Vers-esszenciák verspályázat
2013.11.05. 22:37
Kakucs József
Anima
Áruld el ki vagy, melyik én-részem!
Hogy szólítsalak, milyen álnéven?
Értem lélegzel vagy tán ellenem,
Mondd, mindent átölel az értelem?
Bennem létezel gyönyörű Démon,
Buja vágy-hálót körém az éj fon.
Kéjes őrület, lángoló tüzed
Sikoltva vágtat, vérem gyúlékony.
Találkoztunk tán, lényed ismerős.
Bennem immár az érzés oly erős.
Gondolataim köréd fonódnak,
Máskor magad vagy gátja a szónak.
Bennem létezel gyönyörű Angyal,
Új reményt adó derengő hajnal.
Csendes révület, finom bűvölet
Ölel magához könnyű szárnyakkal.
Cseri János
Tűréshatár
Ünnepen nehéz szembesülni
mindennel mi konok árny,
szökni kész a nép, el innen
útra kész a sólyomszárny.
Csurig telet medencében élni
hol nem fér egy csepp fájdalom,
a zsarnok csak magáért kiállt,
fegyvere állam-hatalom.
Adókkal sanyargat,
kényúr félbarna kenyeret eszik,
Sarc a bírság, s ha nem fizetsz
szabadságod is elveszik.
De lám a korrupt cégek:
ha jó helyen ír alá az ügyes kéz,
ömlenek „kedvezmények”
boldogulni nem nehéz.
Közös képhez, közel kell állni.
A mosoly sem smink,
nem fáj eladni népet;
a többség úgyis rálegyint(?).
Füstölögni sem lehet úgy, mint régen.
Tilosban mégis az jár, ki tudja,
cipője alatt ég a vörös szőnyeg.
A széthordott mocskot, nem ő takarítja.
Meddig nincs még megbecsülve munka,
de jól hoz a mutyi, kaparás,
bank ácsingózik otthonunkra
pedig, tisztes fizetésre, van akarás.
Máté Balázs
Aug.16.
Fürgén táncoló pilláid sötétje
öleli tágra mandulába vájt szemed.
Aranyba köszönő barna éke
életfogytiglanra kulcsolta kezed
s kezem azon a piszkos pesti vonaton,
nézése kacér-pajkos, gyermek-kedves
volt nekem, s én vonaglón,
hitetlen-esetlen, feszes
szívvel szívtam magamba nedves
pillanatát harmatszínnek ajkadról,
ölelés-labirintusod oly kedves
volt 4kor,
augusztus 16-án.(ha jól emlékszem)
Krécsó-Demeter Viktor
Hová tűnt minden
Tavaszok jöttét
Nem láthatod már
Ősszel a fákról
Levelek
Zizzenését sem hallod
S nem fekszel mereven
Árnyas fák alatt sem.
Vajon hová tűnt minden
Nappalunk?
Fejfák erdejében,
Csendben,
Öreg temetők ösvényein,
Neszező léptek zajában,
Vagy csak kósza felhők szélén,
Egünk alatt…
Minden elmúlt, elszaladt.
Markomban süket a csend,
S a bánat vicsorít rám,
Minden sarkon, ablakon.
Vajon hová tűnt minden
Kacajunk,
Minden sóhajunk.
Bicskei Viktória
Szürrealista önarckép
Csak fekete öntudatot találhatsz
e csenevész életnek romja alatt.
A lány az eget fürkészi, keresi a választ
- s rávicsorog lomhán egy mennydörgés-darab.
Kezében ásó: emléket temetne.
Arcán különös fintor csillan.
Ha tehetné, elfutna, rohanna fejvesztve,
mert rejtekhelye füstként illan.
De inkább esőtáncot jár mezítláb a porban,
fülében dübörög a félelem.
Baljósan nevet, s egy sötét sikátorban
arcon csókolja a végtelen.
Mozdulata merész, de tekintete félszeg.
Pipája füstjébe vékony, cingár,
szabadságtól bűzlő, magánytól részeg
éjfekete szemű testet pingál
aki ott vár a párás ablakod alatt.
Érted mit dalol? Nem? Kár.
Azt lesi, jön-e még pirkadat.
De gondolatban már messze jár.
Mara Laury
Válassz – dal a Zöldhöz
Neked zöld a színed, nekem kék,
Neked a zöld mocsok, nekem szép.
Neked zöld mocsárban zöld a hal,
Nekem a kék égről szól a dal.
Minden, mi gonoszság
Minden, ami bánat,
Minden, mi keserű,
Minden, ami fájhat,
Minden, mi gyötrelem,
Minden, mi gyalázat,
Lelkemben tomboló, őrjítő varázslat.
Varázslat – mert erősít.
Varázslat – bár félek.
Varázslat – mert megőrjít.
Varázslat – mert élek.
Hozzád a zöld folyó zölden szól,
Hozzám ér hulláma, értem jól.
Zöld mocsár, zöld béka, zöld lélek, zöld elán…
Útvesztőbe zölden suhan…
mélybe zuhan…
nincs TALÁN…?
Molnár József Bálint
Nyári viharra várva
Ernyedtre kókad az eperfa lombja
fullasztó hőségben esőre vágy.
Sárguló fűben bágyadt hangyabolyra
lágyan hullajtja szirmait egy virág.
Tűzforró aszfaltszőnyeg nyúlik, ragad
fulladozva piheg a kőrengeteg
csörgő levelek sírnak lábam alatt
zörög a kukorica, a búza földre pereg.
A túlfűtött űrben moccan a szél,
a bénult tér már hullámzik, remeg,
Felperzselt, száraz föld esőt remél
előttem futnak izzó gyöngyszemek.
Végtelen kékségben fehér piheszál,
még hangtalan villan a messzeség,
Fent az égen talán fecske száll,
lassan kúszik a sötét, de messze még.
Majd óriás villanás tölti be az eget,
vízfüggöny árad a bágyadt tájra.
Zengő égszakadás töri meg a csendet
enyhülést hoz a lángoló nyárra.
Albert Roland
Múzsák és irigyek
Felszakadt seb lett az élet.
Fáj, vérzik szívem szüntelen.
Piócaként tapad rám a múlt,
Bűnöm csak újabb bűnt terem,
Megfordult a világ. Félek.
Lerágott csontok ropognak,
Összetört valóság-romok.
Pálcát törnek felettem, hazám.
Létünk sivár, pergő homok,
Szemcséi csendben kopognak.
Vírusok emésztik létünk,
Fekélyes sors köszöntött ránk,
Ó, visszhangtalan, visszhangtalan!
Hiába nyílik szóra szánk,
Hiába hallunk, nem értünk.
Szégyen szülte szerzetesek,
Hazug, rátarti messiás,
Hóhért kéne már akasztani!
Hibáinkban ki a hibás,
Bűnöst vajon mért keresek?
Egyedül a sokaságban
Néznek bárgyú ember-arcok,
S felemel ez a közönyösség.
Állandó szélmalomharcok,
Elvesznek, mint szög a zsákban.
Vérem folyik és egyre fogy,
Valakiért s van ki miatt,
Kétarcú lett az álszent világ.
Múzsám szavamra megriadt,
S kábán, irigyen összerogy.
Egervári József
Joseph reménykedései
Joseph, a vak, konok szörnyeteg,
hitte egy szebbnek tűnő napon,
nem hiába teremtette Isten a
finoman tekergőző jégvirágokat
az ablakon.
Joseph, a vad, gonosz szörnyeteg,
vitte hátán múltja zsákját, rongyosat,
s úgy vélte, tán nem hiába teremtette
Isten, még ha életéért már senki egy
petákot sem ad.
Joseph, akár egy hógörgeteg,
zuhant a mélybe, hallgatagon,
s tudta, Isten nem hiába engedte
el kezét, miközben oly sokan
járkáltak az utakon.
Joseph, akár a tört jeget
megvilágító gyenge téli fény,
csak ült a semmi szélén, némán,
s tudta, ha az idő megállna is,
már alig van remény.
Joseph, a vak, konok szörnyeteg,
hitte egy szebbnek tűnő napon,
szinte hiába teremtette Isten, a
tekergőző jégvirágok úgyis
elolvadnak az ablakon.
Fazekas Imre Pál
A múltat összetörni gyáván
szem a pilla lágy árnya alatt pihen
vándorok vagyunk a lelkünkbe zárva
rohanó idő megállva szeleken
esti harang késői holdját várja
hullámzik a földgolyó nappal-éjjel
elalvó láthatár törött tükörben
a gondolat csillagokkal tűnik fel
hamvadó estek árnyaiba törten
görgedezik sok álmatlan jelenlét
messzieknek álombeli közellét
határtalan gondok tetején állva
hömpölyögve zúdul szívét kizárva
a nyugtalanság torkát fojtogatva
zeng-zúg messzire a néma kiáltás
oszlik és gyűlik torkok erdejében
béke emléke fáj a homlokon
összekulcsolt kézben – a messzeségben
talán lesz még írás a sziklafalon
reménynek céltalan messzebbre jutni
népeknek biztos hogy balsors a bére
ettől ha akar egyszer szabadulni
nem kell belépni titokzatos mélybe
nem kell a múltat összetörni gyáván
értelem döntsön – a sors virágán
|