szűz menyasszonynak,
félelme, vágya egy:
lenni eggyé válva.
In memoriam mama
reggelente mikor a fények
szobám sarkában összeérnek
felszikrázik sóváran árván
fényképed alatt a márvány
a vázából két fürt ráhajol
a megkopott keretre hol
vagy mama?
megidézlek hívlak
és lényeddé áll össze
az idegyűlt illat
csend emlék
én marasztalom
de a nemlét
sóhajjá mállik az asztalon
Gyulasi Györgyi
Rád emlékezem
Mintha tegnap lett volna, hogy együtt játszottunk,
két kislány copfos masnis hajjal,
hangos nevetésünket messzire vitte a szél,
gondtalan vidám életünk ma már csak emlék
és én merengve nézem a képet, ahogy a ház előtt állunk,
keresem szívemben a boldogság melegét,
de egy ajtó örökre bezárult,
lakatját már csak a rozsda marja szét.
Fiatalok voltunk, tele annyi vággyal,
a világot megváltom én - kiáltással
biztattuk egymást, kitartás előre,
most látom én mi nem lett belőle.
Megannyi élmény, titkok, szócsaták,
kié a jobb és a szebb? - de összefogtunk ha baj volt,
testvérként segítettük, védtük meg egymást.
De közbe szólt az élet, a hideg valóság,
nesztelen léptekkel jött felénk a sors,
és a gyilkos kór nem kegyelmezett,
mely megtámadta tested, lelked összetörte,
röpke időt adott csupán nékünk,
hogy használjuk ki az elmúló perceket.
22 éves voltál, tested egyre könnyebb lett,
mint apró pelyhet karomban vittelek,
mert már nem bírtad el léptedet.
Kék szemed fényét megtörte a fájdalom,
vörösen izzó hajad sem volt már,
meggyógyulok tesó? - kérdezted,
de választ már nem vártál tőlem,
hazudtam volna bármit, csak hogy igaz legyen,
most ennyi év után is sírok, ha rád emlékezem.
Fáj minden egyes perc, mert lehetett volna másképp
neked is család, gyerekek, összetartozás,
de így maradt egy mélységes űr bennem,
és már csak a jóra a szépre emlékezem.
Álmomban még néha látlak,
ilyenkor játszunk, kacagunk, mint egykor rég,
lángvörös hajad lobog a fényben,
nevetésünk hangját messze sodorja a szél.
Nem feledlek soha, hiányzol még mindig nekem,
kezem ha kinyújtom feléd ...csillagként érlek el.
Szabó Aida
Mirha könnye
„S tán, nagyon ifjúnak, neki ezt is mondja: „Leányom",
s hozzá ő hogy „Apám", így szól, nevet adva a bűnnek."
(Ovidius: Átváltozások 10. könyv Myrrha Fordította: Devecseri Gábor)
Kert fehér lilioma, fekete lilioma
se élő, se holt és mégis élt, mégis holt.
Fogant varázs; vált sudár fává, ágai s lomb
terebélye fedte szennyes testét, lelkét,
takarta el tejtől duzzadó telt keblét
s átkos érzés, titkon lopott éj gyümölcsét.
Mirha könnye-gyöngye záporként megeredt,
benne fürdött fertőben fogant gyermeke,
s emlékcseppben fázott, didergett gyökere:
se élő, se holt és mégis élt, mégis holt
volt, mikor apja kezét nyújtotta felé,
kertje karcsú, zsenge liliomának.
Orcáján huncut mosolygödröcskék nyíltak,
pír égette testét, pír égette lelkét,
izzó parázs ébredt katángkék szemében…
hiszen rég kín, vágy férge rágott szívében.
Évről évre, éjről éjre a kísértő
horga tiltott álma fonalát sodorta,
nap tüze edzette, szorosra bogozta
– tövises ágboga sem téphette széjjel.
Egyszer egy éjjel, s még egy és még egy éjjel…
örvényszájú vágy vörös száját tátotta,
bűnös bűvös fátylát Hold szarvára dobta:
vér vérével, mag a magjában virágzott,
gyertyafénye lobbant, bűnére világlott.
Erre nincs bocsánat, erre nincs irgalom,
erre nincs bocsánat, erre nincs irgalom!
kert fehér lilioma, kert vörös lilioma
se élő, se holt és mégis élt, mégis holt.
Jaj, mit vétett, jaj, a rabolt buja éjek,
mézes csókok, édes bókok… jaj, mit vétett!
tiszta érzést, szűz szemérmét eltiporta,
hattyúfátylát bepiszkolta, bemocskolta.
Erre nincs irgalom, erre nincs bocsánat,
erre nincs irgalom, erre nincs bocsánat!
Kert fehér lilioma, kert törött lilioma
se élő, se holt és mégis élt, mégis holt.
Űzte apja kínja, mély fájdalma, kardja:
futott, vonta öle terhét, kerge álmát…
könny, idő sem mosta-oldta szégyen árját,
élete, halála…s magát nem oldozza
soha, soha nem lesz irgalma…, nyugalma!
Kert fehér lilioma, fekete lilioma
se élő, se holt és mégis élt, mégis holt.
Dr. Ujlaky István
A POROSZLÓI ÁLLOMÁSON
Az állomás olyan, mint akkor.
Tiszta, frissen meszelt és rendes.
Előtte három fényes sínpár
és a falu mögötte csendes.
A kis pad is itt van a peronon.
Ezen ültünk egy nyári hajnalon.
Egy lakodalmas éjszaka végén,
Veled Kedves, egy vidám hajnalon.
Amíg a vonatunkat vártuk
valami történt, valami varázs:
Hirtelen meghasadt az éjszaka,
s kelet felől felizzott egy parázs.
Az ég alján nagy vörös tócsa.
Abban fürdött, abból emelkedett
az épp akkor születő Napunk,
egy tüzesen izzó nagy gömbszelet.
Megigézetten néztük a csodát,
és örültünk, hogy együtt éljük át.
Most újra látom hát az állomást,
s felidézem a régi látomást.
A percet, melyben a Nap született,
a Te csodálkozó tekinteted,
a tenyerembe simuló kezed,
és az érzést, hogy együtt szép Veled.
De magam vagyok, végleges-nagyon,
s már soha nem lesz olyan hajnalom.
Vasas Marianna
Jeges világszirmok
Ősznek kopár ágai hegedülnek
Ködlobogást föl az égre,
Nyári szikrák messze tűnnek
A távoli, ködös fénybe.
Ősz hajú lombok fürtje
Szóródik a színpaletta tájon,
A Tél még távoli, álmos kürtje
Átsuhan az elmúlás- vágyon.
Avar mosolya ragyogtatja
A hidegség selyemlepedőjét,
Lombok hulló, cserepes ajka
Megérinti a nyár szemfedőjét.
Őszi szellő tovafújja
Felszínnek fájó sugarát,
Ősz hangja a mélységet búgja,
S tovafújja a nyár hamvát.
Jeges világszirmok szállnak
A kozmosz- illatú levegőben,
Bekebelezik a ködös fákat,
Majd alakot öltenek egy felhőben.
Fényt sóhajt a napkorong,
Bágyadt, elbukó fényt,
Elhaló harangja halkan kong...
Őszbe zárja a Reményt.
|