Lánglelkű költők versei - Döntőbe jutott versek 2. rész
2013.09.11. 15:49
Baráth Dániel
Láng a költő
Láng a költő, de ha kialszik begyújtja-e
újra a rőzseszavakat valami jóindulat,
vagy elül és elél anélkül, hogy ’lélekzetet’
venne? Mi van, ha üresen ellibeg az is a
gázrészecskékkel ami táplálta, amit óvott
a láng hűvös magjában és a hangjában nem
lesz több rezdülés, csak megrendülés?
Láng a költő, de ha elalszik felölti-e
még avarból szőtt álmait és a túlzó
képeket, amelyekkel mindig olyan szívesen
dobálta tele a tüzet, amit saját magából
és magának gyújtott? Vajon amikor
elfogy körülötte az erdő és az égő fák
felélik a még élőket akkor is láng-e
még a költő? Ha láng a költő, elalszik.
Török Stenczer Enikő
Alvó éveim
Leteszem aludni az éveim,
nem lévén már több érveim,
pár napig altatom.
Fürkészem majd a végeredményt.
Benyújthat bárki követelményt,
a babérjaimra hagyom..
Ahogy a tej, ha megalszik,
álmában duzzog, haragszik:
kefir és tejföl lesz belőle,
majd kiválik a folyékony savó,
s mindennek külön értéke vagyon,
vaj’ az altatott éveim mivé lesznek,
ha szépen nyugodni hagyom?
Sokáig úgysem bírom a csöndet,
holnap majd ébresztőt fújok
(olaj a tűzre..)
meghasonlás!
Majd rávésem nevem egy-két kőre,
és legyintek a múló időre.
Megalkuvás…
Csenkey Mónika
Mintha
Reggeli halovány fénybe estem.
Egyedül vagyok.
Magányomban gyorsan telnek a percek,
szöszmötölés jobbra-balra,
s mintha még tennék is valamit,
mintha értelme lenne annak,
hogy a pohár nem a mosdóban van,
hanem, mint a gyémánt a vitrinben csillog,
aztán csak ott van,
és áll a porban, és vár,
mint a tehetetlen költő,
kinek lelke évezredek óta
anyagból anyagba száll,
s mind hiába,
mert bár megértik szavát,
tanulják, értelmezik, szavalják,
de nem ér el hozzájuk a szó,
nem bont csírát bennük,
mint a tavasszal ültetett mag,
melyből termést virágzik a büszke akarat.
Aztán csak óbégatás van,
és hasztalan magyarázat,
hogy más a világ,
másként járunk,
idegenek a kapcsolatok,
s felettünk átrendeződtek a csillagok.
És egyre csak harsogják,
hogy boldogság és álmok,
és értelmét vesztik a homályos ábrándok,
mert minden csak felszín,
a látszat a földön ver teret,
balga tébolygás: ember a neved.
Deák Richárd
DUNA
Zúgó, morajló fenevad,
Rohanó idő a tested,
Benned nyugszik pihent lelke
magyar lírának: nekem add!
Köpd ki magadból, ha mondom,
Vesd partra, mint korhadt csonkját
ernyedt fűznek, melynek lombját
régen elették a habok,
elették, s már csak csontjai
lebegnek hullámsírodon –
Ott egy strófa, halkan dobog
még a fülekben gondjai –,
s a törzs mint olcsó koporsó
hullik darabokra, ezer
év halottját kilehelve
beléd, te időtlen folyó,
vad kebleden fekszik Ady,
Arany – s lám, ő is leugrott! –,
Petőfi, majd Babits, s amott
úszik még József Attila…
Úsznak benned, te fenevad,
S én is beléd vetem magam,
Mert benned nyugszik ős magva
magyar lírának: nekem add!
Pataki Írisz
Az éjszaka hajnala
A parton ülnek pici púposok,
színekbe törnek csobbanó kacajok.
finoman ölel át a méz hullám,
partot csókolni homlokán.
Szél fodrozza, arany-hallgatag
kendőjét festékbe forgatja.
Lábnyomunk serényen stoppolja,
leheletünk érzéketlen elmossa.
Csak két kép marad meg Nekünk,
Tiéd és Enyém egyedül,
s hogy szívünk hogy őrzi meg belül,
talán egy szép napon kiderül.
Talán az ég keblére öleli szerelmét,
lángra gyújtja mindenki föld-vizét.
Vagy jól megmossa két kezét,
s elereszti különös érzetét.
Torday Teodóra Éva
Bigi-dal
Én kicsike Hazám!
Én mindenem!
Fáidat én
úgy ölelem,
nincs oly erő,
nincs akarat,
mi engem innen
kiszakíthat!
Elcsépelt,
megunt,
tiltott is talán,
vagy csak elfeledett
szó:
Hazaszeretet!
Divatjamúlt kabát...
Levetlek!
Már gombolnám:
nem lehet!
Bőrömbe mart,
lelkembe égetett,
szívemmel egybeforrt
örökös
viselet!
Hajdu Sára
Könnykoszorú
Távozni készül a perc,
csak haldokló szavak maradnak utána,
Könnykoszorú reszket a szempillán,
de már minden hiába.
Mert az idő ölében nem ringatózhat
tovább a gondolat,
Még el sem jött a holnap,
mégis érzem már fojtogat.
S újra ott találom magam,
a sarokban álmot szövő pók mellett,
Ijedt magányom a zokogó vágyakkal
együtt térdelhet.
S csak néha eszmélek rá, hogy
saját sóhajom ölelem,
Mikor megremeg a függöny,
s a falon árnyékot vet a félelem.
Erőtlen karommal hiába húzom
az életem közelebb,
Rám vigyorog a pillanat,
s gúnyosan integet.
Mégis próbálom a levegőért kapkodó
emlékeim menteni,
De már aludni ment a nap,
nem lehet felébreszteni.
S a csend ajkamra ül,
és elzárja a jaj elől az utat,
A hold az égen most születő
csillagok után kutat.
Engem itt hagyott a perc,
halott szavak maradnak utána,
Könnykoszorú reszket a szempillán,
de már minden hiába.
Oláh Péter
Alta Srettra
Egy halandó örökkévalóság az, ami én vagyok.
A vég kezdete, s a kezdet végét követő méltatlan folytatás töredéke.
Én vagyok a lakatlan koporsó is, hol egyetlen cimborám, a magány.
Törött váza szilánkjai közt fonnyadó fekete rózsa,
agy éppen az indulat, mi azon pusztulásához vezetett.
Egy üres égbolton vagyok én a sötétség,
avagy napfogyatkozás idején a hiányzó égitest.
Egy feledésbe múlt, elhanyagolt emlék az én címerem.
A siker ígéretének sikertelen beteljesülése vagyok.
Csupán egy kudarcba fúlt próbálkozás, akinek a második
esély, pusztán illúzió.
Én vagyok az, akin átnézel, s akit belélegzel.
Nem érezlek, s nem tudlak tapintani. -- Fizikai valóm
nem létezik, bár mégis vagyok.
Egy egzisztenciális útvesztő vagyok én, amolyan
összegabalyodott, szétcincált valótlanság
Zagyvai Noémi
SZEMEMBŐL ÉRTSD!
Nyílj meg, hogy bezárkózzak!
Szememből értsd hangtalan,
kimondatlan óhaját
gúzsba kötött álmaimnak!
Nyílj meg, hogy befogadd
lelakatolt vágyaimnak
felhasított sebeit!
Keress meg, mint árva gyermek
édesanyja langy ölét!
Te erős vagy, én gyenge gyermek.
Nem találom értelmét...
...a nappaloknak...izzó ágyékán
vad kutyák, csorgó nyálukkal
lomhán követnek.
Ájult vagyok...
Szögek között, hátam ívbe hajlik.
Életnek súlya, megtört napok...
Nyomot szívemben létezésed rajzol.
A tiédben-Kedves-mondd:
én mit hagyok?
Grán János
A szerelem formái
Éltél,
tele élettel éltél,
s még szeretlek úgy,
mintha nem múltál volna el
üres halállal, s belém nem
költözött volna
ború.
Néztelek napokon, éjjeleken,
könnyes szemmel néztelek,
de már csak mint hajótörött
a végtelen tengert, mi eddig
életet adott, de most valamit,
valamit végleg-végleg eltörött.
S
a reggel,
mikor együtt
ébredünk majd, mert
melletted lesz nyughelyem,
lesz az első igazán szép ajándék,
a valaha volt leggyönyörűbb reggelem.
Mieth Petra
Szürke tűz
szürke álom táncot jár a szürke tájon
szürke mosoly játszik szürke bájos arcon
szürke talány suhan szürke árnyak közt
szürke melegség izzik szürke vágy fölött
szürke szerelem színt lop a szürke világba
szürke hétköznapot szürke valósággá váltja
szürke teher a vállamat nyomja
szürke ember mindenki s a rab igáját húzza
szürke mámor kerít hatalmába
szürke félelem szorít szürke karjába
szürke feledés sajog szürke emlékben
szürke szín lesz egyszer mi szürkén ég benn
szürke széthasad s belőle világ tör föl
mely már nem szürke csak lángoló tűz
Krasz Ádám
'91
Kávé pöttyös sötét szempár
Ellene a puha pirkadat
Egy tengert már tele sírtál
De a holddal együtt elapad
Tündérkerti szökőkútban
Márványszélű pillanat
Nem akarom észre venni
De minden elfelé mutat
Plasztik fényű táncot járnak
Ujjaim a sós víz alatt
Csillag illat csap le újra
De a lábam még lógatag
Prim Viktória
Szívsivatag
Ó birtokló, hát nem talál,
a szívem csak úgy kalapál,
tán a fekete gőze és zamata,
bár már szívem, mint a Szahara.
Bujdosó esőcsepp
felhők felett meghuny,
átkozott légy, harcos,
törj ki bátran, vadul.
Cikázó silány Napnak orcája,
fellegekben száll fényének csóvája,
s bár rettegve ijed, fél s bátor,
ország-világ látja, de nem magától.
Elvont suhogó szellő
alternatívája eljő,
mint vonzás törvényének alapja,
hát vonzza őt a Szahara.
Mélabús ijedt a kedves,
mond kérlek, hát nem förtelmes?!
Csak csilingel, száll vagy villant,
értelmetlensége is csak visszhang.
|