Lánglelkű költők versei - Döntőbe jutott versek 1. rész
2013.09.11. 15:44
K.CS.Median
Gyilkos csend
Nincs más csak magány
Gyilkos csend uralkodik a tájon
Egyedül s elhagyottan
Állok magam a vadonban
Rezzenés sem hallik
Csend csak csend mindenütt
Megöl a gyilkos csend
Lapul az éj sötétjében
Lapul s ha kell támad
Váratlan, észrevétlen
Némán kétség közé taszít
Létem rabságban tartva
Gyilkos csend és magány
Les csak les reám
S holnap talán
Szívem láncra verve ébred
Félelem él, bennem él
Mit hoz az éj nem tudom
De kínzó magányomba
Gyilkos csend honol
Szabó Katalin Zsófia
Csillag-magány
Elfogadni. E szó a kenyerem,
zászlóm, váram, védőbástyám nekem.
Porszemcsék, mik a húrokban ülnek,
falak, amik soha le nem dőlnek.
Megérteni. Már jóval nehezebb,
miért vagyok fényes s a legkisebb?
Miért vagyok oly távol s oly közel,
mindig élek s az öröklét soha nem jön el.
Miért vagyok pont én a legkisebb
és a legfényesebb csillagocska
s persze a legelérhetetlenebb,
ki -ha volna kinek-, mindig fényt szórna?
Itt állok én mindentől oly távol,
mégis az életnek sűrűjében,
vaknak mondanak, de mindent látok
s eltévedtem a sors közepében...
Mellettem száz és száz jobbra s balra,
de mégis el egyet sem érhetek;
fénylek s az éjben fel-fel ragyogok,
de miért van az, hogy nem éghetek?
A kicsi: súgja ezer és ezer,
a messzi-messzi és ostoba,
nincs egyedül és magányban hever;
a kincs, aki mégiscsak mostoha...
-Lásd, én nálad nagyobb csillag vagyok,
de a fényem mégis jóval kisebb!
Üzeni meg biztatón egy nagyobb,
kiáltva hozzá egy mattabb égitest.
Oh, körben tíz-és tízezer susog,
bár senkit el még én sem érhetek,
hiába a szív, mi másikkal dobog,
nem érthetik meg ezt az emberek...
Hiába a legszebb ritmus is,
ami a másikkal együtt dübben,
ha mellette van párja, még sincs ott,
együtt csinálják, de nem közösen...
-Mit szóljak én? Mondva arrarebben
egy nagy, cikázó, öreg üstökös,
kinek otthona nem volt s nincsen,
csak úttalan utakon szüntelen...
Én bármikor bárkit elérhetek,
de ez nem csillapítja szomjamat,
ne hidd, hogy én soha nem szenvedek,
mert, ki megérint velem nem marad.
Tudod, a nagy világ az otthonom
és nem vagyok otthon a világban,
néha a vándor dalát mormolom,
jaj nekem, én már mindenhol jártam…
Mi táplál az mindig romba taszít
s mi nyomorba dönt táplálékot ád;
hihetetlen nehéz hol ott, hol itt
s örökre cipeled a fénycsóvád.
Hát örülj kicsi s annál fényesebb,
hogy nem üstökösnek születtél,
ki bárhol bármihez hozzáérhet
és mégis soha semmit el nem ér!
A kiscsillag csak némán hallgatott,
mert valami mardosta legbelül,
ízlelgette a leckét, mit kapott
s már nem ragyogott értetlenül.
-Tudod, a fény...-szólt a nagyobb csillag-,
világosságot jelent az éjben
s a reggel, mikor végleg megvirrad,
mindig egy válasz ebben a létben...
Elfogadni. E szó a kenyerem,
zászlóm, váram, védőbástyám nekem.
Porszemcsék, mik csillagokból lettek,
(csillagpor) mik még mindig fénylenek.
Megérteni. Már jóval nehezebb,
nem baj, hogy én vagyok a legkisebb,
nem vagyok távol, itt vagyok közel
s nem magányos, míg a nagy Ég megölel.
Maráczi Rea
El Camino
Hegyek és ti völgyek várjatok,
hamarosan megyek hozzátok,
és mert lelkem meghívást kapott,
az úton én is elindulok!
Testem lesz az eszköz a célhoz,
az életem lesz a térképem,
de iránytűm maga Isten lesz,
aki templomához elvezet.
Spanyolországnak ősi földjén,
megszentelt tájon gyalogolok,
életem kanyargó ösvényén,
Santiago felé haladok.
Az utat nem csak kívül járom,
lelkemben is megvan a párja,
poros, fáradó lépteimmel
a vágyam Isten és Országa.
Régen elindult már a vándor,
messzire jutott otthonától,
most ismét visszatérhet oda
hol magát újra megtalálja.
Gondoljatok rám, zarándokra,
ha felnéztek éjjel az égre,
ahogy sétálok a tejút alatt
a ragyogó csillagok fényében!
Mátyás Ferenc
Darfúr
Hófehér gyász, az elveszett haza
most zsákba varrva, kábultan hever,
a múlt kínzó fényképek halmaza,
lapjain nő a szív-bilincsteher,
mert kísért a sok felgyújtott falu,
szögesdrótot könnyeznek a hegyek,
és port sóhajtva a hulló hamu
leple alatt fájnak az özvegyek.
Tábor, neonlámpák a csillagok
és napalmtól megkövült illatok
göröngyein játszik a végtelen.
De mondd, szabadságot úgy ad-e még
kréta rajzolta otthon-töredék,
hogy nem lapul benne a félelem.
Molnár József
Suttogó, lenkék
Jönnek a lányok, asszonyok,
piac a táj,
vesznek itt mindent,
nyit a bazár,
árulnak kincset, kacatot,
hontalan álmot,
égi hazát.
Jönnek a lányok, asszonyok,
gerincük hajlik,
cipelnek almát, répát,
kövér tyúkot,
a köveken ha lépnek,
évek táncolnak,
kísértet-karokkal
csábítanak;
a szatyrokat dobd a
folyóba, s gyere,
halld az égi zenét,
a föld is erről beszél,
suttogó, lenkék
szárnyakon
repüljetek, lányok,
asszonyok!
Jönnek a lányok, asszonyok,
kezükben mosottruha-telek,
mellükön édesen alvó
mezők,
az életre nyíló remegők,
suttog a szél,
lábujjhegyre áll,
domborítva mellkasát,
tavasznyár gombolyítja fonalát,
a fák már meghajolva nőve,
néznek a fűre lépő nőkre;
hej, lányok, asszonyok,
ti csodás lények,
hegyeket cipelő égi fények,
csatákat megjárt hős
vitézek,
múltat befedő
szemérem,
aranyéjből nyíló virágok!
Ti, akik a föld köntösében
jártok,
s elhalkultok, ha bosszú
közeleg,
őrt állva a tejre váró
felett,
erőt adva a kérő szónak,
mely lehet száguldó csónak,
nyugtot adva
az őrületnek,
mely a vizeket is
elengedte,
jövőt adva minden alvó
magnak,
mely a tél viharában
megfagyna,
utat nyitva minden
lénynek, élőknek és
feledésnek,
őrizzétek a szerelem-lángot!
Jönnek a lányok, asszonyok,
félrevert, égő harangokon,
szeműkben rózsák,
izzó kövek,
fejükön
töviskorona-fellegek;
mosolygó almafák alatt
édenpoklok
börtönnevetését
hallgatók.
Szentes Zsófia
Csend
A lármás világban csend honol,
megdermed a zord magány is.
Új lapot nyit a monumentális
holnap és kedvtelenül jövőt birtokol.
Feszült csend honol a lelkekben is
és meglelem majd magányom indokát.
Új poharat tölt és gyűrött abroszát
fölváltja a selymes apokalipszis.
Eltitkolt érzések és rejtett gondolatok
egymást fölváltó titkos viadala.
Elmúlt vágyak nyomasztó, kínzó múltja,
bekebelezi mind a gyötrő holnapot.
Csend honol a zajos világban,
már senki sem hallja a szívnek a hangját.
A lélek megteremti torz álarcát,
majd eltűnik a sivár kapzsiságban.
Vass József
ÉGEN - FÖLDÖN
Valahol hold ragyog az égen,
Aranysárga fényét szórja szét.
Szórja szét a sötét réten,
Öleli a karjaival a messzeséget.
Valahol halkan sír egy árva.
Senki sincs neki csak a magány,
Keresi az apját, anyját és a párját,
Hiába keresi, sehol nem találja.
A legnagyobb vágya: szabadnak
lenni. Sorsáról szabadon
dönteni,tenni. Az égiek
fényétől kiteljesedni.
Kiteljesedni, boldognak
lenni, szélnek, lágy esőnek
szívből örülni. S élvezni
az eget, mikor a nap lemegy.
Nyári estén a tücsök muzsikál,
Zenéje kedves és vidám.
Hegedűjén szívből játszik,
Mikor fent a hold világít.
Csillagszárnyán fent az égen,
Hold kémleli a messzeséget.
Mikor a nap reggel felkel,
Ezüst fénye hófehér lesz.
Égi rónát beragyogja,
Melegséget-örömöt hozza,
éltető nap, tündöklő fénye,
Bús árvának a szívébe.
Molnár József Bálint
Májusi rezdülések
Ballagtam némán, mint felhő
Mit enyhe szellő hajt könnyedén
Haladtam térben, az idő peremén
Hirtelen tátikák sora tűnt elém
Magányom ködburka felszakadt
Szűrt fénnyel tört elő a Nap
A fák alatt napfény villan át
Nedves föld őrzi lábaim nyomát
Bő fényözön hull reám az égből
Az élet felvidul a dús fénytől
Előttem izzó kelyhű víg virágok
Szűk ösvényen vad rózsákat látok
Nádtorzsák közt kacsák lubickolnak
Le-lebuknak néha, iszapba kotornak
Egy-egy csónak ver enyhe hullámokat
Nádszálak ringnak, táncolnak álmatag
A Nap lemegy, csillag gyúl nemsokára
Fátyolos fény hull a bágyadt fákra
A Nap vörös fényben úszik a Dunán
Májusban vasárnap késő délután
Teleki Katalin
Miért van ez így?
Anya szült Téged is? - kérdi.
Ha igen, miért vagy Te más, mint mi?
A mi ruhánk rongyos, fázunk szüntelen,
A Te ruhád bársony, ragyog fényesen,
Az én lábam piszkos, mert cipőm sincs nekem.
Nem lakunk szép, hatalmas palotában,
Az utcán, a földön élünk, mint állat a mocsárban.
Lenézel ránk, sajnálsz, vagy fintorogsz,
Jó esetben egy kis alamizsnát rongyainkra dobsz.
Anya szült Téged is? - kérdi.
Ha igen, Te miért nem vagy éhes?
S miért éhezünk mi?
Se munkánk, sem pénzünk, nem kellünk senkinek!
Mi is csak arra vágyunk, mi járna mindenkinek.
Tiszta, meleg otthon, gőzölgő vacsora,
Ágyban pihenni le, s úgy álmodni éjszaka.
Anya szült Téged is? - kérdi.
Miért vagyunk mi mások, mint Ti ?
Tillmann Pentele
Egy lány férfiideálja
Kócos hajú
Nagy cókmókkal,
Lábain sarú.
Nagy izmai
Nagyit is
Felizgatnák!
Erősen izzad,
Mert mindenütt
Taposóaknák.
Ki ez a
Királyfi
Fehér lovon?
Nagyi
Kis unokája
De kíváncsi!
Ez esetben
Nem is lovon,
Lóval nyakában lohol.
Venzdorfer Gergő
Mikor sírunk
Színpadok korhadnak el
S a késdobálók a tőrükbe dőlnek
Húrok feszülnek, elpattannak
De a fiúk, azok nem rőkölnek
A könyvek vége, az első szótól
A kezedben van, s újat nem írnak
Foghíjas halott sorok sárgulnak a lapon
De a fiúk, a fiúk nem sírhatnak
Nappalok keltenek, esték ledöntenek
Szögesdrótok új meg új hajtást bontanak
falak bomlanak, feszületek fáradnak meg
De a férfiak, kínjukban sem ordítanak
Gőg árkok mélyülnek, sírok halmozódnak
Gyűrűk megnyílnak, hidak meginganak
Kijárt utakat ömleszt el a salak
De a Férfiak, nem, ők nem ríhatnak
Anyák karjait növik ki a fakuló gyerekkor alatt
Lidérceket hagynak maguk után, az ágy alatt haljanak
Új ölre lelnek, kitárt combok között némán a sötétben
A férfiak sírnak, rínak forró könnyeket hullajtanak
Pásztor Attila
Születésnap
Czeglédi Zoltán Mamika c. tollrajzához
Száznyolc gyöngy van… Olvasómon…
Elég háromszor sorolnom
napjában… Így éldegélek …
…Zsák-falun, hol harminc lélek…
…jómagam is beleértve…
Sóhajtozunk… fel, az Égre.
Száznyolcszor száll szent fohászom
hegyek fölé, hol a vászon
kékfestőjét a Hold őrzi,
s csillagát a szem sem győzi…
Így vagyok… míg eget nézek –
kendős ablakban: csend, élet!
Száznyolc esztendeje éppen
faraghatta karosszékem
Erdélyben… Tán egy ükapám…
Ülök – mint neje hajdanán –
gyermekkorom felidézve…
Várok… Kórházi ebédre.
Kihalt utcán tehén, borjú
lépeget, cölöpön varjú
tollászkodik – rigó űzi
birtokáról, ha nem tűri…
…Most töltöttem a száz évet –
többet Istentől se kérek…
„Várj még nyolcat! − mondják jósok…
Ki annyit él, az már Boldog!”
Időm kiszabott… Letenném,
ha előbb is megtehetném…
Könnyem száraz, s mint gyöngy – pereg.
Homokba…. E füzér helyett.
Aladics Antalán
Ikarosz
Felemelkedett,
mintha már járt volna ott…
Szétnézett
nem csodálkozott,
hogy fentről milyen más
az eltávolodás
az idő mennyire múlt
vagy földhözragadt.
Csak most döbbent rá,
hogy nincs háló,
hogy ez bíztató,
nincs félnivaló,
hogy felfelé is van út, ilyen
nem is akármilyen
és mindez lehetséges
mert valami megtart
és semmi sem tart vissza
az út tudott
csak előre nem ismert az,
hogy a levegő, a szél, a fény az élet
milyen határtalan.
Kicsit még visszanézett
de már nem vette észre
az olvadó viaszt
a szárnytollakon.
Doktor Virág
Elektromos kisülés
A vágyért kiáltottam,
S lám, beteljesült.
Félve szólítottam.
Nem ismertem,
Mégsem idegenül
Állt ott.
Idősíkokon
S dimenziókon át
Váltott
Képzeletből
Beteljesüléssé.
Én hittem, éreztem,
Az ösztöneim búgták,
Kell, hogy testet öltsön ez,
De tudtam, a valóság
Nem lehetett több,
Mint elektromos kisülés.
És tudtam, sejtettem,
Ennek nagy az ára:
Bérletet váltottam
Egy tiszavirágra,
De úgy kellett az a perc.
És én, ki bíztam,
Beérem kevéssel,
Mert a kevés is sok volt,
Most átkozott reménnyel
Kiáltok újabb vágyakért.
Ma semmit sem ettem
És senkit sem akartam.
A falakat kértem csak,
Teljesítsék az óhajom.
Örökre vágyódtam
A tegnapban ragadni
S elodázni a holnapot.
Ma falakkal beszéltem,
A párnám ringattam,
Erkélykorláthoz dőlve
Az eget kutattam,
S megérintettem
A sarkcsillagot.
Erdei Csilla
szilánkok
egy nem létező világ
háborújában küzdesz
önmagaddal
az árnyékoddal
nincs hová menned
fiktív otthonod lángokban áll
nincs hol jelen lenned
kegyetlen erő működik benned
irracionálisan fested
elveszett jelened szilánkjait
agysejtjeid egy letűnő korszak
magabiztosságával zuhannak
a galaxis legnincstelenebb
pontja felé...
egy ködös hajnalon
rettegve ébredsz
meredt szemekkel nézed
ami vagy
a túlélési ösztönöd ottmaradt
egy nemlétező világban
kaparászol...
ahogy visszhangzik neved
a feloldódott térben
végre elsötétül minden...
Gellért Ferenc
Estelente lüktetek
Estelente vágyakozva
fekszek egyke ágyikómba,
s átkarolva képzeletben
Téged óvlak ész veszejtve.
Lüktetem feléd e verset,
lelkem érted él, remeg.
Hű szerelmi vallomásom
áldva benned elmereng.
Mért nem érzem édes ízed?
Mért nem élhetek veled?
Rám hunyózva néz szerelmed,
szép szemedben elveszek.
Tiszta, szűzi ösztönökkel
lelkem álma átölel.
Van reményem, érzi szívem,
s már hiányod feltüzel.
Karomba fonva lenge tested
hévvel óvva szendereg.
Rózsacsókod csendbe rejtve
homlokom melengeted.
Csodának éljük át e percet
szembe gyűjtve könnyeket.
Törli ajkam csókja gyorsan
tünde arcod: selymemet.
Hála néktek, angyalok!
Álmaimmal alhatok…
Kedvesemnek küldjetek
csókgyönyörben altatót!
Ti égi lények, angyalok!
Nézzetek le! Hallotok?
Ha kérhetem, még adjatok:
beteljesülve holnapot!
Kolozsvári Ádám
Jelenlét
Isten átjár
érzem
elsorvad énem
lehetetlen ítélnem
képtelenség itt élnem
személyben beszélnem
Nincs én, te, mi
Létez és Van más semmi
Ádám eltűnik
gond(olat) megszűnik,
a test működik
érez, lát, beszél
nem fél, nem remél
Jelen Létben
ÉL.
Timár Judith
Fájdalom
Vérző sebeidet óvatosan érintem,
nem mozdulsz, fájdalmad már szinte kitépem.
Megmarkolod azt az átkozott kis rongyot,
mit, mind egy kisgyerek kezed között morzsolsz.
Apró szemeidből féltő, remegő-kezek
érintenek, hangom elcsuklik, hozzád lépek.
Mint egy kisgyerek, szorosan ölelsz magadhoz,
erős vagy, hited testedben türelmet hordoz.
Viaskodnék nem egyszer a sors karmaival,
melyek most sebet ejtenek testedben hagyva.
Ám könnyen tovalibben, ott hagy szenvedésben,
de lelked mindig él hitben, reménységedben.
Istenhez elküldöm esdeklő szívem arcát….
Hadd lássa, enyhítse egy édesapa fájdalmát!
Könnyeim sós izét törölje kegyelmével,
ne lásd, ha rám nézel az apró szemeiddel.
|