Jobb idők fényére várva - Döntős versek
2013.05.24. 22:26
Ceglédi Jana Marica
Megállapítás
Boróka ágak közé temetett az élet,
itt nyugszom lehunyt szemmel,
hol minden dermedté lett
a valóság - szagú emberi bűntől;
Látod, ide hordtak hát a gyermeki évek,
látod, sosem hitted, hogy minden álmod,
mi felnőtté lett,
fog majd a sírba csendesen ágyazni.
Az igazság olyan maró most,
hogy megvakulni sem bűn, és nem számít,
ha ártok.
Kifordult szemmel figyelem, ahogy ti ott
az életnek közepén álltok
s épp oly tanácstalanok vagytok, mint én.
Csak ki így, ki úgy eljátssza az érettség szerepét.
Néha az a sejtés üldöz, hogy nincsen színpad
sem szövegkönyv, mi személyre volna szabva,
Elhiszed, hogy könnyebb legyen, de nem választottál
csak valami így hozta vagy adta,
És árvábbnál árvábbként őrzöd a szerencse kerekét,
melyben kénytelen vagy hinni;
Hiszen hová lennénk, mondd, ha nem lenne miben bízni?
Hová menekülnél, fordulnál, kitől tudnál kérni?
Ha nem volna egy kitalált valóság, mire rá lehet fogni a miértet.
Ezért kell az élet, a képzelet;
Hogy legyen isten.
Te érted.
Ne bánd az illúziót, hisz általa létezel.
Ne bántsd az illúziót, hisz te magad vétkezel.
Ne bántsd magad sem, feloldoz az isten.
Ne kutasd, hisz tudod: Nincs értelme hinned...
Míg az agyadból élsz.
Légy a lelked, a világ is jobb lehet.
Nincsen ott vallás, hol létezik a szeretet.
Czirják Jolán
Álca tavasz
Január idusán koraszült levelek cseperednek -
becsapatva magát - tavasz indul a téli bereknek.
Vele dúdol a szél, puha barkapihét simogatva,
s noha hó nem akad, de virága kibújik alóla.
Üde orgonarügy dudorodva tudatja, hogy ébred.
Madarak szerelemdala hangosan újra zenélget.
Fut a pázsit a hűs talajon, sokasodnak a zsengék,
de a tél jege még idetér - letaposva a gyengét...
Csermák Attila
Lázálmok
hőség köröttem és hőség láz-ít belülről,
szívem mélye is hevesen lüktet,
farsangi bálunkon te is lángnak öltözöl
és mégis egyedül csak engem büntet,
fáj, fáj, purgatóriumi nyitott nap
után többé már csak a birka béget,
vágyának kolompja a beléptető papírlap,
ne menj, menekülj, mert nyárson eléget!
micsoda tűz, micsoda tűz,
lángra kap az ágyam alattam, porhanyós
és tehetetlen húscafatként tűz
a sercegő serpenyő közepébe, s mint omlós
reggelit kóstolgat izzadtan a láz;
félig nyitott szemmel bár, de álomba
csöppentem, az éhség farkasa ádáz
küzdelem árán nagyot mar lábamba;
riadt ébredésemmel gyomromban izgulok,
hozz nekem, hozznekem! kenyérrel
a számban talán gyorsabban gyógyulok..
szomjazom is, száraz a szám, akár szemmel
is, ha kell, világtengert szürcsölök
csak hadd oltsam szomjam hatalmát!
szememből csepp híján könnypára gőzölög,
beteg és fáradt vagyok..ellopnám az igazak álmát;
törődésed felvidít, kedvességed nógat,
mintha sokkal-sokkal jobban érezném
magam míg a hangod is cirógat,
nézzünk filmet, játsszunk! szeretném!
nem, nem kell aludnom, miért bántasz,
ne csitíts! na jó, keveskét, egy percet csak,
de közben beszélj hozzám! elmondasz
egy szép mesét? amottan már várnak..
igazi puha, csodazöld legelő,
kék és zöld keveréke vidítja a szívet,
hűsítő viharszél csalogat elő,
hogy a barlang helyett sétáljak egyet.
Hullámzik, áramlik, fodrosan szökell
szoknyájában a szellő, virágos mintái
illatosak s szépek, vigyáznom kell,
hisz léptem nyomán hámlanak szirmai;
kócos hajamba is itt-ott belekap, egy-egy
szálát bőszen kitépi, bosszúból szaggatok,
pázsitja foszlányait tépem, csipkéi mintegy
érett gyermekláncfű fehér magjait szétszórók;
táncba kezd, pörög, forog, gyorsuló centrifuga
szerepében tetszeleg, szédülök, s ő szennyes
ruhaként csapkod a földhöz, meg nekifog a
kőnek, fejem is koccan, homlokom forró, verejtékes;
fagyos zsebkendő marja bőröm, izzok tőle,
izzik a testem, izzik minden egyes végtagom,
reszketek mint szikkadt nyárfalevél ősszel a temetőbe';
fogaim harangok, veszélyét várom
jelzésük miatt a tornyosuló Celsiusoknak;
egy napja is, hogy testem töretlen ostrom,
sérülésem s bajaim azóta százak,
egyedül is védem a halálomig otthonom,
de oldalamon Veled itthon is várnak.
Csordás Barbara
Te voltál
Te, te nyárest varázslata, ki váratlan toppant sivár életembe,
mint eltévedt hullócsillag egy bűvös augusztuson, ki elhozta álmom …te voltál.
Te, te tél merész napsugara, ki melegséget vont körém utamon,
mint múlhatatlan parázs egy fakó februári napon, ki örök mosolyt csalt arcomon… te voltál.
Te, te bolondos kölyök, ki a szeretet száz szikrájával burkolt ölelésébe,
minthogy tündöklő ragyogás fon körbe egy májusi napon, kinek tekintete láncra verte gondolatom… te voltál.
Te, te balzsamos gyógyír, ki zengővé élesztette egy szótlan madár énekét,
mint szíve titkos kulcsa felhőtlen júniuson, kit ezer éve ismert tudattalanom… te voltál.
Te, te szeszélyes szél, ki örvénybe veti lelkem békéjét,
minthogy kajla repülőszőnyeg szeli az eget remegő júliuson, kinek bódító lehelete megpihent ajkamon… te voltál.
Te, te vágyak szilaj burjánzása, ki felköltötte virágaim félszeg bimbaját,
mint éltető fénysugár éjsötét hónapok után, ki valóra váltotta mennybéli látomásom… te voltál.
Te, te kócos hajnal, kinek angyali ébredésében bűvölten merengtem,
mint kérészéltű északi fény, kinek karjában éreztem halhatatlanságom… te voltál.
Te, te megváltó zivatar, kit mohón kívánt napjaim szikes kertje,
mint mennydörgő ajándék, újdon augusztuson, ki felhők fölé repítve kiteljesítette boldogságom... te voltál.
Te, te titokzatos igézet, ki csókkal pecsételt szelencéből énem szabadjára engedte,
mint forrongó láva vulkánból kitörve, kinek lerovom köszönetem, hogy édes-fájó érzésem, szerelmem… te voltál.
Dobosi Valéria
Hontalan boldogság
a nincstelenség szájukra aszott,
táskányi motyó minden vagyonuk,
nekik a tegnap csak tüskét adott,
és nem lesz bőkezűbb a holnapuk,
éhség kergeti őket s viharok,
megfagyott testük mindenre tanú,
kérésük elhaló, nem hangzatos,
szemlesütött,tétova, halk szavú,
hogy csak kenyérre, hogy napok óta
nincs, nem volt, nem adtak- tehetetlen
már kérni, de élete szabója
selyembe öltözteti hirtelen,
mert a néptelen utcán várja a
koldusbottal vergődő szerelem…..
Doktor Virág
Szótlanul
Szemed alkony-tavak menedéke.
Benne elrejtőzni vágytam,
Mikor eszközként adtam magam kezedbe.
Te gyáva!
Szavaid mások mormogják vissza,
Ittasan.
Nem szólsz. Fölösleges e kín.
Óvatosan simítod el,
Mi botrányossá mérgezné
Napjaid nagyját.
Úgy taposod el a hangyát,
Hogy cipődnek ne érje talpát
Jajszava.
Aztán megfordulsz szótlanul,
s már indulsz is haza.
Erdei Csilla
(cím nélkül)
apokaliptikus játékaink
önpusztító
meggyötört éjszakákon át
a fényben állsz
nem talállak
eufórikus csillagtalan
halál
Félegyházi Fruzsina Éva
Generációk
Én, a harmadik,
lusta, félévszázados fattya
a Félegyházyaknak,
Atyáim átkát örökölve,
Tőle fiatal életen derékba nem
de törve, gyötörve
állok az ismeretlen Holnap előtt.
Cigifüst, hányás, epe
ízű csókot lehelj
cserpes számra, élet,
mert nem hullik az ölbe, mi
járna, csak kapva, kapva
utána, de üres hamuba
marva, álomvilágban
állok az új Holnap előtt
Ébressz hát, rút, hűtlen jövő!
Most utoljára, Nap lanyha
sugarára várva, add rám
éjféli szemfedőm, hisz
letelt az időm…
Rád várva
állok az utolsó Holnap előtt.
Geiger Erzsébet
novemberi söprögető
ahogy körbe érnek bennem
a lemondások lassan olyanná
válok mint rozsdás levelek
a tócsában ázva okot
keresnek az elmúlásra
és visszafájnak régi novemberek
apám nagyfejű krizantémjai
erzsébet napra részegen hozta
anyámnak sárgát nekem lilát
de virággal kezében soha nem
kiabált cserébe mindig énekelni
kellett a száll az árva madár
őszi fellegekbent nekem akkor
még könnyű volt a nóta
elénekeltem bármit parancsszóra
nem fájt abbahagyni annyira
mintha saját örömömre dúdolgattam
volna mint anyámnak aki bádogteknőben
durva súrolókefével mosta a ruhát
apám tekintetétől kicsúszott kezéből
a flóra szappan a mosólét már csak
könnye habozta tovább így járok
mindig amikor utólag próbálok
valami idilli képet összekaparni
a gyerekkorból apám svájci
sapkájáról szemembe hull
a téglapor
Gellért Ferenc
Alvás
Estefelé, bújó fényben
hűlni kezd az est az éjhez.
Fénylő gyöngyök felé nézek,
mik világvégen szellemfészkek,
s álmos égen megigéznek.
Kicsi vagyok az Egészhez,
de az Egész tükörképe,
s beolvadok a nagy Lénybe.
Elillan a földi képzet,
elhalnak a fecsegések,
vége a sok rút beszédnek,
idezeng az Istenének,
szívemben ver, jóra nevel,
hívogat a gyöngykeblére,
meghalok hát kicsikének,
agyhoz láncolt kicsi énnek.
Indul Földről testi énem,
tágulok a mindenséghez:
egy leszek a nagy Egésszel,
s gyöngydallamos koszorú közt
átlátszom az Istenfénynek.
Nem is kell, hogy bármit kérjek,
jóságos fény-angyallények
látnak bennem minden vétket.
Hozzájuk jár minden lélek,
testben hagyva testi éltet.
Bennük hálva visszanézek.
Nem vagyok jó! Szégyen éget.
A tegnapokhoz jövőt kérnek,
holnapokhoz erőt mérnek,
világritmust szívverésbe,
érző lelket lélekzésbe.
Kis halálban sül a végzet,
süti sorsom angyalélet.
Minden másnap új élmények
szolgálhatnak fejlődésnek.
Így tanulok messze nézve
szabad lenni közelségben,
szeretetben, emberségben.
Tőlem függ, miképpen élek.
Reggel aztán visszatérek.
Testben tudat újra ébred.
Égi dallam szívben lüktet,
üzenete estig éltet:
„Bátor tettben nem vagy félszeg,
angyal vigyáz sorsot, Téged.
Szabad lenni: ez a cél szent!
Itt az idő, most vitézkedj!”
Gősi Vali
Emberlét
Azt hittem, hogy mindig kék a tenger,
ha pirkadatkor ráolvad az ég,
hogy egyesülnek hajnal-ébredéssel,
és megszületik nászukból a fény.
Megismertem haragját a víznek:
hulláma ha vad, tarajos-sötét,
ultramarin-kékre vált viharban
a halált hörgő, vén tengerfenék.
Hiszem mégis: egyszer minden ember
− mint homoktenger, arany partokon −
kincseit majd szétteríti végül,
ha meghajol az égi színpadon.
Tisztább öröm nincs is a világon:
az emberlét a legszebb hatalom.
Asszociáció - Ellen Nitt: Azt hittem
Jónás Anna
Hála
Akár őszi szél a falevelet,
Sodorta ki szememből a kezed
Minden elgyötört fáradt könnyemet.
Mert felolvasztottad szívem csillogó kék páncélját.
Oly tiszta szeretettel, mint a kristályos harmatcsepp,
Mely csendesen pihen lelkem szirmain megtapadva.
Hát engedj, hagy szálljak.
Így a szárnyaimról lehulló
tollak közt átszűrődő fényben,
Te is megfürödhetsz.
Juhász Artur
Csavargók dala
Utunkat botladozva járjuk,
kedvünk sóvá szárítja a Nap,
vállunkon sors-szabta kabátunk:
viharnyűtte posztó, sápatag.
A gonosz olykor megkísérti vágyunk,
talpunk málló ingoványba lép.
Pokolnak pallóján ha állunk,
izzón reszket alattunk a mély.
Kiáltásunk pusztába száll,
láncos béklyónk a fagyos közöny.
Szélviharban lángok nem gyúlnak,
fényük más vidékre költözött.
Gázolunk mocsokban és porban,
hálunk gazban, hóban, Hold alatt,
pénz malmát lábunk nem tapossa,
csak vándorlunk szótlan, hallgatag.
Kádár Valéria
Önsajnálat
Égni a vágytól, újra és újra,
Meghalni szemeid szánalmas fényétől,
Ismét cserben hagytál ...
észre sem veszed,
Lelkemben a lángok, lassan csendesülnek,
testem sivár lesz, egy kiégett kohó,
értelmem változik, az időtől korcsosul,
félek, a sötét verem vár rám is,
mint más halandó lényre.
Elveszett ifjúságom veri a kérges ajtómat,
kizárom, nem bírnám hallani sikolyát,
siratva a változást, kopott gúnyámat,
széthullott lelkemet, amit az idő kegyetlenül
tépett darabokra.
Szánalmad hideg márvány alá fektet,
Súlya tonnákat nyom, nem kell a fájdalom,
Legyen! Halljak meg kiégve rozsdás kályhaként,
ha fázol többé nem melegítelek.
Kánnár Alexandra
Pasztell romantika
Csak rebbennek a mindennapok.
Elvetett kis mosoly-magok,
De mindnek ára van.
Cérnára fűzöm a tegnapot,
Egy érzést, egy gondolatot;
A valóságom rám köszön és meghajol.
Fénycsepp csorog az égből,
Pasztell romantika néz vissza rám régről -
Bárcsak mozdulnál.
Kocsik Tekla
Szavammal szólt az Isten
Boruljatok majd síromhoz,
Ha eltűnt belőlem az élet.
Térdeljetek zokogva a halomhoz
Mi arcomat rejti, a mosolygó fehéret.
Mert éltem, de nem figyeltetek engem;
Pedig szavaimmal szólt az Isten.
Velem üzent, engem látott,
Én voltam el nem ismert tanítótok nyavajások!
Így most jöjjetek,
Nem késő még, én mindig itt leszek.
Itt leszek a szerelemben a kéjben a félszben,
A ki nem mondott szavak holt tengerében.
S szólok majd belőletek
Kikre áldó pillantásom révedt,
S ha talán kihunytam is,
Most újra magamévá teszem a mindenséget!
|