Beszámolok 2013 : Tiszta szavak ereje versíró pályázat - Döntős versek 4. rész |
Tiszta szavak ereje versíró pályázat - Döntős versek 4. rész
2013.02.20. 18:40
Mihály Ágnes
Ha hajam nem lenne oly fehér
Ha hajam nem lenne oly fehér,
bozontos, ránctakaró, az este
betakarnád vele meztelen tested,
ha hajam nem lenne oly fehér.
Ha bőröm nem lenne oly ráncos,
simítanád finom kezeddel, majdan
puha ajkaddal csókolnád ajkam,
ha bőröm nem lenne oly ráncos.
Ha vézna kezem nem remegne,
érintésemtől lángoló arccal
nem dacolnál illem-harccal,
ha vézna kezem nem remegne.
Eh, te gonosz Természet,
szerelmet bőségesen osztó,
ifjúságtól gyorsan megfosztó!
Eh, te gonosz Természet!
Nagy-Eged Boldizsár
Fák a nyomornegyedben
Mily semmit nem tudnak a létről,
Kik soha felétek nem járnak,
Alattatok meg nem állnak,
Esernyővel kezükben boldogan botorkálnak
Kipárnázott utcák fénylő kövein.
Ti nem tudjátok hogy fénylenek a kristályok,
Hol merülnek gyöngyhalászok,
Hol a nap és felhők egyszerre mosolyognak,
Ember, gyermek örül az új napnak.
De gyökeretek abba a talajba hatol,
Hol az Isten Sátán műve előtt hajol,
Látjátok az öklendező jelent,
Hol a teremtés félrement,
És a démonok az égben tivornyáznak,
Árva embert állattá taszítanak.
Látjátok az önként vállalt szomorúságot,
Kamatra vett nyomorúságot,
Született és születendő rabszolgákat,
Falakra karmolt rovátkákat,
A korgó gyomor himnuszát,
Gondolatok gyors halálát.
Látjátok a zubogó kínt,
Hol a Sátán a csecsemőre kacsint,
Közben az égre mosolyog,
mondván: „Oszd meg és uralkodj!”
Ott, ahol Ti éltek,
Elmúlott nyoma az égi fénynek,
S a sötét úgy perzselte szét a levegőt,
Örökre befedte a jövendő időt.
Itt akik születnek, nem napvilágot látnak,
Mert foglyai rögtön az enyészet hálójának,
De Ti látjátok őket nap mint nap,
Ahogy reményük folyvást-megszakad,
Mert az apró tüskék kívül-belül szúrnak,
Szíveket, lelkeket tisztulni nem hagynak,
Nem kímélnek gyöngéket, erőseket,
A sejtekhez kötik a köteleket.
S mikor este a negyed pihegi magát,
Lélegzitek bánatát, fájdalmát.
Mert a mindent csak Ti ismeritek,
Akiket – mint lelencet az anyja –
Ott felejtett a teremtés harmadnapja,
Ott csorog az ereitekben,
S lerakódik évgyűrűitekben,
Fák a nyomornegyedben.
Erdélyi Andrea
Attraversiamo (Egy Utazónak)
Az örök változó változatlanságából
Létezésünk fonalát, mint szorgos
pókok szőjük, miközben álmaink lassan
légytetemként fulladnak ragadós szövetbe,
de reményeink halandóságát
az örök szeretet tagadja,
a lét gyönyörű fájdalma.
De Te, az útra kelő,
higgy a holnap szavának!
Meríts a tegnap emlékeiben,
letűnt korok szerelmeinek ízében,
ami néha még nyelved hegyére kúszik,
miközben már új tájakat fedez fel ajkad íve.
Arcok, vágyak, könnyek lassan egybeolvadó
sziluettekké lesznek.
Ne bánd, ez így rendeltetett.
A ma éltető izgalma,
csiklandó vidámsága,
élvezd és ne gondolj a gondokra, bánatra.
Most minden a tiéd és semmi sem,
ragadd meg a pillanatot,
majd könnyedén engedd!
Amit tiédnek hiszel, csak illúzió,
minden és mindenki önmagában áll,
és csak Átutazóban van, kicsit rád talál.
Szeress, ölelj, érezz!
Legyél szabad, a csomagjaid
tedd le és utazz bátran,
félelmeid engedd el, mint pillangókat,
könnyedén, szeretettel.
És ha néhanap válaszúthoz tévednél el,
Attraversiamo! Kelj át, hogy új partokat érj el!
Vecséy Janka
Az utolsó nap
Nincs kedvem arról írni: majd talán
Idővel új szerelem sző körül
Ezüstös pókhálókkal, hajnalán
Utolsó éledő napomnak. Ül
A Szépség még fésülködőasztalnál
Aranyhaja kibontott fényeső
Nem néz ide. Miatta vigasztalnál?
A szív sebez – a lélek vakmerő.
Hajtűket szúr belénk a lét, s a Hold
Sudár alakja gyógyító nedűt
Hiába kínál, míg létünkbe told
A napsugár egy új esélyt, derűt.
Tudom, nem érem meg az új napot
Hogy kínozzam magam, mégis hagyod!
Kiss Gábor
Ezer éve
Hol lelked először földre hajlott,
jöttöd magába zárta az út pora,
hol anyád ölelő keze szárítja könnyeid,
szíved nem lesz mostoha soha.
Hol ezerszín virág a szó,
mi nem nyílik így sehol a világon,
hol elvarázsolhat egy igazi tündér,
s csodaszép mesétől érkezik az álom.
Hol már ezer éve róttak betűket kőbe,
minek ma is értjük múltba vésett tanait,
hol sok ezer dalt dúdolnak az asszonyok,
miközben hóvirágot szednek lányaik.
Hol kormos szőrű puli őrzi a nyájat,
s a paraszt éppen aratni érkezett,
hol a domboldal szőlejének édes nedűjét
palackba zárják dolgos gazdakezek.
Hol annyian akartak már sátrat verni,
fegyverrel sárba tiporva az ősi hitet,
hol a gyűlölet nem lelt soha hazára,
s csak két úr van; őszinteség és becsület.
Ki nem ismeri ezeket a szavakat, mehet,
nincs szükség a sok hazug kiskirályra,
ha jó ember vagy, maradhatsz,
mindegy, milyen anya szült e világra.
Légy büszke magadra meggyötört Föld,
tudom, nálad mindig itthon vagyok.
Légy büszke magadra drága nemzet,
szíved vérvörös, magyar vértől dobog.
Csordás Barbara
Tisztán látlak még
Tisztán látlak még, mint gyémánt tükörben az éj legfényesebb csillagát;
Szemed pajkos vágya esztelen suhan át távolságunk fagyos táján,
de egyszer majd… fürkésző tekinteted, mint naplemente tűnik el a messzeség horizontján.
Tisztán hallak még, ahogy zubogó vízesést egy csendes tisztáson;
Bársony hangod hullámai vibrálva vonnak hidat tátongó szakadékunkon,
de egyszer majd… elérem, hogy játékos szavad néma hallgatásba burkolózzon.
Tisztán érezlek még, mint vadlovak vágtatását egy halott tájon;
Érintésed nyomán sistergő szenvedély borzongva hatol át vaskos ellenállásunkon,
de egyszer majd… éledező parázsból váló rideg hamudat könnyeim patakjával elmosom.
Tisztán ízlellek még, ahogy tébolyult éhező az éden gyümölcsét;
mézlő csókod cikázó villámokat, ereinkben lávafolyamot szülve hevít mámorunk velején,
de egyszer majd… örökkévaló lángod elenyészem szívem ködlő homályának tengerén.
Tisztán érzem még, a dühöngő erőt, mellyel tehetetlenül lehúz a mocsári mély;
Zord szavaid elutasítása, fojtogató jelenléted gondolataimban ég, felejtenék…
de egyszer majd… vulkán nyeli el érzéketlenséged emlékét… de ahhoz túl tisztán látlak még…
Varga Erzsébet
balkáni naplemente
a tengerparton naptejszag
törölközős bugyicsere
rés nyílik és nyílik a rés
metasztatizál testszerte
a testiség
az alkony hintaja csobban
vérnarancslébe katonamantra zuhog
veteránok lehelnek alkoholszagot
zsolozsmáznak csonkolt végtagot
sütőben gyereket földbe ásott
fulladást
káromkodni kél a kedv
vagy imádkozni – egyre megy
csak a vonatra nem mindegy
hogy voz vagy vlak
mert beállt az emlékromokba
az előrelátott vakrozsda
elvadult-avult szőr-
telenítésben a beretva
rapidbársonyon vért ihat
a színtartó neretva
fölé pont-
osan fel(f)estették
dirib-darabjaiból
a tschontwary-hidat
majom majmun
a diocletianus-piacon
nem lesz több kapribogyó
bor vevése a strandra
alkudozás a sajtra
terjed az EU
-fémia nem -angélium
Bájer Máté
Elgépelt vallomás
Hajnal van.
Újságpapírként nyílik a táj.
A buszok arcán alszanak a diódák,
és bokrokat fésül a reggeli szél.
A kertekből kilógó lombos diófák
alatt, mint egy imbolygó füstfelhő,
felszállásra vár kábán az esti műszak.
Fűnyírók torka rekedten berreg,
miközben terjeng a fűszag,
és csikkekhez ég pár zsibbadt köröm,
míg maghéjat köpködő unott páriák
a város férges elefánttestét
narancstollú nyűvágóként járják.
Hajnal van.
A lámpavasak végén
elalszanak a pásztortüzek. Én
egy színes pad hátán püfölöm a
betűket szívem billentyűzetén.
Folyton beírom és
kitörlöm a neved.
Üzenni akarok,
vagy csak beszélni veled,
és olyasmit mutatni,
amit más gépe nem ment el.
Elküldjem? Hallgassak?
Jó. Legyen.
- Enter -
A tér eldugott csücskén ülve
várom, hogy előbújjon minden emlék.
A szélben forgó maghéj táncát
figyelik az éhes fecskék.
Érzem, ahogy ereimben
visszafelé csordul a vér,
meghasad az idő,
elpattannak az agyi erek,
és nem lesz többé semmi kerek,
és nem marad se fecske, se tér,
és eldől minden forma,
eltorzul minden alak,
és letérdelnek libasorba
a messzi házfalak,
csak én maradok a hulló téglák között.
Ott voltál, mikor testemből
kiköltözött minden,
mi a világon szent még,
és csodára várva néztél,
mint egy szentkép.
- Ctrl + v -
Félek, emlékünk széttörné
ez a furcsa üzenet.
Avult tűzfalak intenek:
„Nem láthatja más, még te se!”
Nem mondhatom el senkinek?
Pedig ordítom legbelül,
gégém némán pattog,
lelkemen lelked ül.
Legyen hát!
- Caps Lock -
ELMONDOM MINDENKINEK,
MIT REJT A GYŰRÖTT KÉPZELET.
TUDOM, ÉN LÖKTEM EL
NYAKAMHOZ FESZÍTETT
ÍZZADÓ KÉT KEZED!
DE MOST BÚJOK MÁR
TÖRÖTTEN, VISSZAMENNÉK!
- SZISZEGVE KÖRÖZNEK
FELETTEM A FECSKÉK -
RÁÉGETT TARKÓMRA
UJJAID HIÁNYA,
ÉS HIÁBA GYŰRÖM FEL
INGNYAKAM, HIÁBA
OSONOK CSAPZOTTAN,
CSENDBEN HETEKET VISSZA
A KÉPZELETEMBEN,
CSAK A FÜREDI MÓLÓN
MERENGŐ PÁRT LÁTOM
- FESZÍT A MÚLT,
IZZIK A LÁZÁLOM,
FOGY A LEVEGŐ,
A SZÁJSZEGLET KÉK,
A SZEMEM LECSUKLIK -
- pause/break -
Elszállt az erő és korhadtan
ledől az odvas értelem…
annyi rejtett emlék dühöngve tör elő,
mikor feltöltöm
közkinccsé forintos életem.
Az üzenet kész, de néhány kis ablak
hibát jelezve ugrik fel bennem:
Csatolmány érkezett…Merül az elem…
Meztelen ikonok, mimóza szexkép…
Mit tegyek? Elküldjem?
Hiányzol…
- Esc -
Káldi Zoltán
hiány
lefőtt kávé zacca hever
a kopott, mocskos kredencen
két törött kristálypohár
és az odaégett tükörtojás
szaga tölti be a nappalit
a fali festményen kancsalít
sárga, dohos tapéta által
körülölelve egy francia dáma
koszos vízcseppek a zománcon
a fürdőben tompa neonfény
két emelettel lejjebb üres
lakásban matat egy kreol lény
panelcsend uralkodik a lakótelepen
egy részeg ordítva vezekel
elhagyott biciklitároló és kocsma
mintha a távolban egy sziréna szólna
és az omló vakolat alatt
szürreálisan tombol ágyamban
a hiányod, meztelen lelked
tiszta szerelmet teremtett
Vass Gabriella
A Szitakötő
Az éjjel és a nappal váltakozása
olyan hirtelen gyorsasággal történt,
hogy a reggel, amely felváltotta az éjt,
és elhozta a Fényt,
hamuszürkén találta a Szitakötő-tündért.
A kis áta-bota leélte azt az időt,
amit itt e földi létben eltölthetett,
és utolsó napján is csodás kék színben
vidáman és gondtalan repkedett.
A lelke egy volt a kék éggel,
és ártatlan lénye tele volt éteri szépséggel.
Színvarázs kékeszöld ruhája
fenséges pompába vonta a szárnyat,
amelyből kiragyogott fején a koronája.
A Szitakötő fenséges tündér szárnyai
áttetsző, kék gyémántként szikráztak,
s ahogyan a nap sugarai gyengéden
végigsimították, és megcirógatták
a két selymes szárnyacskát,
boldoggá tették a kis lény
minden egyes pillanatát.
A Szitakötő szeretett élni,
és a napfényben repülni,
majd néhány helyen megpihenni.
Élete szép volt, és rövid,
de tudta, hogyha majd megint
leszületik, újra boldog lesz,
mert ez volt az utolsó emlék,
ami idekötötte a földi léthez.
Csodaszép ruhája elvesztette
kék és zöld puha pompáját,
koronája a kékes zöld csillogást,
és kis teste hamuszürkévé vált.
Életében hirdette a Fény hatalmát,
halálában képviselte a Föld uralmát.
Teste szürkésfeketévé változott át,
ívbe feszült, és a parányi élet,
mely a Lét minden rezdülésének örült,
földöntúli messzeségbe szállt,
s a kis tetem halott porhüvellyé vált.
A Szitakötő elvégezte kijelölt feladatát,
szépségével, tündöklésével hirdette
a Kék Ég csodás világát,
és az Élet diadalát.
Míg énekelte a szabadság dalát,
tündérszárnyai áttetszővé tették
a Lent világát.
Élete a Fényben boldogan telt,
és Fényben fürdő lelke
egy kis szív dobbanása volt,
amely innentől kezdve
mindörökre elhallgatott.
A Lélek pedig, amely a Szitakötőé volt,
hamarosan újra egy szép Életről dalol,
és új testben a Karma Szentségéről szól.
Vass József
Tóparton
Csendre vágyok, kiülök a tópartra,
Merengő szemekkel a messzeségbe nézek.
Hallgatom, hogy mit susog a vízi nád,
Hangja olyan, mint egy békés szerenád,
Számomra meghitt, békés megnyugvás.
Nicsak, egy kismadár szállott az oldalára.
A nád vékony, alig bírja el a poszátát,
Köröket leírva ide – oda hajlik a nád.
Sárguló nyárfa hulló levele vízre száll,
Hajóként tarkaszárnyú szitakötőnek.
Lágy szellő ringatja, szárnya a vitorlája,
A tóparton a sok mezei virág illatozik.
Bebalzsamozták dús illattal a levegőt,
Rajtuk sok féle színes rovar lakmározik,
Virágpor száll magasan a levegőben.
Hátamat fának támasztva ülök csendesen,
A finom illattól idővel elszenderedem.
Alszom, gondjaimat egy időre elfeledem,
Nem hallom, hogy mit susog a lenge nád.
A szívemben csendes ez a tóparti nyár.
Urbán-Szabó Béla
Egy kép
Homlokod simasága,
nincs rajta árnyék,
szemedben szeretet
és mélység,
szádon a kimondatlan
szándék.
Kezem végigsuhan
testeden:
megpihen melleden,
a két kis szigeten,
köldököd,
mint tengerszem,
combod között
a sejtelem.
|