Dvihallyné Oszuskó Sarolta

Elfelejtett emlékek

Elfújta régen a bús őszi szél

a megsárgult, száraz leveleket,

és jajongva, fájón búsan beszél,

magával viszi emlékeimet.

Oly sokat jelentettek ők nekem,

mint a sok szép fának a levele,

értük sír, zokog sajgón a lelkem,

mondjátok hát neki: Vissza vele!

Hullatok most keserű könnyeket,

siratom az elfújt emlékeket,

elfeledésük szomorú és fáj.

Nem jönnek soha vissza eszembe,

örök sötétség van a fejembe',

az életemnek is vége lesz már.

Nagy Elizabeth

Ki ért...

Ki ért meg Téged mondd,

létezik-e ki látja 

mit Te,

megért- e Téged 

Ő,

Isten hozzád rendelt kedvese...

talán még Te sem érzed,

tudásod mily ősi 

hatalom,

csak lehet nincs olyan

 értelem,

ki átéli, mit rejt- e mennyei

oltalom...

szavakon túli értés- érzés,

mámor mi csók nélkül

részegít,

ki az, ki ért és nem érti félre...?

hogy a szerelem művészet,

melyet az élet írt...

a szívedbe, lelkedbe, 

sorokba zárva,

édes szerelmedhez felnőni 

vágyva...

nem tudva...túlnőtt már

értelmed mindazon,

mit nem lát, ki nem bír

akár a nyitott 

falakon...

pedig ha tudná a csodát,

mi késztet Téged

írni,

mi hajt a szakadék szélétől,

szerelmet, tudást, értést

remélni,

s az emberi voltnál és 

annál többet 
tenni,

Isten és az írás örök,
 megrögzött

szerelmesének lenni...

Gráner Tibor

Egyedül maradni

Renddel temettem

A bonyolult valóság rendetlenségét

Rendeltem, ettem

Csendben várom a szertartás végét.

Jó lett volna megérintenem,

Ha még egy tavaszt megér, intenem

Mielőtt elmegy.

A szív szakadt, de az elme egy.

Benne homály és pára

Elég volt mára ennyi.

Álomra várva

Fák lombja, árva

Koronája felé szállva menni

Ezt kívánom én,

S ezt míg várom én

Tán megszokás

A vén tölgyfaágyat koptatom

Majd megpihen a kaptatón elmém

Mintha az álmok tengerét szelném

De erre már nem emlékszem.

Most mindenem emlék,

Szem, kivel szembe mennék

Áll, kivel szemben állnék

Válnék vízzé, de vér sem vagyok

Visszhangom nem részem.

Eső szitál, rám köp a szél, én

Kiabálok, állok

a szakadék szélén

Visszhang hangzik:

Lecsúszok, úszok, szokva sorsom

Repülök, ülök, löktetek talán

Csak én vagyok egyedül,

Ledül e dülöngélő, élő

Visszhang hangommal hal.

Kőszeghy Miklós

Hej, apám…

Hej, apám de messze mentél,
évek óta nem követlek,
szembemenni önmagammal
nem lehet, ma nem megy az!
Hej, de furcsa lett a lépted,
biccenő és döccenő,
erre csosszan, arra csosszan,
s tyúkszemedre gomba nő!
Nézd, az élet merre fordul,
ránk rivall a káröröm,
Isten ujja feddve görbül,
hasztalan. Vigasztalan,
de itt vagyok ma egymagam!
Hej, apám de rongy az élet,
gondjainkban elveszünk.
Két kezünkre ráncot írva,
szarkalábra áll az óra,
s rengeteg a szerkezet,
mi méri már a lelkedet,
s az Úr elé ha elvezet
a gyermekarcú lenge hinta
rátapint az álmainkra
lobbanón, libbenőn,
ott ülünk a serpenyőn,
mi életünket méri meg,
s az Isten ujja megremeg!
Apám kacagj, fiad nevet!
Legyőzzük ezt az életet!

Mátyás Ferenc

Metro

(Reggeli száguldás hármas anapesztusban)

Csupa zaj, csupa bűz lengi,

ki betér el akar menni,

tekereg, kanyarog, hernyó

szívemet viszed el metró.

Huzatod kilövő szmogpor:

bekerít, betakar, tombol.

Peronon vacogok, nem jó,

gyere már kicsi kék metró.

Jegyenincs szövegel, kaller

odamegy, felesel, saller.

Ragyogó csatazaj, retró,

ez a hely: Budapest metró.

Oszacsek Tamás

Világ
 

Elmúlt az idő, elmúltak az évek,
Öregszik az ember öregszik a lélek,
Fejlődik a világ s már több a nem érző szív,
A világ szava valahol még téged hív,
Felhők felett csak látszat a menny,
Nincs ki ott már téged megkeres,

Nyílik a virág tavasz a fejem fölött,
Madár csicsereg, a beton házak között!
Nem érti hol az igaz világ
A régi szép idő mára ködös ábránd.
A való világ messze vár ránk,
Nincs magány ez nem jár már,
Marad helyette a hamis bálvány,
Kevesebb érték a mai világban ,
Megnyugtat a tudat ami rám vár,
Megújuló élet a világ vállán!

Öregszik az idő elmúlik az emlék,
Eltűnik a múltban lévő nemzeti eszménk,
Lebéklyóz minket s elrohan a világ,
Holnap már fejed felett nyílik a virág.

Drávucz Zsolt

Kanócod

Mit szeretnél? Megkapod;

aggatok Rád csillagot,

azzal csörgök egész végig.

Mitől félsz még? Úgy sem védik

lábad nyomát angyalok.

Esőcseppet hajadra,

szíved alig maradna;

mellettem nyugovóra tér

álmaim mellett alig fér-

szavad robban haragra.

Lobbanj lángra! Megkapod,

gyufám zsebben hordhatod;

arcod régről felém rémlik,

te nem láttad ezt sem végig:

Élő kanócod vagyok...

Tóbiás Zsuzsanna

Sors

Mennyi fájdalom, mennyi bánat gyötörheti a lelkedet,

S milyen rossz lehet, hogy nem mondhatod el senkinek. Lassan

Gyógyuló belső sebek, melyeket az ember okozott neked. Csodálni

Kellene téged, hiszen feláldozod értünk önzetlenül az életed.

Még zsenge, kicsi faként reménykedtél abban, hogy az élet

Majd megkönyörül rajtad. Hogy nem úgy végzed, ahogy

A többi: megöregedett, megviselte a sors. Azt hiszik, hogy már

Nem kell senkinek, hogy nincsenek érzései ennek a szegénynek.

Pedig tisztelni kellene őt, hiszen idős, bölcs. A sors már

Megviselte eléggé. Szeretne jól élni, szerényen, csendben,

S nem zavarni senkit az életben.

De a sors

Mást írt meg

Neki. Úgy

Végzi,

ahogy a

Többi.

A végzete

Egy fásláda,

S a gúnyos-

an nevető

Tűznek lesz az áldozata.

Pásztor Evelyn

Zsoltár

Lelkem, mint fehér galamb száll,
Száll messze, kietlen vidékre,
Sorsunkat körülövező rejtekére.
De pillanatának percében megáll.

Véd a messziség, a sodró ár
Kiabál a szél, a táj.
Bejártam ezt én már. Igen, Lelkünk szép.
Dermesztően élénk.

Fehérsége tucatként oszlik,
Bánatunkra, szépségre bomlik,
Titkos bűn övezve tépi szét,
Meggyötört szárnyain a fényt.

Csontjaimban a velő élet,
Lelkemnek élénk üregébe,
Torkollik a vér, melynek szava
Örök mennyekig elér.

Galambom hozzád szól,
Ó Drága Végtelen Szív!
Szeretet s Nagyság hatalmas,
Még is elszáll, eltávozik.
Eltávozik mi kép, mi lét.
De reménnyel veled száll.
Talán egy nap még megtalál.

Gór Mihály

Vallomás

Emlékszel arra a napra,

mikor szemünk egymást kereste,

s lassan, tétován talpra

álltam, szemem arcod leste.

Jelet kutattam. Egy pillanat,

egy másodperc alatt, s arcodon

mosoly, s kattant a szív lakat.

Lelkem fövenyre futott partodon.

A végtelen idő homok

szemei tovaperegtek,

szívem most is érted lobog,

fogom a kezed, szeretlek.

Kádár Valéria

Amíg el nem ég

Csak fényben élni…

nem akartam mást,

Megtapasztalni a játék örömét,

Anyámhoz bújva édes álmot látni,

Szaladni a szivárvány lábáig,

futni úgy, hogy nem kell megállni,

Fülledt napsugárban táncolni a széllel,

Bátran küzdeni az ijesztő sötéttel,

Mosollyal fogadni az ifjúság hajnalát,

Énekelni édesen a vágy,

édes dallamát.

Csak fényben élni …

nem akartam mást,

Izzott a testemben az élet,

Gyermeki mivoltom széttépte a lényem,

Hajnal hasadtára felnőtt ember lettem,

Szerettem, égtem, nyelvem, mint a kard,

sebezte édesen nyakad,

Nem sírtál, élveztél,

Éhező húsomba martál,

Ahogyan vágytál,

Szeretni!

Csak fényben élni …

Nem akartam mást,

Letűnt korunk lassan,

Naplementét néztünk hangtalan,

Egymás kezébe adtuk az életünk,

megmaradt  pislákoló lángját,

Tudtuk együtt töltünk még,

néhány keserves órát,

Amíg el nem megyünk,

S végleg porrá lesz,

Örök szerelmünk!

Stefánec Keinhoff Kornélia

Emlékül

Lassan elindul hajód a túlsó partra, megannyi emléket hátrahagyva.

Bódító és ismerős hangok, kacér fények, ismeretlen alakok.

Majd körülötted minden békességet áraszt, megállsz, mert hirtelen elfáradsz.

Hiteget, bolondít a furcsa táj, úgy érzed, most már semmi sem fáj.

Fáradt arcodat a fény csókolgatja, elgyengült hangodat a szél búcsúztatja.

Melletted a folyó kristály tiszta, benne te mégsem nézel vissza.

Merengsz még egy pillanatra, majd elindulsz a hívó szavakra.

Egyre fényesebb minden, már gondolatod sincsen.

Melegség, nyugalom ölel át, megérkeztél, itt már várnak Rád!

Egy hosszú út, mely sosem ér véget, de öröknyugalmat ígérget.

Itthon ég a gyertya Érted, tudnod kell, hogy sosem feledünk Téged!

Szabó Gábor

Rég volt

Rég volt, mikor mondtuk: "Az öreg ott kaszál".

Most láthatsz sok lányt, kinek fejébe vodka száll.

Visszasírjuk a szülői házat, hol a finom nokedli,

apa az asztalfőn, alatta meg a frankó hokedli.

Mára legfontosabb, hogy mikor van a pihenő,

de sajnos minden utcasarkon ott áll a pihe nő.

Demény Szabolcs

Bizonytalanság

Áttörhetetlen,

vérző szívvel,

utamat igazgatva látom,

arra nincs út, emerre meg

földre dobva, lélek-kabátom.

Feledni nem lehet,

sorokat szőni pók fonálból,

nem merek.

Kocsán László

Csodaíró

Penna dézsmál égszín tintát,

Századokban rögzült mintát,

Ró csuhékender lélekember,

Faggyúfénybe búvó testtel,

Görnyed hószín szűz papírra.

Lúdtoll fogta zsibbadt tenyér

Szikvölgyein görcsdudor ér,

Másol betűt, hitabrakot,

Lüktet mondat maradékot,

Ernyed izma őrszót érve.

Klastrom fala sziklazárda,

Csodaíró szent kriptája,

Áldott ige gyaúr földnek,

Cseppnyi haza térítőnek,

Imasor serken nesztelen.

Zajácz Edina

Vízió

Kabátom bolyhos, fekete..
vágy-szülte fiam ringatom.
Irgalmas égbolt kék szeme,
arca virágzó, néma som.

Megáll a vonat, fekete...
lelkem régen zabolázott.
Valaki kiszól: Gyere be..
ősidőktől fogva állsz ott.

Robog a vonat, fekete...
fejünk megadón földre csüng.
Itt nem kérik a jegyet se,
egyszer mind elcsendesedünk.

Molnár Dominik

Reménykedés

Tékozló reményemet keresem
Fölverődő esőcseppeken,
Éjemben csillagomat epedem
De fényözönömet látom éjemen.

Haloványként is bennem égsz
Árvaságban, pőrén
Csillagként az ég helyett.

Szívemben hasadó fájdalom,
Tátott szájjal ordító átkos ártalom,
Mi alant gyászködben is csak te vagy,
Látom arcodat…

Mészáros László

Tudom

Végtelen éj fekete szemében vibráló

Szentjánosbogarak csillámait ejtettem el

A képzelet vasalt ingét gombolva

Mikor csorgó patakok hajára hullt

Színes pillangószárnyakat simogattam

Ügyetlen ujjaimmal

Augusztusi harmat fátylát melengető,

Hívó ajkad helyett.

S most, amikor ciklámenillatú kertek

Tátongó ölén fehér kabátot porol január szele,

Szelíd szilvafák szorgos sóhaját legyintve,

Tudom,

Kiporolt szőnyeg a tavaszi rét pipacsos dombon

S az égen csak varratlan gombok a csillagok.

Doktor Virág

A kékszemű

Fáradt álmokat tör meg ma az éj,
Magányos lelkeket szólít meg a hold.
Úgy dönt, a kékszemű, ismét útra kél.
A zajtalan utcán csak egy bús dalt dalol.

Amint a kékségbe ezüst vegyül,
Magánya áthatja az egész helyet.
Ma nem tesz semmi kényszerűt
Fakó arcán a hold lesz a keret.

Faragó Eszter

Halál uraság

/Ady Endre emlékére/

Vad, gőgös góliát-egómat
tapodják gyáva, semmi- alakok,
s óriás, dobbanó lépteim alatt
jobbra, balra dűlnek a tegnapok.

Megfojt a csönd, utca zaja kél,
vágtatva érkezik értem lovagom:
Halál uraság kevélyen feszít,
míg magáévá teszi holnapom.

Megsűrűsödik, s betakar a köd
- homályból izzó, tarka kusza kép -,
hömpölyög és árad valami sötét:
Halál uraság elébem lép.

- Jössz te! Ne várj! Mire is mennél
itt e földi létben ki álmokat űz!…
Halandó nem bír el e fájdalommal
lelkedből kioltom, mi perzsel, a tűz!

Égj lánggal, új lánggal. Égj az enyémmel!
Legyen tiéd a boldog enyészet,
kudarc, öröm ne érjenek többé.
Szólj egy új dalt, szóld az enyémet!

Halál uraság pattan lovára,
nyergébe ránt, ölel szorosan
s a szertefoszló köd titkos sűrűjében
patacsattogással, halál-nász fogan.
 
 

Lukács Mária

Ideák

Az elhajló fák hűs neszében,
bőrkötésben Isten hidege
megvesz, hétről hétre összegyúr,
két szerető kézzel engem fest

újra, álljam a téli sarat,
melyet fojtó haragom dagaszt;
várjak türelemmel tavaszig,
minden pirkadat szakadásig.

A fényes szelek felém futnak,
bent öreg suhanc mindig velem,
mellében vitorlák dagadnak -
orchideákat lát szememben.