Bender Máté

Lacrimosa

Van olyan perc, hogy az ember az égen a csillagok üdvét látva,

Mint a hideg hold, halvány szemmel pislog s néz a világra.

Kifakult szőnyeg a sors, fura rojtján mélázón, dideregve

Nyúlik a múlt, míg hallgat a balga nap és vérző szigetekre,

Puszta hegyekre sodorja a lelket erős, eszelős viharokban,

Reszket a hús és akkor akar diadalt kiabálni, ha szótlan.

Ilyen unt percben bandukol énem, a léptén sebeim nyílnak,

Mindene fáj, hite sincs vele már, keze tört zene, éneke mind vak,

És csupa por, mit kincsnek tartott, díszes partok a tűz közt,

Hogyha nem éget csendje, ha érted, m’ért lett, vidd és üldözd!

Inga igézet, mit ma kivégzek, bár a füledben cseng még,

Holt helye mélyén eltűnök én is, mintha keserved lennék.

Paján Csaba

Nemzetem

Nincs ennél szebb szín: a piros, a fehér, s a zöld,

                                            a tűz, a béke, és az erdő, hol madár költ.

Egy ország, egy nép, egy nemzet színe,

nézd meg testét s lelkét: fáradt szíve!

Miért hagytuk, hagytátok, rajta miért fog ezernyi átok?

Ne bántsátok e tiszta Nemzetet! Nem volt elég?

Hisz, mint egy koszos rongyot, apró darabokra téptetek!

Menj el egyszer Délnek, hol a kalász érik,

menj Északnak, hol szavaid is értik.

Menj kicsit Nyugatnak, hisz ott is élnek Ők,

Nekik jobb talán, mert érzik, ott van a jövő!

De ha rám hallgatsz, Keletre mész,

hol a csókok íze olyan, mint az erdei méz.

Hol források százai ezrei erednek,

s téged,  ha elmész-,sohasem felednek…

Menj oda, hol Mátyás is élt,

s Temesvárra, ahol senki sem félt!

Menj Aradra, Váradra, Dévára,

s csodálkozz rá millió csodára!

Menj oda, hol egy Testvér a gyermekeket védi,

 menj Gyergyóba, hol a szél a fenyőt tépi!

Menj a tóhoz, hol fák csonkjai látszanak a vízből,

hol áldást s ételt kapsz egy  reszkető kézből.

Menj oda, hol tárt karokkal várnak,

s Téged, mert igaz voltál, nem érhetnek vádak…

Menj arra a helyre, hol gyermeked arcát a nap is simogatja,

s a patak vízét egy malom hajtja, 

hol a házak fala fehéren szikrázik,

és  nem érzed azt: „valaki hiányzik”

Mászd, meg a hegyüket s búcsúzz el némán,

s ha egyedül mész, gondolj majd én rám…

Én itt maradok, itt e szent helyen,

mert mindennél jobban szeretlek Drága Nemzetem!!

Bokor Beáta

Éjszakánk

Vágyad égessen el tüzes lázban,

lázas tűzzel jöjjön a hajnal értünk,

mámorporral hintett szerelem-ágyban,

izzó hőfokkal folyjon a vérünk!

Megéheztem, kínod kell éreznem,

testem lett gyötrelmedre éhes,

mézeddel kell magam mérgeznem,

sarjadó szenvedély - olvassz el és égess!

Féktelen hévvel izzon a levegő,

remegő szavad csókká erjedjen,

s ha összeölelt minket a végtelen idő,

engedem, hogy a dolgára eredjen.

Sietve mentében mezítelen testtel,

ellopta éjszakánkat az  örökké vén idő,

visszanéz ránk, s kacagni se restell

hogy értünk többé sose jő.

Juhász Artúr

Fátyoltánc

(meditáció)

Halvány fátyol,

szita fátyol

éji ködből

előlibben.

Szita fátyol,

fehér fátyol

lila fényt gyújt

égi ködben.

Lila a föld,

lila az ég,

lila a Nap

s szerte minden.

Lila fátyol,

halvány fátyol

távol jár, már

fénye sincsen.

Elfogy a föld,

elfogy az ég,

elfogy a Nap

s szerte minden.

Lassú fátyol,

múló fátyol…

tűnik, tűnik,

messze tűnik

szénfekete

álomködben.

Molnár Csaba István

Ébresztő!

Reggel van, s egy csalfa gondolat,

az ágy rettenetes börtönében tart;

visszataszít a mély sötétbe.

De a Nap, mely fényt ad,

az üveg tiszta sűrűjében,

csillogó zenék játékával,

megvilágítja a sötét utat;

visszautasítva az álom börtönét.

Kelj fel!- Zengi a lélek,         

Alkoss! S az álmot vesd meg!

De a test, mely fekszik,

reszkető ágyának börtönéből,

többé nem szabadulhat.

S a lélek benn ragad,

a test pedig megtagad;

S örökké tart az álom,

így adva végtelen nyugalmat,

mely szent boldogságot ad.

Bakos Krisztina

Kínzó közelség

Régóta nem tudom, mit tegyek,

Ha nem jönnek az ihletek.

Szobám fényforrásához lépek,

És bevillannak a képek.

Látom lényed miként ejt rabul,

S a hiányérzet itt bennem miként fakul.

Érzem szívem heves válaszát,

Igéző tekinteted moraját,

Mit vad tengerként zúdítasz felém,

S egy pillanatra bennem elhal a remény.

Félelmem percekig nem száll tova,

S mindennek gyávaságom lehet az oka.

Látva valódi célodat rámszakad a világ.

Egy kósza érzelem szívemből kihág,

Villámként hasít belém az álom,

S az örökkévalóságig visszatérted várom.

Aggodalmam elrejtem, mit arcomra rányom

a szívem, hogy ne érezzen, ne fájjon…

Búcsúm szárazon integet még feléd,

Így kérve tőled egyetlenegy esélyt.

Lanku Máté

Bordulat

Öntelt, peckes, hogy a föld az övé,

S csak nyomort teremt aköré.

A napunk önző, hiszen csak este

Nem tódul szemünkbe a teste.

Haldokló csillagok fényessége

Tekint rám, ha felnézek az égre.

Magányom, személyes, egyedüli.

Hétköznapjaimat arcon üti.

Az éteri világ éppen elég,

Hogy a bűn tükrébe nézve,

Az döbbentsen bárgyú észre:

jótét kéz, már nem húz melléd.

Eldobott galacsinná lettem.

Tudatosan mégis kelletlen.

Mocsok vesz körül, az én piszkom.

Undorodom, s most ezért iszom.

Molnár József

Búcsú(s)zó

Féltem elmenni a sírhoz, pedig sosem bántottál.  Rózsa-szemedben égve, Egyetlen Fiadnak becéztél, később tudtam meg, nem így volt.  Nem csak húgom volt, bátyám és nővérem kitagadtak, mert te új életbe kezdtél.  S most új halálod hajnalán, nyúlok a telefonért, felhívnálak, mint mindennap tettük a boldog időnkben, hol elmondtam legújabb írásom, s te másodjára hallva, bólintottál, „Ez igen, Fiam!”, pedig fogós vers volt, egy látomás, Oltsátok dühöm! címmel, előtte Octavio Puzt magamba szívva.  Anyám, azóta hány ihletet kaptam, tudom, te is küldtél, s hány szózuhatagot olvastam fel, nem szóltál, hogy hallod, lehet, te sírtad az esőkönnyeket?... Már annyi nap telt el, hogy itt hagytál minket, pedig te sosem adtad fel, mások akarták, hogy elmenj, miért, miért?... Most Apám kezét fogva nézel valahonnan, már hangodat is hallom: „Ne panaszkodj, Fiam!” – szelíden így szólsz, majd néma leszel megint: „Ne panaszkodj!” – igaz, miért is tenném, mi élünk, de annyira erős az emlék… Állunk e sírnál, szinte kéz a kézben, „Érzem, tenyereden hordoztok” mondod, szemedből könnyek, mint égen a villám, cikázó szavaid azóta is mossák bennem a csendet: „Ha meghalok, ide temetnek.”
Hamvaid hoztam Pesttől el Vácra, te csendesen ültél az anyósülésen, legszívesebben magamhoz ölelnélek:” Szeretlek, Anyám, örökké szeretlek!” mondom  azóta is, hallod?:  válaszra sem méltatsz, a Semmi a válasz,  ahonnan visszaút semmi, semmi vigaszág nincs már. Amíg éltél, szenvedtél, (nem mutattad), nálad a bánat is öröm volt, mindennek tudtál örülni, s bölcsességed nekünk lett szikrázó kedvünk. Éltél, s mi voltunk Egy veled, haltál, de nem mentél el soha, most is itt vagy az őszi temető körül, a téged körülvevő aranyló levelek mögött, mindenütt ott vagy, búcsúszó nélküli hiányod szórják a fák is.

Gellért Ferenc

Gyermek az őszi estében

Gyöngyöket izzik az ég feketéje,

játszik a gyermek az őszi estében.

Fut ki a kertbe, fakardja kezében,

szél szalad véle, langymeleg lég leng…

Óvatosabban, baj ne történjen!

Csillagos égen az angyali lények

mennyei tánca és dallama ébred.

Boldog a gyermek, a lelke zenélget,

sorsba szövődik a szellemi ének.

Jaj te, vigyázz! Odanézz! Ugye mondtam!

Huppan a kőre, keserve belobban.

Sír sebe, térde; a vére kibukkan,

ajka pityerget, a könnye kibuggyan,

s búj’ vigaszölbe, de szontyolodottan.

Édesanyának a két keze, csókja

lábban a lángot is nyomban eloltja,

szívbe derűt fon szűzi titokban,

szent szeretetbe simulva, nyugodtan.

Szépen aludj, fiam, angyali honban!

Szabó Aida

Évszakaim

Pillám rebben, csobbanó lelkem ébred.

Azúran ég csilingel, dala sarkall.

Szemzugomban foszló gyűrt-sárga képek.

Fut vetített jövőm, dereng, zeng hajnal.

Szúr, vág kinti létem, didergek, félek.

Mennyi a tűzött út s szabad-akarat?

Gyöngyös-pokolban bolyongok, fény! lépek.

Véd tettem… rózsán is elcsitul harmat.

Sziromeső hull, pitypangernyős árban

vörös Nap csalogat szilaj paripán.

Csillag-avar titkok, cserepes sebek.

Hó-madár támad, őrt áll csöpp talizmán.

Élet ki-bejár csontosodó várban,

rozsdás-pókhálós erek, számot vetek.

Millei Kálmán

Vért a vérrel

Kéjtől zsibbad bennem a fájdalom,

Színtelen fekszem szédítő ágyamon:

Nélküled így létezem.

Erőmet vágyak hordája lakomázza,

Testemre ömlik az éhségnek máza:

Riasztva böjtölő életem.

Ajkadat szomjazza epedve az ajkam,

Érintésed kerékbe töri nyugalmam,

Tekinteted égszínkék hatalom,

S ha egymásra nézünk, tudom, érzem:

Benned élek. Szívünk, ha összeér, vérem

Véreddel egybevesszen: ezt akarom.

Zanyi Csaba

Forr a dalom

Elképesztő.

Szomorúan keserű illatfelhő lengedez

A kupolák alatt, magára fényesre kopott koronát helyez

Bús népének elválasztott királya… Az országház sirálya,

Mint kergült, riadt veréb szökik tova,

A szmogos ködbe bele, vele sírban forgó, bölcs szellemek hada, hova

Menekültök?

Lám, mennék veletek, de szívem csak visszaütöget…

Forr a dalom, de lábamra béklyót kötöget a félelem,

A napi meglevő élelem, és a vélelem, hogy lesz ez még

Úgy is tán…

De forr a dalom, és én akarom, hogy erős karom fogja karon minden barom

hazug alom levitézlett kiskirályát! És én akarom, hogy kis sirályát visszavárja az Ország háza,

Legyen lehűtve léhűtő, lusta lumpen láza –

Végre szólj egyenest hazug kanyar!

Fanyar avar helyet jöjjön friss más,

Ősi napfénnyel simított tisztás…

Ragyogjon fel újra a fakuló kupola,

Méltó helyén nyugodjon a Magyar Szent Korona.

Németi Anett

A falevelek összezárnak

Zsinórként kifeszített éjben

ülnek a megvasalt falak,

a régi ház nyíló szemében

márványmorzsákat szárít a Nap.

A gondolat nyújtott lemezként

simítja a tömött színeket,

s az alvadt mozdulatok csendjét

fénnyé hegesztik a jó kezek.

Sorsunk cafattá tépett vásznát

az álmok valóvá göngyölik,

örömeink illékony árnyát

az éhezők is felöltözik.

Szélesre húzott jövők várnak,

csendes,  rövid csontropogás -

a falevelek összezárnak,

s már vár is a fény odaát.

Póda Csanád

Délibáb
 

kereslek megint de nem létezel
te vagy imaginárius doktorom
a parnasszus szélén
árnyékod ahogy a földre vetül
a természet sarjad rendületlenül
mert hívlak bár szólítalak
mégis olybá tűnik üres ez a lak
s amit dérnek hittem csalóka
csupán fénynek játéka durva móka
szavakat libbentek forró nyári illaton
de az éterben érezlek nem oldalamon
s mint üres szavak szakadatlan szállingózása
csendesen csitulgatsz cseppnyi csókokon

Vasas Marianna

Belső szem

Amikor a belső szem szárnyat bont,
Zajok korhadt fája veti le kérgét,
Idő harangnyelve semmibe kong,
Gazdagság jeleként a lelki érmék
Ajándékát nyújtja a létezés,
Zivatar cseppjeibe festett fényév
Sodrából búg az egység-ébredés.
Álomtiszta ürességnek élménye
Gomolyog, s pőre lét fátylán átnéz,
Metsző, külső hidegség rojtos kése
Itt, e békés világban sosem szúr;
Nemesen a sosemvolt kincsek fénye
Derengéséből lobbanásra gyúl...
Ihlet homloka égi tornyokig ér,
Gondolattalanból fakad az Új,
Nesztelenségből rezdülés lépte kél,
Égszeletet takar el a bölcs köd,
Mert az élet holt, ha nincs többé rejtély,
A szóba nem zárt csönd csak az örök.

Topiczer Csilla

Elmélkedések

Micsoda izgalommal tölt el ez a hosszú várakozás,

Pedig percek telnek, nem órák, szemlátomást. 

Egyedül az eget nézve minden olyan más,

Nem kellenek szavak ahhoz, hogy meglásd

Mindenben az értéket,

Csak tudni kell a mértéket,

Hisz élvezheted az életet,

Ha érted a lényeget,

Egyik pillanatban egy koldus kéreget,

Egy másikban meg kergetnek a vérebek,

De lehet, hogy csak tévedek,

Ezzel talán nem vétek.

Hisz tudtommal az emberi dolog,

Ahogy az is, hogy a hasad eléggé korog,

A szomszéd néni meg dühös és morog,

Így van ez rendjén, míg a Föld forog.

Semmi sem tény, csak szubjektív vélemény,

Ülhetsz a kádban egy forró fürdő közepén,

Vagy akár, ha úgy tetszik, egy cseresznyefa tetején,

Ha még bírod és nem vagy olyan vén,

Mint egy föld alól kiásott ókori lény.

Tábori kacagások emléke, felszínre törése,

Éjszakai lágy fuvallatok felelevenítése,

Talán átélted már, talán mégse,

De valószínűbb, mint hogy megállt benned egy késdobó kése,

Azt nem szeretném én se, de szerintem egy légy se.

Te se ártanál neki, bármennyire mókás,

Gyermeki én-hiányállapot pótlás,

Ravasz csínyek, hangos kacagások,

Gyertek vissza, szebbé tenni a világot,

Ismét felébreszteni a lángot,

Majd enni egy fánkot,

Újraélni minden álmot.

Akár fagy, akár süt a nap,

A szívben mindig nyomot hagy,

Mint a tűz, mely a lelket ébren tartja,

Akár egy kölyköt a falka anya tagja.

Vagy mi van akkor, ha cserbenhagyja?

Más neki a fontos, mást diktál az agya.

Nem probléma, csak egy újabb téma, 

Hogy ülsz és pislogsz, mint egy béka,

Mosolyogva, ahogy meg van írva,

A szemeid sincsenek kisírva,

Nem folynak úgy a könnyek, mint a Szinva,

Lényed, ha még bírna, egy felest meginna.

Hisz rövid az élet, s elrepül hamar,

De mindig ott lesz egy segítő kar,

Elkap, ha úgy érzed, jön a baj,

A szív begyógyul, bár még ott a var.

A fűben fekve, szabadságot érezve, 

Pozitív tapasztalás, nem pedig téveszme,

Kivéve akkor, ha meg vagy mérgezve,

Magányos farkasként lelked elvérezve.

Egyedül ébredve, kék égboltot nézve,

Rájönni, hogy nem hoz lázba bárki érintése,

Csak mindig az olyané, kinek máshol a szíve.

Hogy felfigyelj az érzésre, ami belülről fakad,

Valaki ettől szabad, valaki meg rab,

Lehet, számodra csak emlék marad,

Lehet, hogy otthon érzi magát, de mi van, ha elszalad?

Sosem veszed észre rögtön, a szerelem vak.

Mint a köd, amiből épp nem találod a kiutat,

Nincs rá gyógyír, semmilyen szérum nem hat.

Joggal merül fel a kérdés, hol itt a kísértés,

Ezt hívják úgy, hogy hozzá nem értés,

Talán elég lenne egy pici együttérzés,

Döntő lehet néhány fontos lépés.

Honnan is indultál, hová is érkeztél?

A várakozást bírod még, vagy belebetegedtél,

Segítesz-e ha valaki szépen megkér.

Percekből órák, órákból napok, hetek,

Nem mindig leszek majd ott veled,

Mikor a friss kenyeredet szeled,

Nem voltam soha sem elmebeteg,

Ha átérzed, a te lelked is beleremeg,

Amiért érdemes élni, az a szeretet.

Csordás Barbara

Napsugár

Morpheus karjaiban szendergek, mégis őrizetlenül,

kecsegtető reménnyel telt fényed felém tündököl.

Csókot lehelsz, simogatod arcom, ragyog az igéző szembogár,
nyíló pillákkal, mosolyra húzódó ajkkal suttogom:

Jó reggelt Napsugár!

Szeretek így ébredni, ó balga, kelekótya fejem!
Fel sem ocsúdtam, s máris rajtad forgolódik eszem.

Még melengeted bőröm, de aztán sebtiben halványul a sugár,

kegyetlen emeled a távolság achát falát.

Jégszíved éget, balzsam arcod játéka baljósan fenyeget.

Mondd hát!

Ssh, pici lány, hallgass most csacsikám,

riadt tekinteted emeld csak rám!

Mennem kell, vár a világ, máshol kell mesélnem

 a boldogság csodáját!

Ne menj el, ne menjél, ne menj még, körbefon a fekete árny,
csak ölelj át, mint reszkető pipét a madárszárny!

Szédülök, didergek… nem szeretsz.

S én olyan könnyen elhiszem ezt neked.

Érts meg szellőlány! S ha elönt a szomorúság,

mesélj a naplementének, tán ott leszek veled…

Értelek… csak fáj… Nem lészek önző, engedlek,

én itthon, de az élet terád máshol vár.

Hold bátyám bársony paplannal teríti majd rád az álmok fonalát,

s ha visszatérek egyszer, már csak érted élek, édes Napsugár!

Dezső Ilona Anna

A költő álma

a költészet csak álmodozás

álma benne a szerelmes múzsa

estéje őrjítő vágyakozás

furcsa tévelygés minden sora

lehetne akár egy almaág

vagy szőlőtő melynek indája fog

szára kapaszkodik támasztékán

mint versem szava mi szívet fojt

jaj mily kegyetlen az éjjel

kalózként rabolnak a csillagok

rongyosra koptatott lélekkel

ajkam néma dalt zokog

kopár szomjas a sötét éjjel

elátkozott kóborlás az álom

reménytelen kies minden

nem jön el soha akire vágyom

a múzsa léte  hazug mese

élet és halál mind benne ég

a szerelem kies földje kopár

homokja forró sivatagi kép

a hajnalok kétségbeesett felhők

nem terem babér sem mirtusz ág

bogáncsok nyitnak odakint a kertben

akácom pőrén leng árnyéka bánt

múzsák múzsája egyszer majd eljön

vigasztalójaként beteg lelkemnek

mire a horizont ékesen kéklőn

hűs szellővel leng körbe engemet

árnyék vagy kétség nem bántja a költőt

csak az éjszakába varrt felhők a gyötrők