Beszámolok 2013 : Tiszta szavak ereje versíró pályázat - Döntős versek 2. rész |
Tiszta szavak ereje versíró pályázat - Döntős versek 2. rész
2013.02.20. 18:35
Gajdos Orsolya
Az út
Sokáig azt hittem, sötétebb az éj, mint amilyenre azt az égbolt festi.
S minden pesti éjszakának ugyanaz a hajnal vet véget.
Azt hittem nem változhat semmi,
S a sorsunk egy olyan köpönyeg, melynek súlya több millió lélek
Vállát húzza, s minden reményük
Darabokra zúzza szét.
Aztán teltek múltak az évek,
És valahogy nem állt össze a kép.
Valami hiányzott, valami, ami épp
A lényegre mutat. Ami vízzel tölti meg az ember ásta kutat.
Ami képessé teszi, adja és élteti az élet értelmét,
Mit minden ember kutat.
Mert nem létezik, az nem lehet, hogy annyi felnőtt és gyerek
Képtelen legyen változtatni sorsán. S ugyanaz a dallam
újra es újra pislogjon a kottán, gúnyosan azokra, kik nem hisznek benne.
Kiknek a lelke reményből enne,ha lenne.
Mert igen vannak mások, bátor fiúk és lányok
Serege hirdeti, hiszi es vallja, mert hinni akarja,
Hogy nem a sors az élet atyja, az csupán a játszóteret adja
Egy magasabb és mesteribb műhöz,
Mely térdre kényszerít és lenyűgöz
Ha ajtaján betévedsz.
S hidd el, tévedsz, ha azt hiszed te nem vagy elég bátor,
Hogy csak egy gladiátor véres kezéhez tapadhat dicsőség
A mai korban. S könnyebb lehajtott fejjel kuporogni a sorban,
S hinni, hogy a portól szárított torokban
Nincs elég erő ordítani. Ám az égbolt fényei
Sem aludnak ki, mert felhő borítja az eget. Ha kitartóan lesed, a csillagok
Újra felbukkannak, annak, ki hisz bennük, ragyognak.
Az én csillagom újra fénylik, érzem, mint annak idején.
Új idők szele fúj régi sebek helyén.
Én most kiállok a sorból, ismét, és útnak indulok.
780 napig vándorolok majd a miértek ösvényén,
A semmi közepén járva,
Útban Compostellába, hogy sorsom lába új talajra lépjen.
Ahol lelkemben nem csak másnak terem majd gabona,
S elmém tiszta szavak nyughelye, otthona.
Miltényi Hajnalka
Szálak
Valami megfoghatatlan disszonancia
vibrál fényed tükrében.
Elvesztem fókuszom.
Honnan van ez az összeköttetés?
Kötés?
Nem akarok marionett bábu lenni…
Saját szálaim mozgassanak!
Még megvan tengelyem,
oda visszatérek.
Gerincem csatorna,
Föld és Ég között
áramlik Bennem
az Élet.
Vasas Marianna
Kozmosz Múzsák
Merkúr rejtélye búg bele
az űr hideg csendjébe,
Ő a világ ismeretlen szelete...
Légkör habos zamata nem édesíti
kráter-mélységű űr-tortát, s a
rideg, élettelen bolygó harangjai
az örök éjfélt bongják.
Vénusz millió, suhogó felhője
forró, szenvedély lelkét a csöndbe
oltja, s ha éjnek óráin a szem rátekint
a csillagokra, tükörképként
csak Őt, esthajnalszem szépét
láthatja... Dermedt fenségű éji
sziluettet a tüzelő lélek lángja áthatja.
Mars, bíbor űralma fagyragyogása
ősi hadistent ihlet a világra.
Vihar-lelke kráter-ágyak párnáin
lel csak menedékre, ritka levegő
életszomjat szül a sosem bolyduló,
csendes égre.
Jupiter, űr gigásza, megannyi
színét sziporkázza...
Társa miriád holdkorong,
egét kémlelve sok apró,
fénycsepp zsong.
Vénusz arcát bár nem
pirítja fénye által,
lelkisége mégis egünkön
pompázik sugárral.
Szaturnusz, sárga csillag
álmodók egén, ha megpillantja
kósza szempár, kirajzolódik belőle
egy szó: Remény...
Világűr jegyese,
szép Szaturnusz,
a Mindenség által
eljegyezve
kering gyűrűjével,
Tejútnak ölén...
Galaxisok ködén...
Uránusz, sötét gyűrűk fakó
ragyogása a messzeségen...
Türkiz tenger,
hűvös csenddel,
gömbje suhan át
a kietlen Téren...
Az örök éj jegyezte el
Őt csupán, gyűrűje nem
fogant szépségben...
Neptunusz, alig- napfény tája
jégkék szépségből villant
a világra. Fellegekkel
tarkított varázslatot
viharok fátyla ködösíti
el, ám tengernyi holdja
csitítja Őt ezüst kezével.
Óriás, kék szőlőfürtje
kozmosznak szintén
gyűrűvel kering-
hogy igent mondhasson
szféra-románcra megint.
Plútó, kis árva, drága
letagadott bolygó,
elfeledettség ködéből gomolygó
fáklyás vándor, ki örök társával,
Charon-nal
szánkózik égi körök felé.
Föld... mind közül a legkülönb,
kék hullámzás, smaragd táj,
barna farönk...
Ki a Földet csodálja,
örök éginek barátja,
kék bolygó keze az égre
színdarabot önt...
Hold kíséri útján,
kinek arca titkokat
súgván ihlet lelkeket...
Nap minden gyermekét
átöleli- ám a legtöbb
csókot a Föld zengi...
S kiknek Ők nem puszta
hideg űrbéli testek,
Kikbe a csillagok életet
lehelnek,
Ha ilyen szellemek
mindig is lesznek-
Űrruhát ezentúl a halandó
csak belülről ölthet...
Mészáros László
Eszméket teremtve
Lihegő lombok szakállára csordult az est
Fenyegető sötétjének elárvult hidege.
Kontyos meteorok cikázzák a félni rest
Egek lándzsás tükreit, s morgást sziszegve
Ébred a Hold borostás orcáján sistergő
Ámulat fényébe fulladt, légi dombtető.
Legyőzöttek lándzsáin alvadó vér az űr
Megvilágosodást lüktető, gránitos szeme.
Hol gerinces törvény annyit ér, mint fül,
Haj, állkapocs foszlásán faragott eszme
Jóízű illem jámbor dalainak márványos
Köveiből, s mint a vég épp oly ragályos.
Kezes vagyok, mint láncon éheztetett
Kutya harapását félő koholt simogatás.
Mert annyit ér a szó, mint kényeztetett
Cseresznyefa derekát csapkodó hajtás
Kérgébe telelő bogarak kehes ásítása,
S mint mámort dalolók mulató sírása.
Hol szemekben csillogó csodák szikráit
Sürgető törvény karmai gyűjtik, s torzult
Eszmék fészkeit lakó terhes madarait
Táplálják zsaroló kéjnek sarokba szorult
Szikláin kapaszkodó állványos otthonok
Melegét hintázó árnyékszült mosolyok.
Ott lel eszmére az elme ösztönös öle.
Megfáradt hidak szegezett korlátját
Fogódzó sétán, bölcsesség íze hűti le
Dühödt álmok agyarai mart seblázát.
Mert az elfajzott törvény elvein görnyedve
Nem nyugodhat elme, eszméket teremtve.
Szabó Aida
Vörös láng a fákon
(parafrázis féle)
„Vöröshajú lányok, mint a gondolat
Felröppennek éjjel holdvilág alatt.”
(Weöres Sándor: Vöröshajú lányok)
Fátyolban az alkony, libben túl a parton,
kék Hold csordul tavon, fáklya ég udvaron,
fény körben udvarol, bekukkant ablakon.
Vörösnyár kakukkol, békahad kuruttyol,
vidáman bandukol, csillaglurkó guggol,
fénynyalábot hurkol, felhőlányt beburkol.
Álmok ülnek fákon, bizarr, bíbor álmok,
himbálódznak lángok, vörös lángvirágok,
vörös láng a fákon, vöröshajú lányok,
piros, kerek fánkok, csillagpor hull rátok,
lombsátor ruhátok, mohazöld topánok,
vígságokra vártok, csókkörtáncot jártok.
Suttogtok, pusmogtok, csicsogtok, csacsogtok,
nagyokat kacagtok, mint zengő harangok,
vöröshajú lányok, igéző rőt láncok.
Szellő kap tincsekbe, huncutka kincsekbe,
lángrózsás orcátok káprázatvirágok,
lebbenő szoknyátok tulipiros ráncok.
Vérpiros izgalom, ziháló irgalom,
vibrál az év-szaka veletek éjszaka,
zergelábú lányok, ne- felejts! virágok.
Vörös levél, juhar, fürtzuhatag cudar,
láng vöröslik ágon, lángvörös az álmom,
vöröslángú nyáron vörös vágy ég fákon.
Bujavörös lángok, elröppenő álmok,
bűbáj, álnok lányok, visszatérő csábok
a szívembe vájtok, vöröshajú jármok.
Vörös láng a fákon, vöröshajú lányok,
piros, kerek mások, csillagporvirágok,
csillagködben szálltok, csillagokon jártok.
Csillaglurkó guggol, fénynyalábot hurkol,
vörösnyár kakukkol, felhőlányt beburkol,
békahad kuruttyol, fáradtan bandukol.
Kék Hold csordul parton, libben túl a tavon,
fáklya ég udvaron, fény körben udvarol,
fátyolban az alkony, besurran ablakon.
Maráczi Rea
Hiszek a csodákban
Én hiszek a csodákban,
és nemcsak az apró, permetezőkben,
hanem az eget-földet megrengető
Isteni bűvöletben!
Halkan közelítenek,
arra kíváncsiak, nyitva-e a szíved,
elég tiszta-e még a tekinteted,
hisz csak így láthatod őket.
Nem kérdeznek semmit,
széttárják tündöklő szárnyaikat,
megnyitják fölötted az ég kapuit,
és felfedik az utat.
Átkarolják válladat,
együtt nézitek az elsuhanó madarakat,
és kérdéseidre sorra megkapod a választ,
bár hang nem hagyja el ajkukat.
Leülnek melléd a kőre,
szép lassan mindent megértesz,
látsz ezer meg ezer hihetetlen csodát,
végül megpillantod Istent magát.
Csendben jön, nem csap zajt,
nem ébreszti fel a mélyen alvókat.
Csak aki éber és vár,
az hallja meg hívó szavát.
Németi Anett
Hazafelé
A város
Lágy szelek hangja zúg, reszkető csoda,
porzik a lusta út, rálép az éjszaka.
Szédelgő fénykova, a város nagybeteg,
elaggott házfalak lázában szendereg.
A lámpák
Pislog egy vak pilács, lobbanni vágyik,
forróság pang belül, lüktető pánik.
Meggyújtva önmagát a fény felébred,
s roppanó lángjával mindent feléget.
Az út
Szomorú szürke kő, szilánkos szenvedés,
gőzölgő emlékek tükrébe visszanéz.
Hordott bár bánatot – ujjongó döbbenet,
lépések sárszaga, világok hídja lett.
Az otthon
Hűs-meleg téglafal, mennyei oltalom,
Ős-tető, tág szoba, őriző holnapom.
Lényem benned pihen, nálad csak béke vár,
lelkem csendes zuga, hű falad körbezár.
Kocsis László
A hegytető
Mit tud a Nap a hasadó hajnalról,
a tűzbíbor naplementében adott hosszú búcsúcsókról?
Tud-e a ló, vad, dübörgő patavágtájáról és
belenéz-e a kút magába vékonyka kávájáról?
Tudja-e a vihar az erdei menedéket,
s bírja-e a pillanat a súlyos ezer évet?
Látja-e a vak a láthatatlant,
s hallja-e az ember a hívó szót, a Halhatatlant?
Vajon ismeri-e az álom az álmodót,
és óvja-e a titok az árulót?
Égeti-e a tűz az éghetetlent,
érti e a szív a vonzó ismeretlent?
Ismeri-e völgy a szélfútta hegytetőt,
szánja-e a kereszt a rajta szenvedőt?
Szabó László
Utunk az elmúlás felé
(előének)
Egyszerre,
mint vér szagától mozdul az éjszaka
harsogja magát át a semmi ködbe
némán a vész szava üzen:
marad a sötétség mindörökre –
és dobogás indul a túloldalról
árnyék fut össze a talpak alá
hallgat még a fény a közeli bajról
majd felegyenesedik és minden becsukódik
egyszerre
x
Levegőben lógattuk lábainkat
és nem tértünk észhez egymástól
most csodaként látjuk;
az öröm csak úgy jön magától
Érzed, hogy körülöttünk minden kiürül?
Elfutnak a földi pillanatok –
érzed, hogy körülöttünk mindenki örül
mennybe robognak a gyorsvonatok
emlékké váltunk!
ó, hát mégiscsak van halál? –
az Egész bár részekre törött
most lassan mind-mind újra összeáll
Összeáll, mint hernyóból a lepke
készen álltunk mi is a váltásra
emlékezzünk, hát emlékeinkre
s induljunk az elmúlásba
x
(utóének)
közeli bokrok is közösen égnek
ha támad a tűz –
bár ugyanezek közösen is élnek
ha lángot a víz elűz
Domonkos Anna
Hajléktalan
Minden lámpánál és kereszteződésnél
áll egy lepusztult alak és pénzt kér
a napi kenyérre, cigire, piára,
hajol autód ablakához, többnyire hiába.
Szélvédőn kibámulsz, felkapod mobilod,
s nem láthat mást, csak közömbös profilod,
ahogy teszed, mintha fontos dolgod lenne,
miben csak fontos emberek lehetnek benne:
üzleti partner, feleség, gyerek, szerető,
villádban dolgozó kertész vagy szerelő…
Ezekhez neki semmi köze, s nem is lehet,
és ha most itt tart, arról csak ő tehet.
Vagy ha mégse? Jobb nem belegondolni,
nem meglátni, hogy fogatlan, beteg és sánta,
s nyugton pihenni se takarója, se sátra,
vagy csupán annyi. Meg a remény,
hogy tudhat még jobb életet élni,
és a kemény tél meg fogja kímélni.
Mentovics Éva
Célkeresztben
Bíbor felhőt fest az égre
bágyadt esti alkonyat,
fürgén sikló csermely fodra
mosdat álmos partokat.
Fátyol ring az esti fákon,
ködbe vész a várorom,
erdőszéli bércek csöndjén
néhány árnyék átoson.
Ólmos terhet hord a válluk,
fényes csöve égre néz,
pillantásuk azt sugallja:
bárhol jársz is, lépre mész!
Sápadt szálú, borzas fűben
lép a lábuk nesztelen,
három társuk vár a tölgyest
szemmel tartó leshelyen.
Ott magaslik, mint egy bástya,
mozdulatlan, lesben áll,
onnan indul víg portyára
minden este a Halál.
Büszke léptű, bátor szarvas
jár a fák közt délcegen,
izmos teste, fürge lába,
ágas dísze lételem.
Minden őszön harcra készül,
rangja, éke egyre szebb…
évről-évre megcsodálják
zúgó bércek, fenyvesek.
Álmot űz az esti szellő,
vállhoz ér a puskatus,
célkeresztben ott a dámvad…
jámbor állat, fuss, ha tudsz!
Ám a fegyver biztos kézben -
célba ér a fémlöveg…
megcsillan a barna szempár -
bágyadt fényű ékkövek…
Ezredévek szíve sajdul;
menthetetlen, itt a vég!
Párás szemmel néz a Hold is…
búcsúkönnyet hint az ég.
Pető Edina Fadette
Virradat-variációk
holdarc fényében kövérlik az Éj
bólongat a Sötét
faág kezére Csönd ül
lombok orcáin kikel a hajnalpír
bólongat az Éj
lombokon kövérlik a Sötét
csöndág kezére Hold ül
hajnalpír-orcán kikel a Fény
éj-orcán kövérlik a Hold
lombok kezén kikel a Sötét
hajnalpír-ágra Fény ül
bólongat a Csönd
Nagy László
Elment
Denevérszárnyú gondolatok cikáznak
a füstkarikák s a kávéillat között,
ólomszagú újságok betűi közé
dermedt, halálos csend költözött.
A szellő is tétován megállt aznap,
a vonatfütty valahol messze még hallgatott,
rikkancs kiabált nyújtott-hangosan
s a gangon kitártak minden ablakot.
Lelkek dermedtek rímes magányba,
a tintapacát zokogva papírra cseppen,
egy gyerek karikát hajt a macskakövön,
a fákon fájó némaság, madár se rebben.
A nyomdagépek ólmos cseppeket sírtak
a papírra, könnyük örök nyomot hagyott,
a szedőkeretben némán sorakoztak a betűk,
József Attila: halott!
|