Zajácz Edina

Őszutó

Hagyod, hogy melletted feküdjek. Hajadról
múló évek havát törlöm. Még nem félek,
olyan fehér lettél, mint a nyírfakéreg.
Téged féltelek. Hallod? Most is harang szól.
 
Zárd be az ablakot, magunkra a csendet
húzzuk takarónak. Ősszel elvetélem
a megfogant nyarat. Sárfészkünkben mégsem
bánom, hogy veled most kegyetlenül rend lett.
 
Szeretni fogom a halálszagú telet,
a hóarcú gyermekünk szótalanságát.
Zárd be az ablakot, ez nem csak átmenet,
végleg magaméra igazítanám szád.
Ha fáznál, gyapjúingem is tiéd lehet,
melegítene, míg engem hideg jár át.

Gór Mihály

Férfi sors

nő a vágy tárgya

test melyet a szív nem ész

tart zárt marokba

tör vesztére Ámor kész

csapdába esve enyéssz

Lantos Tímea

A Teremtő itt járt


Ráncokat húz,
a  vén Tisza,
mintha csiklandozná a
törött tükrén lépkedő
vidám napsugár,
s, ha megfeszíti izmos hátát,
a fák közül felröppen
egy szomjas kismadár.

Újra tavasztündért hívta
a fáradt természet,
hogy alkotó kezével
fessen a meggyötört földre
tarka-barka képet,
és terítsen lábunk elé
illatos, pihe-puha prémet.

El is felejti, hogy
kalandornyian röpke a léte.
Hol haragot, hol mosolyt
karcol az álmos égre.
És addig simogatja
a bokrok és fák
mámortól duzzadt szirmait,
míg elé nem tárják,
tápláló kincseik.

Egy percre felnyögnek
a titkos, fényes áprilisi éjben.
Dermedtségükben béke van,
s nem lapul meg szégyen.
Ám reggelre magukra
kapják, a nyugodt zöld gúnyát,
majd boldogan suttogják,
hogy a Teremtő itt járt…

Schweier Romuald

Szomorú Szerelem

Haldokló lelkemet sóvárgó emlékek
égető képekkel kínozzák szüntelen.
Könnyektől túlcsordult Szerelem-tengerem
örvénylő sodrása fullasztó küzdelem.

Ízetlen csókoktól kiégett önzőség
közömbös szégyenek erejét titkolja,
leporolt ékszerek páratlan szépsége
Pártalan-Életem szentségét gyilkolja.

Lüktető vágyaim magányos dallama
szenvedő sóhajként kísérti hitemet.
Átlátszó könnyekből merített bizalom
bűneit titkolva eladja szívemet!

Igéző szeméből lehulló pillanat
tükörként mutatja jövendő bánatom.
Szomorú-Szerelem sorvasztó fájdalmát
keresztként hordhatom síromig vállamon.

Lukács Mária

Megtalált pöttyök

Az öröm mindig megmarad
ha magával visz a Nap,
mint labda a pöttyöket...

rám nevet egy pozsgás arcél
a parton homokvárat épít.
Fehér ruhámban lépek

és hajamat bontja a szél.
Megszólalt egy lágy dallam,
lábam táncparketten lép,

keringőzik, pezseg a lét;
szomjas száj limonádét kér.
A Nap eltelt, fényhídra áll

az este, a folyóba dobott
tükör-cserepekre...
megnézem a homokvárat

még ott áll a helyén
megtaláltam a pöttyöket,
álmomat ringatta ölén.

Péter Éva Erika

Tenyérbeíratva

A koraősz ma kikönyököl
a valami új és mégis azra.
Az ablakon túl lágy eső-massza,
a túlon túl még mennyi gödör...
Megmaradásért útra kelhet,
hintója a szél, az álom,
libben rajta hazaszállón,
felébredni még didereghet.
Itthonos a szó: viselet,
felhőkönnyű, puha selyem,
- tenyerében nő a nevem -
szemében zöld falevelek,
eget szór szét, kék plakátot:
a koraősz ma visszanyárlott.

Czirják Jolán

Progressio


Izmaimba sorvadt gyengeségem
Kórházi ágyamon fekszem, és szememben
könnyem sós patakja elönti árterét,
s megáradt folyamként hullámzik szerteszét

Majd - ágyneműmön végül megpihenve -
kis tóvá szelídül tengernyi-kín cseppje
Gyógyulásom Napja - hiszem - felissza,
s éltető sugárral sorsomat simítja

Nem törődöm bele a progressziómba!
Hitemnek forrása kiapadhatatlan -
életvízzel öntöz - fölébem hajolva

Erejét kéri még testem és a lelkem!
Szteroid-lökéstől mindhiába kaptam -
Szűkülő határaim közé rekedtem...

II.

Szűkülő határaim közé rekedtem,
de gondolataim csapongnak önfeledten
Általuk bejárom én a nagyvilágot -
ha kell, virágot ültetek, s esőt szitálok...

Tomboló tüzekre küldöm - olt`ni - könnyem
Tikkadó apályba - tengerár-reményem
Oázist teremtve perzselő homok helyén -
megpihenni vágyom egy hűs fa lágy ölén...

Ám  ha jő a bús felismerés, hogy ennyi volt -
Visszatérek, és magam vagyok megint
Rájövök, hogy álom ez csupán - halottra csók

És újra hangosodni kezd a szörnyű ének
Jeges dalát reám fagyasztva szól e rím -
...Rabja lettem testem börtönének...

III.

Rabja lettem testem börtönének -
életfogytig szól a benntartó ítélet
De cellám ablakán hunyor`g a holnap,
s éltető erőt sugároz alkonyomnak

Rajta hát! - feszítem satnya izmaim -
cellarácsra fonva már - elkékült ujjaim
Ám mindhiába küzdök - ellenáll,
s a csüggedés-fegyőrnek büntetése vár...

Megkötözve végül észre térek -
nincs menekvés - meg kell, hogy nyugodjak
sorsom ez - miért is tiltakozzak?

Priccsemen feküdve sírok egyre -
Itt maradtam - élve eltemetve!
Láncra verve szűkölnek remények...

IV.

Láncra verve szűkölnek remények...
Engedd - rusnya kór - letépnem már bilincsed!
Hadd kacagjak újra önfeledten -
bárányfelhők nyája bégessen felettem!

...És táncra kél a virgonc napsugár -
rajtam ropja - testem mióta erre vár!
Lábaimba is betér a ritmus,
s éltető erőt adón - kering e rigmus...

Eljutok talán a gyógyuláshoz,
hiszen reményem újra bennem ünnepel -
lehullt a lánc, s felszállt a szürke köd-lepel

Szívem is dobogja - rajta, rajta! -
Gyorsuló ütemmel azt vezényli - harcra!
Ám - amíg agyam tudattal átkoz... !!!

V.

Ám amíg agyam tudattal átkoz -
visszahúz a rút felismerés magához
S itt vagyok megint - e szörnyű Végre -
kis családom által meg nem értve...

Nem hiszik, hogy életemre tört - S.M. -
megjátszom magam - bajom csak színlelem...
S ha összerogynak térdeim: "Se baj!
háztartást vezess, de közben meg ne csalj!"

Férjem hangja szólt emígy, s a káosz
meggyötörte fáradt lelkemet nagyon
Úgy döntöttem hát, hogy egyszer elhagyom

Így maradtam egymagam, de érzem -
jó barátaim segítenek, ha kérem...
Száll a képzelet, s repít magához

VI.

Száll a képzelet, s repít magához
Visszahúz a MÚLT - magába rántva átkoz
Kedvem oly` szegett - emészt a méreg
Lelkemet zabálja már ezernyi féreg

Jó apám dereng fel - árnya libben
Életét - konok fejére bízta - nincsen,
mi visszahozná sajnos őt - halott!
Orvosát vakon követve - végleg itt hagyott...

Magával vitte volt hitem, s a szándék
túl kevés ahhoz, hogy újra bízzak én -
Gyógyulásom így csupán hiú remény!

Doktorok, nővérek, fáradt ápolók -
tőlük függök, jól tudom, s bár nem csalók -
Minden új napom csalárd ajándék...

VII.

Minden új napom csalárd ajándék,
mégis boldoggá tesz engem, és a játék
folytatódhat addig, míg csak élek -
verseimmel holtomig zenélek...

Bennük sírok én, ha fojt a könnyem
Általuk - ha üldöz tegnapom - menekszem,
Messze-messze szállok, és a dalban
megtalálom álmom - gondolatban

Megkapom, mit oly régen szeretnék -
verseimben mindörökké élhetek...
Szeretteim! - ti el sosem veszítetek!!!

Ám ha olykor rám tör némi kétely,
máris terveimbe váj, s emészt a métely -
Mert - mi teljesül - csupán a szándék!

VIII.

...Mert - mi teljesül - csupán a szándék...
Ó, miként lehetne minden úgy, akár rég`?!
Úgy, ahogy még néhány éve éltem -
csak önmagamtól kellett néha félnem...

Hogy meddig tart ki hűségem vajon?
Hisz` félreléptem olykor - nem tagadhatom!
S zuhantam mindig, minden új viszonnyal -
mégsem büntettem magam kellő szigorral!

Hát így hullnak rám vissza vétkeim!
Most tiporva - életemnek csalfa évein -
bűneim miatt - saját falamba zártan...

Túl sok ám e büntetés nekem, hiszen
mások vétkeit szintén magam viszem -
Nem mozdíthatom kezem, se lábam...

IX.

Nem mozdíthatom kezem, se lábam...
Megváltó csodára mindhiába vártam
"Kelj fel, és járj!"- mért nem zengi Jézus?!
Vagyok, mi fáj: összetört Milói Vénusz...

Hullt darabjaim nem állnak össze!
Csonka álmaimban is csak meggyötörve
indul útra - imbolyogva - léptem
Vár a fény, mi egyre szaporázza léptem

Nem is éri talpam már a földet -
magasra szárnyalok, hála új erőmnek,
mi visszatért belém egy álom-érán...

Ám a reggel felnyitja hunyt szemem -
Újra látom - naponta - zord ítéletem:
Ágyba fektetett a kór, s lenéz rám...

X.

Ágyba fektetett a kór, s lenéz rám -
Gyilkos tekintetét állom én, de bénán
lóg kezem, s így védtelen vagyok,
Segítsetek nekem, szívélyes angyalok!

És harcolok, hisz - együtt véletek -
e rusnya kórral is birokra kélhetek
Egyesült erőnk legyőzi könnyen,
s örömtől pereg szememből majd a könnyem.

És táncolok, vidáman dúdolok
Többé már semmi rosszra nem gondolhatok -
gyógyulásomat - ha megtaláltam...

Ám mi lesz, ha mindez csalfa álom? -
Ismét eljön értem - minden nap - halálom...
Félek - így visz el - magamba zártan!

XI.

Félek, így visz el - magamba zártan -
végzetem. Karom ki én hiába tártam!
Félreértették sokan, s e nyíltság
visszafordult ellenem - cudar naíiság...

Pedig csupán mosolyt adok - kapok,
s begyűjtöm azt, mi engem illet, és vagyok,
ki életemben mindig voltam én -
fényre éhező virág az erdő zord ölén...

Kit vad vihar tépáz gyakorta szét
Ki akkor is feláll, ha gerincét a szél
apróra törte, mégis tűr keményen!

Ím, itt a sorsom - lássatok csodát!
Ítéljetek, ha kell, de bölcs feloldozást
adjatok nekem, könyörg`ve kérem!

XII.

Adjatok nekem - könyörg`ve kérem:
emberhez méltó életet, s ha végem -
azt, hogy kezembe vehessem sorsomat
Eutanáziára hadd adjam voksomat!

Nem akarok vegetálni, ó nem!,
hisz jól tudom, bajom  reám mily' ómen,
Esélyem a gyógyulásra semmi,
de emelt fővel fogok majd  halálba menni!

Nem kérek pelenkát, sem katétert!
Gyomorszondát sem, se pépes ételt!
Tűszúrás szükségét rég nem érzi vénám!

Egyetlen cél, mi lebeg előttem -
Adjon az Úr, ha a szert magam belőttem:
gyors halált - ne kelljen élni bénán!

XIII.

Gyors halált - ne kelljen élni bénán!!!
Én magam teszem, mi kell ahhoz, hogy énrám
ne várjon túl lassú agónia,
s ne süllyedjen belém a katatónia...

Segítőkre sajnos nem számíthatok -
nem hoztak még törvényt - nem írtak írnokok -
Az állatoknak van joguk csupán -
elaltatni őket szabad - mi több, muszáj!

Fiókom mélyén hát a kegyhalál
Ha szükségem lesz rá, azonnal megtalál
Benne bízhatom csak - útra készen...

Ha nem bírom tovább a szenvedést,
e bölcs italtól kérem majd az enyhülést -
Jussak át minél előbb a fényen!

XIV.

Jussak át minél előbb a fényen!
Kortyolom kegyes nedűm - dereng az Éden
Reszkető kezem kiejti múltam -
messze már a kor, midőn még érte nyúltam...

Már semmi sem marasztal itt - elég!
Habár családomért maradnom illenék,
de nem leszek terhükre, s így a jó -
őmiattuk is teszem - lelkem - hogy illanó...

Bódító, amint - kikúszva elmém -
él`tem zanza képeit vetíti szendén
Visszajátssza összes veszteségem...

Nem bántam meg életemből semmit
Mégis fáj, hogy nem kaptam - csupán csak ennyit:
Izmaimba sorvadt gyengeségem...

Mesterszonett

Izmaimba sorvadt gyengeségem...
Szűkülő határaim közé rekedtem
Rabja lettem testem börtönének -
Láncra verve szűkölnek remények...

Ám amíg agyam tudattal átkoz,
száll a képzelet, s repít magához
Minden új napom csalárd ajándék,
mert - mi teljesül - csupán a szándék...

Nem mozdíthatom kezem, se lábam!
Ágyba fektetett a kór, s lenéz rám -
Félek - így visz el - magamba zártan!

Adjatok nekem - könyörg`ve kérem:
gyors halált - ne kelljen élni bénán
Jussak át minél előbb a fényen!