Gellért Ferenc

Hideg Úr

Remegő levegő delelő tájon,

madarak dala száll rügyező ágon.

Zivatar szele jő rianó csendben,

a madár lecsitul, figyel és rebben.

Meleget terelő Hideg Úr mélyből

dagadó falat önt puszta szeszélyből.

Feketén fenyeget fent a felhőből,

fala meg-megremeg, mennyköve bömböl.

Asszonya vízhasa izzad esőket,

csapkod a cseppje, de durva erővel.

Hideg Úr ostora serceg a földre,

asszonya szórja be szoknyaesővel.

Levegő leve súg földre lezúgva,

vehemens szele fúj bőrbe bekúszva.

Gomolyag kavarog haragos szürkén,

aki tud, menekül csatakos pőrén.

Hideg Úr szaporán, otrombán

üvölt a torkán: „Fuss, szoknyám!”

Táncol az asszonya, záport hány,

fátyola lángol az ég ormán.

Lába nyomába csap egy szikra,

csattan utána az ég titka…

Ömlik a fátyola halkulva.

Szél szeli, pergeti, szétfújva…

Hova tűnt, Hideg Úr? Elbújna?

Nem emel meleget kifúlva?

Asszonya összement: vékonyka.

Nagy hasa feslik a fényporba…

Béke a tájban,

a föld issza…

Illan a pára,

a Nap szívja…

Úsznak a felhők,

száll a madár.

Szürcsöl a szellő,

pezsdül a táj.

Bújj ide hozzám,

fújd a ruhám!

Fénylik a csöndben

a lágy orcám.

Fábián Judit

Lakónegyed

Sápadt panel-téglán fanyalog a nap,

tömbház kertje fullad pillepalack alatt.

Kölyök-szemnek harminc méter magas szikla,

beton-labirintus, bomlik ezer titka-

Sötétítő függöny, minden neszre libben,

Küklopsz lesi léted, engedi az illem,

lakónegyed-falu divatdiktátorod,

plasztik, fautánzat, amíg meg nem unod.

Érdes arcok rummal rónak sétautat,

utánuk már csupán rabic-visszhang kutat.

Beton adta élmény; ócska szandál foszlik,

régi pick-up tűként sok öreg láb botlik.

Mentovics Éva

Szeméthegyi Soma esete

Túl a bűzös szeméthegyen

állt egy apró, szerény terem

(Mit szépítsem? Rozzant viskó),

egérnépnek most az is jó.

Ahogy jött a nap az éjre,

ott rágcsáltak (gyakran félve),

s menekültek jobbra-balra,

hisz  pechjükre sok a macska,

kik hírükhöz méltón éltek;

nem hevertek, nem henyéltek,

karmaikat fenték sorra,

s hallgattak az elmés szóra,

mert a cirmos rögtön éber,

hogyha zajt hall, s ösztönével

tudjuk, nincsen semmi hiba.

Nem kell soha megvívnia

ellenséges, nagy karmokkal,

bár morognak (gyakran okkal),

mert egy kapzsi, kóbor népség

környékükön sokszor néz szét.

Mégis egy szép nyári reggel

(nem törődve álhírekkel)

békét kötött a két nemzet.

Egyik tagjuk sem volt nyeszlett,

nyámnyila, vagy szende jószág.

Megegyeztek, s tette dolgát

minden karmos, bolhás egyed.

- Hogy a húst majd jobbá tegyed,

ott van az a barna katlan,

rakd a tüzet lankadatlan,

s dobj egy kondért föl a rácsra! –

szólt a banda főszakácsa.

Eközben a macskagárda

meglapulva, halkan várta

a cincogó egérnépet,

kik lassan (az ebéd végett)

elhagyták az ódon viskót…

s lám, az éhes, mohó fickók

(meg falánkak, és önteltek)

bársonytalpon úgy szökelltek,

mint a tigris, kinek gyomrát

éhség marja ilyenkortájt.

Nagy csendjüknek így lett vége;

vetődtek a kisegérre,

majd újabbra, és másikra,

- nem görcsölt be a lábikra.

Feldúlták az egész tanyát…

nem úszta meg Egér Csanád,

s hiába a fohász, ima,

lám, az egész kompánia

ott hever a kifőzdében,

hol a köret kifőtt régen.

Nem fáradt el egyik hős sem…

így kurjant a lenti őrszem:

- Nem kell most már sok ravaszság,

ide kukták, konyhamacskák

panírozni, pácot kenni,

s amott, az a három vekni

arra vár, hogy felvagdossák!.

Végül kell még egy apróság;

gyerünk fürgén cickánybanda,

bizsereg a csizmám talpa!

Nincs X faktor, nincs ámítás,

húzd a vonód cickányprímás,

Kan-dúr művész fakadj dalra,

tejszínt ide, az asztalra!

- Ropjuk mi is! – így a bolha.

- Most lép fel a Príma-donna.

Táncol, szökell, meg se érzi,

míg családunk rajta vért szí.

- Nem, senki se tarthat szóval,

töltött egér-dagadóval,

roston sütött egérléppel,

tejföl-ízű fehérséggel

tömöm tele éhes gyomrom.

Otthon, otthon, édes otthon! -

… és a mohó, falánk macska

beleszédült a lábasba.

Fogyott a comb, folyt a tejföl,

szólongatták:  - Soma, kelj föl!

Rángathatták, nógathatták,

elernyedt már jobb, s a bal láb,

azt sem tudta, hol a helye,

lenyekkent a koma feje.

Így ért végett, lám a vircsaft,

volt, ki prüszkölt, páran sírtak…

s végezetül egy apróság:

Somát nyomban elhantolták,

azt vésték egy akáccsonkra;

Vígan ette magát holtra.

Bárdosi Attila

Az az egy szó

Mi az, mi írásra késztet?

Talán egy apró mozdulat,

Egy eltévedt illatfoszlány,

Mely agysejtek után kutat?

Szemsarkából pillantásod,

Hajtincsekkel játszó ujjad?

Szavad mögött a rejtőző

Gondolat, - kissé idegen -,

Arcok közt cikázó szikra -

Biztatás e vagy intelem?

Nem tudom, de láthatatlan

Sebét bőrömön viselem,

Mint pecsételt, szelíd jószág,

Ki karámból kitörni kész,

Mert csordában helye nincsen.

Bár ellent mond a józan ész -

Az érzelem még gazdátlan -,

Mégis konokul tovább mész.

Ujjamon az érzés remeg,

Vágya tétova madárka,

Az ismeretlen csábít, vonz,

S ha nem röppenhet a szádra,

Ijedten elszáll, csók helyett

Csalódását hagyva hátra.

Szájam új ízeket keres,

Új fűszert a sótlanságból,

Egy új formát régi helyett,

Amely szétfagyott a mától,

Egy csöppnyi bájt, egy viszonzást,

Azt az egy szót a szótárból,

Melyet a pillanat talán

Egyszer majd fülembe suttog,

Magasba dob, de nem ölni,

Mint kőgolyót katapultok,

Elszállni veled Te Végzet,

Ki egyszerre vagy jó, s undok.

Mákos Róbert

Hajléktalan

Ha eljön egyetlen barátod, az este,

Mely jótékonyan eltakar,

Fejed fölött gyorsvonat robog,

Füled mellet megzörren az avar,

Egy távoli kapu záródva csattan,

Mormold el ismét: kívül maradtam.

Sötét sziluetted emberinek tűnik,

Álmodj csak szépet reggelig,

S ha fölpattan holnap szemed héja, érzed,

Rég elhaladt melletted az élet,

S a földön leszel, hol voltál, maradsz,

Te embernek látszó sánta-bús árnyalak.

Ne nézz rám, ne kérj, ne állj elém!

Nem is teszed? Szagod is taszít.

Nincs rád időm, magamra sincs elég.

Segíts magadon, nincs más ki megsegít.

Vidd odébb a vackod, menj már!

Hisz szabadabb vagy, mint az átlag.

S ne emlékeztess folyton,

Hogy nekem is, ha elhibázom, ez lehet a sorsom!

Meghalt valaki tegnap,

Elvitték és eltemették.

Szél fújta szét koszos fészkét,

Verebek mit hagyott fölették.

Nem volt ötös a lottón aznap,

Valahol átfestettek egy házat,

Varjú repült el az ágról,

Mikor testére rátaláltak.

Mátyás Ferenc

Végjáték

Követlek,

a nyomodban fagyok

és vacogva bomlok morfémáimra.

A szintagma csak hamis színt ad ma,

mereven bámuljuk a nyelvünk hegyén oszló szófoszlányt.

Látod? Megérte éjszakázni. Ismét este van.

Péter Zoltán

Emberek erről-arról

Nagybácsim, ki Torontóba szökött

Új életért, venni egy készet

Mindig visszatért anyu marhapörköltjéhez

A gyár nem gyártott neki utódot

Önkezű nagybácsim

Papám, ki még ette Józseffalván a port

Apámmal otthon kifizettette a bort.

Mama, bár bent tagadta,

Szatyromba visszarakta.

Együtt nyomják a port.

Egy kis ormánsági ünnepélyen

Nagy (boldog) asszonyunk szólt kevélyen:

„A Testület minden kémesit

Boldog Karácsonyban részesít!”

            A kötelező szeretet jegyében

A widéky iskola már feldis-ítve áll,

Lexiával, s Gráfiával áll a fesztivál.

Még 18 a korhatár

(Ha jön a baba, szólhatnál!)

            Élethosszig fesztivál. 

Van egy város: Tojokrád,

Oda nem visz anyukád.

Ostromolják éjjel-nappal,

Tele van vad férfiakkal

            Bűnös város: Tojokrád

Kiskiráyfi az Óprerenciáról

Táltosával az Üveghegyen táncol.

Plexi az üveghegy,

S a ló elemmel megy…

             TescOperenciáról

Ott hontalan ahol van

Nincsenek megfelelő végződései

Maga az ingatlan

Szélcsend van

               Fa volt a jele

Fazekas Imre

Egyenlők között

szemeddel látok  szép hazám a mélyben

már végetértek az álmok a könnyek

hajtincseiden cikázik a fényben:

piros-fehér-zöld színű csonka cseppek  –

tovasodort dalok őriznek téged

meghalt istenek bizonytalan útján

az én lelkem mégis lelkedhez téved

ez őrült viharban is számíthatsz rám

rendületlenül várom hogy minden nép

a tiszta szabadság hívó szívében

egymásért élő végtelen országért

osztatlan igazság lesz a kezében

ott lesz hazámnak gyönyörű világa

egyenlők között fényes mennyországa

Kovács János Aggrocker

A nagy generáció

Harsogó gitárok, fülszaggató zenék,

Emlékezz barátom!, volt egy beat nemzedék.

Odakint Rock& Roll, idehaza Ratkó,

Ránk még nem kacsintott a szerencse-patkó.

Nekik új Cadillac, nekünk a szénszünet,

Mondták is a bölcsek, igazi kortünet.

No de csoda történt, ujjongtunk hajnalig,

 Wembley ködös gyepén meg sem álltunk hatig

Aztán nyílt a kapu, mind többen akarták,

Ám a Cseke hangját erősen zavarták

Esküdtek katonák, lázadtak Leventék,

De a fájó csókot, sokan csak nevették.

Zeppelin, Vietnám, lábnyomok  a Holdon,

Párizsban tüntetés, Washingtonban kordon.

Prágába hirtelen beszökött a tavasz,

Sajnos nem a felnőtt, csak éretlen kamasz.

De mi ez a nagy csönd? Ja, kitört a béke.

Sajnáljuk emberek, a beat-kornak vége.

Nincs többé Beatles, hisz Lennonnak lőttek,

Pedig ’66-ban az egekig nőttek.

Hol van már Hendrix, Hey Joe sem a régi,

A szél is csak suttogja, szeretlek Mary.

Monterrey, Woodstock sokaknak szép emlék,

De olvad a gleccser, egyre nagyobb a lék.

Ősz lett a hippy, a füvet nem szívja,

Nyáron unokája a Szigetre hívja.

Bár kelnek új magok, sarjadnak új tövek,

Azért a trónon még Jagger ül, s a Kövek.

Ne vitassa senki, van benne ráció,

Korszakot alkotott a Nagy Generáció.

Pásztor Attila

Búzavirághoz

szerelmetes szonett Faludy György születésének

századik évfordulójára

Távoli kékje a szép szemeidnek

fénylő búzavirág, hazaviszlek…

Vénuszi éked – napkoronád add,

s dísze leszel ama csönd teli háznak…

fák levelén ahol angyalok ülnek –

nyárból télbe ha fordul az ünnep,

Ég sugarából szőni a kincset – 

lelket emelve, ha szűnik az ihlet…

Tárul az ajtó – szívem az ablak,

édes a sóhaj, nyílik az ajkad…

Lángol a Mennybolt – szabadul erőnk.

Tűzben a vállad arcomat éri,

éteri csókkal Benned elégni

vágyom az Élet kapuja előtt!

 Sári Szabolcs

Csillagvigyázó

Mord hóvihar után, nyíló tavaszra ébredőn
Virágzik az este harmatszínű szirma,
S végigszánt az égboltra gördülő csillagmezőn
Egy magányos kométa izzó karma:
Keresőn-kutatón a megannyi pilács között.
Hol van az az egy? Hol rejti a bíbor éj?
S felfénylik halkan - a táj új évszakba öltözött,
Nem temeti többé fagyott-hideg mély,
Mert itt van: itt vagy, és itt voltál mindig fölöttem
Ragyogni félénken kicsinyke fényeddel,
Deres hó alatt bújva árva félszbe törötten,
Dacolva túl rideg ajkú végzettel,
De már nem kell félj. Itt vagyok én, két karom vigyáz,
Míg csak dobog bennem a gyógyult szívű vér.
Ott fenn a csillogó csillag-ég a tető s a ház,
És míg Nap-Hold újra körös-körbeér,
Míg az Idő nem emel végső búcsúra kezet,
Addig itt leszek, örökkön-védelmezőn:
Oltalmaz reszkető szív és kopó emlékezet,
És míg sarjad csillag a csillagmezőn:
Szeretlek.

Kovács Dániel

Békében

Immár a béke lett az én világom.
Járok nyugodt füvű mezők felett
A bú, a harc, a háborúk helyett:
Áldott e mákony adta méla álom.

Itt zengve zúgnak zsenge nyári szárnyon
Reptükben ringató hűvös szelek,
S aranykezű a napsugár, melyet
A béke karja most a tájon átvon.

Nincsen halál, magában a halálban,
Se nemzetek, se hit, se Isten itt
De mindörökre békeség, s magány van.

Egyetlen szólam szórja hangjait:
Magam vagyok mind, kezdet és a vég:
Nincsen világ, csak én, s ez épp elég.

Simon Edina

Szék-szonett

Ha a düh ismét ebédre érkezett

-Asztal körül veszett kergetőzve-

Derékba törte a székeket.

S az étel kihűlt mentegetőzve.

Tűrték a székek a harangszó- végzetet

Ficamos kiscsikókként elejtőzve,

A düh elszállóban vett kárméretet

Rácsapva túlöltözött terítőre.

Simogattuk a szálka-lábakat

Remegve ragasztottuk a reményt,

túléltünk gyerekkort, röpke sokkokat

zajtalan kezdtük morzsolni a kenyért.

Ölbe vett levest szürcsölt az áhitat,

ménes-réten félve csikótörő tenyért

Vasas Marianna

Lélekkoszorú

1.

Csendes árny az égő forgatagban,
zsibongó fényfullánkoktól messze,
mint üszkös szíven az életbalzsam
szül újra, önvalóra ébresztve.

Napmagokból olykor csak a felszín
csalárdul kacagó virága nő,
míg néha a letagadott Semmin
új világok tornya égig érő.

Kétarcúság lebeg árny s fény előtt,
könny és mosoly szövi át mindkettőt -
vihar egyúttal az elrévült szél,

az isteni olyan ellentmondón
messzi, s bársonyos, akár az ódon
éjek homlokán gyúló fényfüzér.