Jobb idők fényére várva - Döntős versek II. rész
2013.05.24. 22:28
Lukács Mária
Csak érinthetném meg a kezedet
Ma egész Világ néz ki a szívemből,
mint cigarettát sodrók
üszkös fák kérgiből.
Ma hajlítom a szót és elárvulok;
Szellemed égi kincseken -
pókfonálon lóg ezüst leheleted,
csak érinthetném meg a kezedet.
Vénádból szakíthatnék-e?
Rímbe fonnám ma darabját
és sugárba szöknék...
megnyugodni teveled.
Csak megfoghatnám most a kezedet...
együtt tépnénk füstkarikából szeletet,
és arathatnánk, mit vetettünk,
egymás ölében, ha felébredünk.
Rakjuk meg szekereinket,
hét ökör szántsa földjeink...
halott rózsák szirmait földbe ástam,
de újra kiserkent tavasz-mélyről,
és ibolyákat ont drága vérből;
szívemet metszi, kezemre tapad,
szivarzsebben illatozik a majd.
Mátyás Ferenc
Hangyák
Kortalan akkord alatt
karmol körkörösen a korom,
az arcomra névtelenül sáncolt ráncot
a torom, az örök mentorom,
s mert messzi múltba lóg még lábam,
megint magam vagyok önön gátam.
Nekem az új hajnal csak komplementer naplemente,
beásva lelkemet a röghöz kötő tudat cementbe.
Vagy egy nyöszörögve nyelt, ócska, perverz presszió,
amiben nincs boldogság, csupán depresszív inverzió.
Na és persze kötelesség: a kell, a muszáj és a nem szabad.
Az így kell, legyen, mert máshogy nem, mert mindenki ebbe az egy irányba halad.
És hát ki vagyok én, hogy megszegjem a társadalom diktálta kötelességem,
el kell engedjem a felelőtlen álmokat, volt megélni több mint huszonnyolc évem.
Szóval most már igazán lehetne család, meg kocsi, meg kisgyerek
mert senki, de senki nem vagy, ha mindezek nincsenek.
Majd holnap – nyugtatlak és ettől megnyugszom én is,
van még idő újraértékelni a múltam, akármennyit ér is.
Van idő örömöt lelni a sok megélt, majd elfeledett hóbortban,
és van idő a szürkeség előtt színes boldogságot flashelni freskókba kódoltan.
Ezért ma este szórakozni fogok, ma este újra zendülök,
ma este még nem érdekel a holnap, majd akkor új fokozatba lendülök,
de ma este még tort ülök.
Tort a kergetett ifjúságom felett,
tort az el nem ért álmokon,
tort az eddig még ki nem mondott és talán már soha ki nem mondható vágyakon,
tort a régi völgyeken és megmászott dombokon,
tort az élet súlya alatt megroppant homlokon,
és a titkokon, melyek felmentést keresnek, de hiába,
mert megfulladnak a lustán szétmálló liturgiákban.
És a zsoltár oltárok előterében, hol egykor annyira szerettem…
Hát…vigyétek tovább az elmúlt gyermekkort helyettem.
A végtelen éjjelek végül így nyugszanak bele a parányi fénybe vesző hajnali józanodásba,
és kergetjük egymást, mint örökmozgó hangyák egy műsor utáni zavart képernyő-adásban.
Fekete és fehér hangyák.
Én a fekete vagyok.
Hallgatok.
Te pedig, a fehér,
ki összetörte már a testem, és most már csak félelmemből él.
Vagy lehetnék én a fehér?
Nem, mert az nem ér,
mert képtelen, mert nem megy, mert nem konvenciókban él
a belül akkor is fekete lelkű lény.
Fekete és fehér hangyák.
Én a fekete és te a fehér.
Te az öntagadás vagy hát.
Én vágyakban égő tejúttörmelék.
Mentovics Éva
Ha újra születnénk…
Mint fénylő pirkadat a hajnali égen,
úgy ragyogott felém éjfekete szemed.
Ma is, ha hangodat felcsendülni vélem,
mámoros borzongás járja át testemet.
Mint enyhe fuvallat fülledt, nyári esten,
olyan jóleső volt hallani halk szavad’,
s míg a méhek dongtak az akácligetben,
számhoz érintetted perzselő ajkadat.
Mézízű csókodat viszonoztam akkor,
bódult csókcsatában forrt egybe a szánk,
s azóta is, szinte minden alkonyatkor
ledér sóhajokkal telik meg szobánk.
Suttogó bókjaid, mint tiszta tó fodra…
kedvem támad rögvest megfürdőzni benne,
s test a testhez bújva, együvé fonódva
elsodródni együtt, el, a végtelenbe.
… mint a rőt lomb pereg, fogynak el az évek,
tavaszunkból nyár lett, s közelít az ősz,
testünk megfárad, majd aggok leszünk - vének -,
szépiás fotónkon szemünk elidőz,
majd, ha sétánk végén hűvös szél simítja
kertünk fái alatt szerelmünk lábnyomát,
mintha sorsunk könyve úgy lenne megírva,
örökké vágysz engem, s én is vágyom rád.
Ám, ha fázós tél jő, hócsipkébe bújva,
gyérülő hajunkra hűvös dér pereg,
pehelypaplan puha oltalmába bújva
csendes szuszogásod neszére ébredek.
Szeretlek, mint egykor - oly izzón, rajongva -,
amikor vágyakozva simított kezed,
s emlékezve múltra, boldog tegnapokra,
a szerelem fogalma egybeforrt Veled.
… Te vagy a nappalom, te vagy az éjelem,
lelkedbe van vésve holtig tartó jelem.
Te vagy a mindenség, a vibráló Élet,
s hiába porlaszt el a földszagú enyészet,
ha újra születnék, újra szeretnélek.
Mészáros Győző
Négy lap
Négy lap van a kezedben,
az egyik az egy barát,
a második egy lány,
a harmadik a család.
A negyedik az te vagy,
erősen szorongatod.
Magabiztosan, de remegve,
a bizonyos négy lapot.
A második lap gyakran,
szinte körönként változik.
A harmadik lap előbb-utóbb,
úgyis távozik.
Harmadikként nem húzhatsz újat,
de nem is szeretnél.
Ez a lap mit idővel,
a szívedbe rejtenél.
A második lap később,
elveszít, vagy te veszted el.
Eljön majd az idő mikor,
második lapot se veszel fel.
A negyedik lap ugye te vagy,
de csak múló állapot.
Ha leteszed már nem veszik fel,
te is jól tudod.
És mikor egy lap van a kezedben,
s nem hallod senki szavát.
Csak egy marad meg mindörökre,
egy igaz kitartó barát.
Nagy László
A mi imánk
Uram, alig vagyunk méltók köszönteni,
hisz látóvá tetted a testi, lelki vakot.
Állni tanítod, kinek még lába sincsen,
de mondd, bűnösen lelkünket miért hagyod?
Kitártad a világ ajtaját immár felettünk,
értelmet adtál megannyi szép varázsnak.
Miért hagyod kiszáradni hitünk könnyeit,
miért, hogy nem takarod be, akik fáznak?
Ösvényt adsz az erdei botorkálónak is,
medret sóhajtasz minden pataknak.
Hát miért nem jelölöd a mi utunkat is,
miért hagysz magunkra lelki vaknak?
Miért nem lehetünk mi is, mint patakod,
kinek mindig jelölve tengerig az útja,
el nem ereszted, de béketűrően hagyod,
hogy csobogását a nagy vízig kifussa.
Hisz már egyebünk sincs, csak halottunk,
és tán bűnünk feszítette vak hitünk.
Ne hagyd, hogy elfogyjon az út alattunk,
mert elveszünk, ha már Benned sem hiszünk.
Taníts meg hát minket haragodra Isten,
de jóságod vezérelje esztelen haragunk.
Tartsd meg lábunkat, mert ha botlása nincsen
talán erőnk is lesz s felállunk magunk.
Ne hagyd, ki csak most eszmél még,
vak hitté váljon benne tanított szent igéd,
eltorzult hitekben lassan emészt a vég,
s üszkös lélekkel járulhat csak Eléd.
Hát tarts meg minket szent akaratodban,
hisz annyiszor próbáltuk már Nélküled.
Engedd, hogy majdan a végső sorban
tisztán remélhessük, hogy találkozunk Veled."
Orosz István Oszkár
Ars poetica
Nem iszom-mert nincs miből,
Irigyelnek az alkoholisták jó anyagi helyzetem miatt,
Nem lopok, hazudok, mert így neveltek szüleim,
Félnek is tőlem mások e miatt!
Nem vitázom, mert tudom igazam van,
A kiabálókat halk szóval meggyőzni úgysem lehet,
Nem élek, csak vegetálok, mert csak rosszabbodni,
Látom e kilátástalan helyzetet.
Nem harcolok, bár látom, értékeim- másban – lenéző
Mosolyt fakasztanak,
Fölösleges meleg szóval közeledni azokhoz, kik
Érzelmi silányságot árasztanak.
Mérgező mocsár –lélek melege sem kell,
Inkább fagyassza magány a lelkemet!
Kirekesztem köreimből azokat,
Kik üzletté, szexé aljasítják a szerelmet!
Péter Éva Erika
A reményről
A Himalája fodros karokkal öleli
a szent tó vizét. Ó, lélek-lótuszvirág!
Világköldökből fakadt istennő neveli,
s holdperccel megtelő szűz-szavú imák.
Fehér szaugandhika - kibontakozás,
sűrű sármasszából napfényre kerülhet,
bódító, virágos illata vágyakozás,
sötétbe, iszapba könnyen elmerülhet...
Ringatja hóbölcsőben a féltő anya,
gyökere, magva mennyei manna,
mély völgyben tökély, értelem - ikebana...
Egymás szemeiben tükröződő fenség,
s csak pillanatra kétség suhanna:
valóság, illúzió? Világmindenség...
Purzsás Attila
Buszon
Didergős reggeleken
gondolatom a buszon pihen
utazunk...
peregnek a képek egymás után
ahogy ablak előtt a táj
rohan s rohanok
nincs megállj
furcsa arcok torz fejek
reggeli épphogy csak ébredek
ábrázatok pásztáznak végig
vagy tán csak a semmit nézik
ahogy én is csak lesek ki fejemből
egy üresen kongó teremből
hol csak saját visszhangom válaszol...
most nem jönnek világmegváltó gondolatok
valahogy olyan őszi tompa vagyok
bennem is beborult
akár kint a késő őszi nyomorult
fáradt idő
csak gyűri homlokomra a ráncokat
s nem lejtek örömtáncokat
az élet szépsége okán
a fásultság talán
mi rányomja bélyegét e kopott napokra
s karcolom rá az üres lapokra
gondolataim zagyván
miközben ülök a buszon tompán...
utazom...
Toussaintné Gyuris Györgyi
A táltostűz varázsa
Végtelen áradata szellőnek, Mag-őrnek, csillagoknak és holdfénynek…
Vajon ki az, ki érti a lágyan táncoló lángok suttogását…
égi jelet remélve, e hitét, szeretetét vesztett magyarságnak?
Elődeink tudását a történelem fájdalommal szőtt leplének homálya fedi,
megfáradt szívünkben, lelkünkben, apró fény világít, időtlen idők óta táplálékra várva
mely megmentheti!
Ébredj fel végre mag-yar nép!
Mind egyek vagyunk, mutass méltó példát gyermekednek kit ne a pénz, a
hatalomvágy szánalmas magányos útja, inkább a szeretet, a boldogság csodálatos
segítő ereje vezéreljen!
Tűz pattog, parázs serceg, vadul táncolnak a lángok a táltosok tüzében,
a szellemek és az égiek mutatva érthető jeleket ebben…
te is látod? – lelked milyen útra terelne? - mi az a varázs,
mi szívedből, lelkedből fakadva arcokra mosolyt ír
és a remény érzése egyre nagyobbra nőve, a népet magával ragadva…
EGY rezgésre bír! Te vagy az, minden áldott mag-yar! – Isten szeretett gyermeke
hagyd, hogy a szer- etet érzés nemesítse lelkedet!
Segítsd hozzá megfáradt népedet feladatuk bevégzéséhez!
Érezd át testedben, lelkedben a vágyat, a szabadság iránti felemelő érzéssel
és válj eggyé az Örvénnyel!
Ki tegnap még irigy volt és féltékeny, az holnap már segítő kezét nyújtsa
annak, kit addig megvetett és lenézett…
Ébredj fel végre mag-yar nép!
Több mint ezer éve nem lehetsz az, aki vagy, mutasd meg a világnak
ködbe burkolt történelmi jussodat!
Gyermekeink szelleme, jövőnk és feladatunk bevégzése függ attól,
meddig tart ez az erővel eszközölt népbutító álom…
Ébredj! Tárd ki szíved kapuját, engedd be a fényt, az Isteni szeretetet…
Csendesülj el, míg meghallod lelked sugallatát miként arra szólít,
fogj össze és mentsétek meg együtt e csodálatos Hazát!
Félned nem kell már semmitől, Istenünk örömmel néz le ránk,
kegyvesztve a szutykot és mocskot a tiszta, nemes lelkűekre figyelve írja meg
az új Bibliát.
Siess, szabadulj meg hitvány földi szokásaidtól, értelmetlen fájdalmad engedd át
Istennek s bocsáss meg annak, ki ellened vétkezett!
Érezd Isten szeretetét, hogy boldogságához méltó… fénytől ragyogó tükre lehessél!
A táltos végül révületében látta az Aranykor új emberét, kit örök időkre a
megvilágosodás felemelő érzése a Mennyek Birodalmáig haza vezetett!
Áldás e népre, minden egyes tiszta, igaz szívű segítőkész gyermekére!
Vass Gabriella
Visszatérő álom
Álom és ébrenlét törékeny mezsgyéjén járok,
Hol kitágul a tér és megszűnik az idő.
Régmúlt emlékeim sötétkamrájában
Homályba veszett képeket hívok elő.
Fakó színek telnek meg vibráló élettel,
Hangok szűrődnek át meglibbenő fátylakon,
Lázasan kutatok megtalált kincseim között,
S vakmerőn kelek át lezárt határokon.
Árnyas kis utca kanyarog, hívogat most némán,
A hegyek mögött a Nap épp vörösbe öltözik.
Sietős léptem visszhangzik a macskakövön,
Szívembe nem várt boldogság költözik.
Hol járhatok? Nem tudom. Mégis oly ismerős e kép.
Ez a sohasem-volt-város, s ez a mindig-is-volt nyár,
Hol a fehér házfalakra vadrózsák kúsznak,
S a bús platánfák alatt egy ódon kápolna vár.
Kapuja szélesre tárva, benn áhítatos csend fogad.
Apró ablakain még beszűrődik az alkonyati fény,
S ahogy ebben az időtlenségben végre megpihenek,
Megfáradt lelkemet beragyogja az isteni remény.
Vanyó Erzsébet
Remény
Már az intésem
is idegen
s szilánkokra tört
szavaim
végső menedéke is
vad farkascsorda
étke.
-Milyen idő jár
mostanában?-
Szétmorzsolt álmok
piciny gyöngyeit
szedegetem fel
s imára kulcsolt
kezeimmel
romba dőlt
földi küldetésem
kő-nehéz terhét
cipelem.
De lám, nekem is
énekel még
selymes réteknek
láng nyelvű virága
a szelíd pipacs,
e pirospozsgás ragyogásban
kedvét leli szívem
s elvadult ösvényein
új remények
fáklyája gyullad!
Vaskó Ági
Csendes csodára várva
Szűz-fehér falakon
ólomszürke rajzok,
rettegés - a "mester"
néma csendben alkot.
Várószoba, székek -
egymást átölelik,
rajta ülők terhét
órákig viselik.
Holnapot temető
pergamenbőr arcok,
a száj szegletében
rémület húz karcot.
Fekete szemgödrök,
régen elsírt könnyek,
félelem és halál -
barátságot kötnek.
Parókák alá bújt
pelyhedző hajszálak,
jövőt megteremtő
gondolatra várnak.
Lomha nyikorgással
kinyílik az ajtó:
Kemoterápia-
Bánatot sóhajtó.
Zajácz Edina
Husángos évek
Husángos évek ezek.
Kulcslyuknyi lett a világ.
Kislánykorom ténfereg,
mint hontalan vadvirág,
nagyra a félelmem nő,
asztal alá űz megint.
Ott lehetek istennő,
gyávaságom rám legyint.
Más mossa bennem bűnét,
engem szeplőkkel dobál.
Görnyed a hátam hétrét,
míg sorsom bebugyolál.
Hát üss nagyobbat rajtam!
Csak hagyd, hogy érintselek
kulcslyuknyi alkonyatban.
Husángos évek ezek.
Zsuponyó Gábor
Szinta II.
Szürreális szerelem
Szemed színe
Szabadság
Szempillád
Szivárványsztrátum
Szívemnek szarkofága
Salvia sclarea
Zöldeken zongorázó zápor
Zafírzivatar
Zuhogó zöldellés
Illékony illatú idill
Illimitált intimitás
Istenek ideálja
Nimfáknak
Numenális narkotikum
Napsugaraknak nektár
Nymphaea alba
Tündéri tekinteted
Testemnek tachikardia
Tükrében tavaknak
Tabula rasa
Aurád ajkam
Arcod ablakom
Alakod
Afrodiziákum
|