Poéták 2013 verspályázat - Döntőbe jutott versek 3. rész
2013.07.07. 17:14
Faragó Dániel
Emberi jelenségek
1) KEZDET
Élünk és meghalunk – szép álmokat
szobor nekünk a méh, s azokba ringat.
Egyfős térben növesztjük tagjainkat.
Nincs ennél őszintébb – se álnokabb.
Hisz massza még a sok-sok árnyalat,
midőn az élet nem fa még, csak írmag –
s kiérve is, hogy napkorongja pirkad.
Nem értünk még áldást, se átkokat.
Aranykor ez. Még nincs egyéniség,
s a nemtudás romlatlanság is egyben:
vadállatmód szelíd a kisgyerek.
Fantáziánk határa tán az ég,
s nincs vágyaink között elérhetetlen.
Sződd őket pókfonalként, míg lehet.
Nagy Gizella
SZÜRREÁLIS VASÁRNAPI MÁSNAPOS
Feltört lábú reggel, éles üvegszilánkon,
elpöccintett égő csikken mezítláb,
céltalan bolyongva, a port köhintő utcát járom.
Málló házfalról autók füstszagú mérge csorog,
üres tekintetű vakablaka - rám hajolva -
mosoly-álarc mögül vicsorog.
Bűnéért vezekel: szótlan tűri ezer láb taposását:
a cinkos, szürke aszfalt hallgat,
örökre fed füvet, rügyet, fát, s virágok százát.
Mi az éjjel befolyt, - kifolyt, s erekké duzzadt mára.
Grammra mért fű füstje oszlik,
s villogó fény fest kék koronát halott-kopár fákra.
Sör-habzó szájú, bősz bikáknak bilincs csattan csuklójára,
sok peres ügy bont ma rügyet,
s éjjeli pillangók repülnek zárka-világ penészvirágára.
Zombiként feltámad, káoszán úrrá lesz a város.
S mire sápadt nap ég közepére gurul,
mind
enki újra magányos, vagy páratlan páros.
Minden rendben: Csücsörítő plakát hírt, kínt, pénzt s hiányt kiált:
Fogyassz, halmozz, - mértéket-értéket feledve -
vegyél-egyél nagykanállal, mi neked az élettől kijár!
Ha e szenny végtelen sajgó rést üt védtelen szervezetedbe,
s mint keserű pirulát, a város kiköp, nem nyel le,
menekülj hát, mentsd magad az igaz, érző, szűz természetbe!
Mint áradó folyó medrét, csak a város peremét kell átlépd!
Hogy így a fecsegő-morajló tébolyt kerülve,
békés áhítattal, tudat- helyett hajnalhasadást átélj!
Félegyházi Fruzsina
Pár. beszéd
Koldusbotra jutott, régi úri élet
eljártad már a végét e szép,
őszes létnek.
„Krizantémot hozz síromra, drága!
Tedd lassan a sírra, hogy
egyre csak sírja, sikítsa,
hadd sivítsa, mikor fektettek sírba!”
Tábládra rótt fogadalom porlad,
üres szobád hallgat,
emlékektől remegő ajak…
Te, kétes, derengő alak.
Munkád befejezetlen maradt.
„Mit itt hagytam, éltemben
végig tagadtam, kínosan takartam
magamban, előled titkoltam…
Vedd most már. Neked adtam.”
Versbe meredt tanácsok, szavak,
gyermekkori képek, mind
rímben maradt, bent ragadt,
szó örökre fenn akadt!
„Érted éltem én, mindent, mit tudtam,
alkottam, Neked átadtam,
Hittem, hogy hiszel tanaimban,
s ne cáfolj meg! Hisz ha nem így van,
ha hittem a hamisban, hiába
éltem én.”
Azt mondtad, értem élsz!
S tetted ezt mellettem, de nem velem
éltedben, s most sírba szálltál nélkülem!
Te, hajdani emlék-lélek. Csend legyen!
Most már nyugodj békében.
Avar Judit
Mindörökké
Nem mertem előtted
fortyogó kátránybensőmet
igazán kitárni
Féltem de mitől
titkon sűrű
genny buzog
S’ hogy szürcsölve mézem
nektár – kéjét
magadba forrasztasz
E langy beteljesedésben
nem nyughatok
még megsemmisülök
Maradékom felszívódásától ijedten
ösztönösen kellene
védekeznem ellened
Teljesen fel nem
adhatom gondolataimat
képzeletbeli vágyaim
Függetlenségem pezsgő
izgalmának élnie kell
mind és örökké
Kánnár Alexandra
Ma hagyom
Még lüktet a város,
percekre szíveket lopok,
csak a szavakat szórják,
és én
semmi vagyok.
Nem vagyok senkié,
csak a felszínre borult tán,
- soha máshova -
minden kis hang és szívverés,
de nem csorgott át
mellkasomba.
Vakon hinnék
kis szempilla-érintésekben,
s hogy békés lehet a csend,
de sokkol mozdulatlanságom,
már mind elment;
és nagy zaj maradt itt bent,
alig látott, csak
percig-varázslat vagyok,
átcsoroghatsz rajtam, talán -
ma hagyom.
Böröndy Elza
Tömb
furcsa
hogy egyszercsak
nem vagy és
Veled együtt már
egy kis részem
nekem sem van
nincs
sehol
eltűnt
a térkép a beszélgetés
az
hogy ültem az ágyad mellett
veled
néztem
és csak.
furcsa.
miért?
nincs kérdés
csak pangás
a fájdalom
elhinni
hogy nem vagy
és nem lesz
többé
és a hangod
meg a mosoly
a levelek
furcsa.
ez a szorítás a torkomban
gombóc
nem bírom lenyelni
de nem vagy már
miért?
levél
e-mail
mosoly
a hangod
kaptunk és adtunk
üresség.
(a könnyek soha nem édesek.
a könnyek sósak.
egyszerűen nem vagy.
egyszerű voltál.
sikítanék.
nem megy.
senki nem hallja.)
Ljuré Quk
Lustrum quadrigum
Tanakodtam magammal néha,
mikor senki nem látta, csak én,
ahogy ott bennem, lassan
nagyon nagy lángok gyúltak.
Néztem úgy, mint az az író
borotválkozáskor nézte önmagát,
és nem értettem meg,
hogy meddig tart a tükröződés.
Elszámoltam veled — mondtam
neki (magamnak), s közben már
az alvó állat rebegő szemén át
láttam csak ki önmagamból.
Jól jössz te még egyszer
—felelt vissza gyatrán,
az ő jellegzetes hangján,
egyáltalán nem ünnepélyesen.
|