Szabó Edit Irma

Mesterünk

Lótuszülésben ülsz, és meditálsz.
Fejed fölött aranyló glória.
A jóság kötőereje ölel,
zengő mantrád gyógyít
távol, és közel.
Hirdeted a szeretet teremtő erejét.
Vallod, hogy mindenkiben mélyen
rejtőzik az isteni önvaló.
Csak befelé, belsőnkbe kell figyelni,
mert a lélek
a szív központjában található.
Általad ráléptünk egy csodálatos útra,
útmutatónk a Bhagavad Gíta.
Köszönjük Mesterünk a beavatást,
a tanítványi láncolatban kapott tudást,
a védikus tanokat, és az áldást.
Nemcsak testformálást, hanem
szellemi fejlődést is adott a jóga.
A spirituális energia
személyiségünket átformálta.
Napüdvözlet, és meditációban
megjelenő fények, színek, képek,
lecsendesítették az elménket.
Az univerzum fényoszlopa belénk költözött,
s már nem félünk, ha át kell lépnünk a küszöböt.

Dudás Mihály Károly

Pár másodperces túlvilág


Jó lenne, átlépni a túlvilágra,
Néhány másodpercre…
Mint könnyű hópehely, ülni fák ágára,
Hogy elpárologtasson a nap ereje.

Hogy nevem makogják angyalnyelven,
S talán ha a fénnyel egybe olvadok,
Már bűntelen lelkem…
Vándor útját, mutatják csillagok.

Hogy tudhassam: Szívem mennyit ér?
Adhattam e hitelt, mások szavának,
Ki az, ki igazán szeret s megért,
S hogy fohász csókot hintsek homlokára: Anyámnak!

Ki hullajtana értem fájó könnyeket?
S ki kísérne el utolsó utamra…
Ki lapozgatná fel a megírt rímeket,
Miket a költő még éltében megírta.

Szeretnék millió kérdésemre választ kapni,
Mikre tán míg létezem, itt vagyok,
Senki ne fog választ adni…
S örökre, bolyongó lélekviharom közt ragadok.

Jó lenne, átlépni a túlvilágra,
De csak néhány másodpercre…
S úgy térni vissza, erre a világra,
Hogy szívem, az élet titkait s értelmét: Ismerje.

Dornis Szilvia

Bűnvarázs

Az egyetlen bűnünk            

nézd : össze sem illünk.

Mint egyenes a görbén,

derűben égzengés,

pokolból jött Angyal

fehérben-feketén

libbent rám az érzés,

élsz:  lehetetlen még

ragadj el varázslat

minden, felemásban.

Ha szívem hallgatag,

Te helyettem beszélsz,

ugyanazt, amit én,

suttogva mondanék.

Vállam a válladon:

öröklétünk piheg.

Szívedbe érkezem

újra: vétkezem,

csoda-szerelemben,s

tüzedben égjek el.

L Horváth Zsuzsa

A remény serlege

A remény kristályserlegét

látni, ahogy felizzik néha

és rubintként kápráztatja

a Lét vakon pislogó szemét,

míg túlcsordul peremén a vágy

s kiiszom kelyhe bódító borát.

Mint vulkánból kitörő láva

perzseli fel, mit őriz a kába

tudat mélyére süllyedt emlékezet

s a hőtől szétpattanó serleg

kristálycserepeinek hangja

széttöri a Lét káprázatát.

        S vakon pislogva szedem össze

        a remény széthullt maradékát.

Kocsán László

Időfohász

Rágódó idő metszi ráncaim,
perceket koldulok: Adj még!
Áldást, bűnt, feloldozást!

Kábán remegek: Még adj!
Éltemnek buja morzsát,
korszemektől dagadó torzsát!

Ariadné! Hol a fonál?
Mi csíraként kötött anyámhoz,
ki e szabott világnak áldoz?

Ne feledj, még vagyok!
Adj, ígérj és én tartozok!
Fél dénárt markolva kullogok.

Szegő Judit

Furcsa nyár

Furcsa nyár ez.
Konok, meleg.
Izzanak a
Homokszemek.

Testem szomjas,
Kutat kutat.
Tűző napfény
Mutat utat.

Volt szerelmünk
Álma fáradt.
Szél sodor egy
Száraz ágat.

Életünk, mint
Pörös emlék,
Csontra száradt
Rögös nem-lét.

Tél előtt még,
Színes őszben,
Szétolvadunk
Vizes földben.

Furcsa nyár volt,
Aszályt hozó.
Társtalanul,
Magány a szó...

Gősi Vali

Úgy lesz

(búcsúLevél anyámhoz)

A végtelenben sem leszel magad,

megsimít majd hálás sóhajom,

mint a szellő bércek havas ormát,

emlékeinket úgy cirógatom.

Ha fázom néha téli ébredéskor,

a nélküled való fagyos hiányt

áldott lelked óvó melegével

takarózva melegítem át.

Átölelve tartasz mindhalálig,

én hozzád bújok - örök kisgyerek,

s úgy lesz minden -  mintha nem is félnék…

Dereng a fény, mégis rettegek…

Kanizsai Rita

Kávé, pirítóssal
 

Alvó homlokodra csókoltam hajnal barátnőm leheletét,
S neszezve lábujjon osontam a konyhába, hol már várt a két
Szelt vékony kenyér, a cukor, a doboz fekete, a kés, a vaj,
A kávém pirítóssal.

Hontalan ültem ott a széken, temérdek sok teendőm között,
Merengve magam elé néztem, mert két kék szemed megkötözött.
Előttem szép lustán gőzölgött, szaladt égbe a gondolattal,
A kávé, pirítóssal.

Azt sem tudom, én vagyok-e én, mert ellopod lényem lényegét
Áttörsz riadt szívem peremén, s tenyeredben gyenge erejét
Tudva, szelíden tartod, őrzöd, töltesz erővel, zsibbadással.
Kávé. Pirítóssal.

Ki vagy te, mit teszel velem? Aki egy szavaddal porrá zúzod
A műven rendezett életem, s eszemet könyörtelen feldúlod,
És annak minden gondolatát, s felkavarsz forró, égő vassal
Mint én a kávém. Pirítóssal.

Hontalan ültem ott a széken, temérdek teendőm üldözött,
Én még mindig csak alig értem, hogy szíved szívemnek ütközött.
És fel nem foghatom, csak lassan, arcom megtölti ragyogással,
Elfogyó kávé, pirítóssal.

S már homlokodra száll a lélek, arcodon táncoló napsugár,
Szemed vigasztal, ahogy nézlek, ülve asztalomnál, ahol vár
A papír, a toll, a gépem, a kockás füzet, vegyítve gonddal...
Csésze. Kiskanállal.

Sütő Ákos

Széttört mag

Darabokra estem, és szétgurultam

a parkettán. Keresnék valamit,

de hirtelen nem találtam

a léleknek ragasztót.

Repkedő hangok kapnak fel,

de nem látok már semmit sem.

Zajok mondják, menj el

és ott várj.

Csendben gördülök a résekben.

Egy lámpa köszön, de el is árul,

s hirtelen ütemek esnek szemben

a hőségre.

Valami rendszer kéne.

Most a káosz ül a trónon,

és vigyorog rám ő, s az összes éne

gonoszan.

Nem hiszem, hogy most menne,

de talán ha tintával karcolok

valamit a szekrénybe… Lenne

aki olvasná?

Bogdán Mária

Téli merengő

A távoli hegycsúcs most a havazás
mámorában piheg,
s ahogy ablakomból nézem,
lüktet még a hideg,
fülemben érzem, szétfeszít a
tél zenéje,
hangjegyei, mint apró pókok
feketéje,
csak hazafelé siető emberek
csupán,
csillogó láncszemek egy szép,
karcsú bokán.

Lőrincz Sándor

Szöknek a percek
 

Várom az angyalt!
Kattog az óra.
Hozza a csókom,
Lopja el újra

Lopja el újra
Angyali bájjal,
Szívemből szívét,
Égi dalával.

Égi dalával
Száll a szívembe.
Ringat a hinta,
Reszket a keble.

Reszket a keble
Kattog az óra!
Hozta a csókom,
Lopta el újra.

Doktor Virág

Menthetetlenül

Egymás lépteit már rég nem követjük.

Lábnyomokat semmisít meg a szél.

Visszafogott sírással önmagunk kövezzük halálra.

Megállt a pillanat. Mozdulatlan a tél.

A kéj nagy áruló,

S már ezzel is beéri az ember,

Ha félelembe taszítottan

Más szemébe nézni nem mer.

Ha józan, csak ritkán hajóz a

Part s kikötők felé,

Inkább hallgatja tébolyultan

A nyílt vizek lélegzetét.

Ha boldogságért küszködik,

Inkább csordultig tölti poharát,

Mintsem felfedje mindazt,

Mit elrejt előle ezernyi fohász.

Útszéli arcok adják menedékét,

Fél-perces lepedőkkel borítja be haját,

S fél-igaz tükörben kacagja végig,

Miként tapossa el lépteivel magát.

Fábián József

A dolgok mind egybekapcsolódnak

A dolgok mindig összekapcsolódnak.
Szorítják egymást, mint sok fahasáb.
Tekintsd világod jónak vagy gonosznak;
mely összefüggés-szintet látod át?

A szőttes föllebben titkokról néha,
máskor csak játszik felszínén a fény,
ami megcsillan. Bár rossz vagy, léha,
hazudja: van, s nem csalfa a remény.

Más alkalommal, ha fölfeslik újra,
sejlik alóla pőre borzalom,
mit hit sem űzhet el pokolra, s bújva
veled marad, míg nem fed sírhalom.

De tudd: egy fátyol újabb szinteket rejt;
világunk végtelenül összetett.
Az elme mind mögött egy másikat sejt,
s nem látszik, mi remény, s mi rettenet.

A dolgok mind egymásba kapcsolódnak.
Egymásra épül mill'jó tényező.
Tekintsd világodat jónak, gonosznak,
rajtad áll: éj-sötét? Nap fénye nő?

Runa Ivett Kinga

Leszek én...

Álmokat hord ébredő világra a szél,
Felébred egy valós mese, új hajnal kél
tőled kapott áldott varázs szól lelkemben,
s te lettél minden valaha volt jó benne.

S leszek én: álmodozó festő ecsete,
mindenki egére szivárványt rajzoló.
S leszek szívekben hit: lázas adakozó
Mondd, ezerszínű palettám ó, leszel-e?

Leszek én: világgal díszes ősi vászon,
álmokkal átszőtt tündérporos anyaga.
S leszek a szívekben a remény sugara
Mondd, faragott keretem leszel-e óvón?

Leszek én: a biztos rév, csendes öböl, part
életeknek szilárd, termékeny talajt tart.
S leszek a szívekben végtelen szeretet.
Mondd, életem fénylő tengere leszel-e?

Bacsó László

A kabát

Fagyos tájon tiszta hóban
lépted roppan,
léptem roppan.
Égbe karcolt kopasz ágnak
jeges kérgén napfény táncol,
apró rügyek védve bújnak.

Hideg szellő lágy dalt zúgva,
arcod fújja,
arcom fújja.
Havas mező tisztaságán
szerelemmel átkarolva
lettünk kabát egymás vállán.

Erdődi Emese

Egyszer majd…

Napról napra kerülget engem

a semmittevés pókja,

értékeim sorvasztva csomagol el

rosszabb napokra.

S ahogy növekszik testemen

vastagon a burok,

a tévé előtt fekve magamnak hazudok.

Azt képzelem inkább, hogy ez a pólya

békésen szuszogó kisded takarója,

kikelni készülő lepke átmeneti háza,

a hit ígéretének arcom őrző vászna.

Zajácz Edina

Skizofrénia

Gyere, súgok neked valamit;
te József vagy, s én Máriád,
régen feketében jár a hit,
nem nyílik más, csak gyászvirág.

Mindennap rendre elvetélek,
hiába áldásra áldás,
csúfot űz velem a szentlélek,
sírgödröt ás már a csuhás.

Meddő álmot ringat a jászol,
megfagyott benne a szalma,
holt fiaddal hiába játszol,
rothad a fán minden alma.

Gyere, súgok neked valamit;
te József vagy, s én Máriád,
holnap Isten engem hazavisz,
látod, ez itt egy más világ.

Erdei Csilla

vallomás

mint a halálraítélt
kozmikus magánya
árnyékom visszazuhan
a fákra
szemem a hanyatló napban
vetületed visszaloptam
remegő szívembe

Szilas Ildikó

Játék a nevekkel
 

Legszebb név a Dalma,
róla szól a dal ma,
andalító, mély zene,
dús virágok kelleme,
hangok birodalma:
Dalma, Dalma, Dalma...

Csilingel a Csenge,
mintha csengő lenne,
játszi csermely, kis patak,
csillagfényes ég alatt,
halkan szól a csendbe:
Csenge, Csenge, Csenge...

Árvácskának szirma,
bársony-kék a Lilla,
sűrű tinta, mély-lila,
erdőn érő áfonya,
fecske farka - villa:
Lilla, Lilla, Lilla...

Illatos a Jázmin,
fénylik benne száz szín,
szirma mégis hófehér,
hűs, akár az esti szél,
kelet éjszakáin:
Jázmin, Jázmin, Jázmin...

Lassan lengő hinta,
benne ül a Linda,
égen úszó fellegek,
fűben játszó gyermekek,
hinta meg palinta:
Linda,  Linda, Linda...

Váthyosz Betty

V

Vérem nem hagyott nyomot lepedődön, első csókom nem a te ajkad érte.

Illatom volt az egyetlen, melyet már nem érzel, mi maradt a bőrödbe égve.

Kihunyhatott a tűz, a parázs sem izzik már közös máglyánk halott romjain,

Tárt karodba más hull rég, új lángban égsz, a múlt sem segít szívem kínjain.

Olyan távol vagy, hogy már csak fakó látomásnak tűnik a letűnt boldogság,

Révészként vár a te angyalod, mi neked a menny, nekem az örök szolgaság.

Kui János

Szikla

Mostanában
A
lógófejű magányos
úgy hagyja el
minden reggel
szobáját, hogy
előtte ballag
A
fekete alak.
Könnyei az utat
mossák,
csak úgy potyára,
magányossal ott caplat
lelke tisztasága.
Odakint
nem kell írni semmit
A
sírkőre.
A
simára
csiszolt kőtömb
legméltóbb társa,
abban ismer
A
lógófejű magányos
szikla-önmagára.

Lukács Mária

Örökzöld

Már berendezett a téli utca,
fényvirágos este ágra fagyva
egy reményre gyújt, sugárba vonja,
megpihenve lángom égre szórja;
kint a fák türelme, szürke ágra,
friss tavaszba fonja álma: szép vagy.