Megújulás - Költők szabadsága - Döntős versek 2. rész
2013.04.02. 17:16
Tar Csilla Eszter
Sztrapacskalakoma (Télbúcsúztató)
Elmesélem tinéktek hogy esett,
A lakomára kik, s hogyan mentek.
Összegyűlnek egy gömöri utcán,
S indulnak Nótáriusuk után.
Dobban sok szív, a dal életre kel,
Száz meg száz palóc ajak énekel.
Jöjj! Gyere velünk Te is, dalra fel!
Jöjj, dalold Te is mit szíved ver!
Nótárius fekete cilindert,
S koromszínű palástot is viselt.
Vicenótárius megy mellette
Őhozzá hasonló öltözetbe.
Sarkukban sétál a Harangozó
Kolompja lába közül lelógó.
A halottas csoport élén jár ő,
Utána egy suhanc keresztvivő.
Két ministráns, mögöttük pap, kántor,
Majd négy halottvivő koporsóval,
Mely teknő fekete takaróval,
S körülötte a nép táncol, táncol.
S dobban a láb, egy legény táncra kér,
Zöld szeme oly szép, csillagokat ér.
Penderítsük ki végre a Telet,
Kolompol, kerepel a nagy tömeg.
Az élbolyban pendül a muzsika,
Vidáman húzza egy cigánybanda.
Szól a nóta, szájról szájra terjed,
Dal a lelke e zengő tömegnek.
Meg-megállnak valamennyi háznál,
Kik tegnap bálban voltak, csak annál.
Énekelnek, s a ház népe tojást
Ad, szalonnát, hurkát, egy kis kolbászt.
S dobban a szív, a dal életre kel,
Ezernyi magyar ajak énekel.
Jöjj! Gyere velünk Te is, dalra fel!
Jöjj, dalold Te is, mit szíved ver!
Figyeltek Nótárius szavára,
Ki meghívta mind a lakomára.
Lassan odaérnek egy nagy házhoz,
S hozzákezdhetnek a mulatsághoz.
Készültek pálinkával, jó borval
Az asszonyok sztrapacskahányóval.
Ej! Sütöttek amennyit csak bírtak,
A vendégek már éhesek voltak.
Gyúrták, csak úgy gyúrták a sztrapacskát,
Közben énekelgettek sok nótát.
Zsírral kenték meg a tésztát, rája
Tepertő, túró hullott, s vaj alja.
Ha jól laktak, elkezdtek táncolni,
Szép lányt jaj, de könnyű találni!
Úgy forogtak, mint a virágszálak
Nem sokan voltak kik ültek, s álltak.
Aki tudott táncolt meg énekelt,
Kurjantott egyet, s újra táncra kelt.
Ma éjjel nem alszik a muzsika:
-Húzd rá cigány! Hateha, hateha...
S dobbant sok láb, peregtek sarkantyúk,
A nők úgy táncoltak, mint a hattyúk.
Ki itt volt még boldogan maradott,
Csak a Tél búsult, s lám elolvadott...
Csáki Róbert
Vágy
Az igazi vágyak adják meg a csodát.
Ami eljön, és már most ott vár terád.
Mint hajókötél, ami tartja a láncot
húzza a hajót, mint a valóságot.
Mint egy képzelt lehetséges lét elem
a végtelennek tűnő lebegő tengeren.
Elég lesz, ha ezt a kötél tartod
majd így kikötheted ezt, meglátod!
Csak tartani bírjad, mert háborgó a tenger
és néha kevésnek tűnik az ember!
De a gondolat az legyőz bármit!
Nem erő és kitartás, mert a vágy mi?
Csak érzelem szeretet, ami
segít, ha tényleg kell neked!
Mert lenyugszik a tenger
támadnak fel hátszelek
a hullámok is lásd
csak kifelé verdesnek
ez mind, segít majd neked.
Nem lehet nem is, kell
erőt feszítened.
Mert nagyobb erő az
ami segít mindenben.
Mert csak az lesz meg
mindenkinek ebben az életben
amire valóban igazán vágyott
és ezt megkapja majd
mert léteznek
Igaz, igazi álmok!
Rutka Gergő
Majok Mária 1912
Halottat láttam az éjjel,
haldokló, töpörödött asszonyt.
Láttam a fájdalomtól megkínzott
síró, ráncos öreg arcot.
Pusztult egy macska is,
öreg volt már, barát.
Az első szobában papíron feküdt,
csak néztem, szagoltam a halált.
Egy fallal odébb, áthívott anyám.
Nézzek haldoklót, mint születőt.
Fogtam a félfát, nem léptem padlót,
fülemmel kerestem a közelgő jajszót.
Félelem szele megfújta arcom,
mit látni fogok, látni nem akarom.
Barna fadeszkás régi ágy,
kövér dunyhája fogta halottját.
Villanó fehér fény sikolyként gyulladt,
rémítő volt, élőnek és holtnak!
Anyám két kezét fogta maga előtt,
gúnyosan és kárörvendőn felröhögött!
A villanó éles fényben és hangban,
az ágy fogja feljajdult__, megfeszült__,
könny csordult, meghalt e kínban!
Meghalt az asszony, vele én is mentem
rémülten kapkodva levegőt____fölébredtem.
Meghalt akkor, és most újra nekem.
A holtak eljönnek, keresnek szüntelen.
Körém ülnek, nyomják fejem,
mikor a magány zúgó csendje
beköszön hozzám, hogy velem legyen.
Ágyamba dől kései órán testem,
várnak rám, tartják a párnát nekem.
Az álom kapujában kilincsen kezük,
torzulva beszöknek,
ott vannak, ott vannak mindenütt.
Fazekas Imre Pál
A szép örök fénye
esti parton felhők során a térben
pompás színkavalkádokban csendül még
tó tükrén táncol remegve a vízen
a nap zuhogó fénye vörösen ég
az ég alján párás kis könnyű szélben
nagy csillagünnep van a néma Holdon
csillaglány a csillagfiú ölében
csókra csak csókot kérnek hadd lobogjon
most alkonyfátyla lebeg itt a tájon
tündérország visszhangja kél az estben
finom képzelet várja hogy találjon
párjára e szép virágrengetegben
csobogó patakok neszével árnyalt
egy új nap melyet életre te hoztál
muzsika volt –teljes bensőmben szárnyalt
pehelynyi halk tünékeny hangon hívtál
mint vízesés a szív dübörgött táncolt
az ajkhoz ért szerelem villanása
zsoltáros arcon látni örömmámort :
a szép örök fénye – legszebb csillogása
édes csodás varázsfátyladba szőtten
csupajáték szimmetriádat
lángolni látom – tündökölsz előttem
te vagy a testi-szellemi imádat
mire a nap ezüstje újra felkelt
s felhők közt úszott a mosolyra kelt szél
arannyá változott szép szemed megtelt
a reménnyel várt sors végtelenjénél
lélekszárnyain lepkékkel kergetőzöm
csordultig telt kristályszív édesbús lágy
illatos puha nyár suttog a csöndön
lidércfényt vet a nyugtalanító vágy
villogsz te szívbe rejtett olthatatlan
szikrából lehelt illatos virágszál
bűvös tündérfényed oly mondhatatlan
talált életünk csillagok között jár
puha csendben bizton dereng a holnap
nyüzsgő láthatatlan sorsutakon át
úgy várod mindig a napot a holdat
hogy rák szórja a boldogság sugarát
jövő korok tengerét elérve zengve
neked írt tűz-szemek újra dalolnak
mintha örök élet kapuja lenne
benne kettőnk szíve – együtt dobognak
Gábor Bianka
Ki vagyok én?
Madzagra kötöm a Holdat,
s lehozom Neked,
kosaradba csillagokat szedek,
legyőzöm a Nagymedvét,
kihűtöm a Napot
Csak mondd meg kérlek,
hogy ki vagyok!?
Ki vagyok én névtelen,
hideg, üres, éktelen
Szemem sötét, fénytelen,
s testem, láthatatlan, vértelen!
Megteszek én minden nagyot,
csak mondd meg kérlek,
hogy ki vagyok?!
Mondd meg nekem te Égszemű,
tűz vagyok, vagy légnemű?
szülő-e vagy gyermek?
kellek-e én a mindennek?
Mondd meg nekem,
te Égszemű lány,
ki a földről nézel fel reám!
Mondd meg nekem, hogy ki vagyok,
s arannyá teszem a napod!
Hogy kivagy? Ezt kérded?
minden és mindenki,
senki és semmi,
te vagy az élet, a halál,
a múlt, a jövő,
szabad, de mégis fogoly.
Te vagy minden, és a semmi,
Úr vagy te, a magad ura,
s a neved Világ,
ez az egy szó
Világ!
S én is csak egy sejted vagyok,
mint az összes többi részed,
mely osztódik untalan,
s te csak nősz-nősz egyre,
messze-messze a végtelenbe!
|