Vers-esszenciák verspályázat
2013.11.05. 22:38
Görög Virág
Vicsorogva vajúdás
Lanyha léhaság leheletnyi lebegéssel lengette lelkeim lepleit,
Mik mától mogorva medveként menekülnek megsebzett mosollyal,
Holott hahotát hitelezett holmi hitetlen hű halandónak.
Csalódások csalfasága csikorgatják csatangoló csigalépteit,
Pedig perelhetnénk!
Pedig porrá porladnánk!
És értetlen éhezünk...
Érted, értem és értünk.
Mátyás Ferenc
Ködturista
Metró kocsikban álmodik a nyár,
szakadt reklámújság halom között,
s cipőmre folyt planéta-csendben állt,
mert feltűntél a zárt ajtók mögött.
Hát légy te az, ki végre rám talál,
nem bírom már a kínzó félsz özönt,
hadd legyek hangban tőled intonált,
s ne rozsdamarta szféraüldözött.
Ha megfeneklett múltú létigémet
jelenné szíved mégse színezi,
elhalkulok egy borda közti résben,
hiányod száraz mészpor égeti.
Mert rab vagyok, aki e földi létet
a ködbe zárt magányban éhezi.
Lantos Tímea
Rád gondolok
Míg idebent a tűzhely sziszeg,
már odakint a szél morog.
A tücskök szép - csendesen lepihentek,
fényes-bogár szemekkel
rád gondolok.
Alma és fahéj illat
bujkál a házban,
belefúr a függöny kontyába,
akárcsak dallam zümmög
szelíd - boldog álmot
a gyermekszobában.
És lassan felnyitja
duzzadt szemét a Hold,
a háztetőkre ülve ezüstszálat fon.
Vaskó Ágnes
Már szárnya sincs
Már szárnya sincs
a csók-fosztott szónak,
az éji kéjt
csak álmom derengi még,
párnám őrzője
megbúvó, buja bóknak,
elrejti hangod,
mint ezernyi tollpihét.
Már szárnya sincs
a csók-fosztott szónak,
néma magányt
rejt barázdált homlokom,
földi poklot
a tűzcsiholónak,
ki átlépett
elhamvadt csontomon.
Már szárnya sincs
a csók-fosztott szónak,
bár vívódásom
jaját fröccsenti még,
s ha néha
az igaz szavak gyónnak,
ott legbelül...
hiányod most is ég.
Bali Nikolett
Affér
elmacskásodott végtagokkal kuporgok benned valahol;
a hajam galambősz, az ereim kékek.
elhibázott ecsetvonás vagyok a színtelen vásznon -
fekete-fehér csíkos harisnyában igézlek.
virágkoszorút fontál a hajamba és lemeztelenítettél:
egy polaroidképre menthetetlenül ráfagyott a pillanat;
(“szeretek egy lányt innét háromórányira”)
- különös portrénak hittem, pedig jelentéktelen akt.
Mysty Kata
A szélcsend nyugalma
Egy városi park padján ültem,
a teret nézve elmerültem.
Fény és árny szelte át,
függönyt rajzolva a teret…
A nyugalom nem engedett.
A kerékpárút-szegély csak hallgatott,
amott nagyi az unokájával
kocsijában, komótosan ballagott.
Kókadt a gyerek feje,
délutáni zsivaj elült…
majd imitt-amott őszbehajló fák
ágaira hajolt. Arrébb a másik
pad sem unatkozott, rajta
asszonynép pörölt. Minden
szó; ráncoknak ostor,
táncolt, majdnem viháncolt…
Kutyákkal sétált férfi, nő, gyerek…
- A póráz mily' messzire elvezet!
Egy vasárnap délután
ágyat vetett bennem
a szélcsend nyugalma.
És a ráadás, - amikor egy száraz
fa ága suttogott békés éjszakát.
Pócsik Éva
Csak egy rém mém
Jégszívű gleccser
Metsző, őszi szél
A nagy kritikus
Pokróc őrmester
Megcsúfolt jóakarat
Közénk alászállt
Nagyboldogasszony
félkarú torzója
Kiszáradó folyónak
mocsaras bennékén
megbúvó rücskös varangy,
ki minden arra szálló
lepkét, legyet behabzsol
Mémek királya
Véres ítélőszék
Bölcsességedet
háborús időkre
tartogasd, ne oszd
az észt nekünk,
akik szeretnénk
tenni is azért,
hogy boldogok legyünk
Forgács Bernadett Erzsébet
Elfújt levél vagyok én…
Elfújt levél vagyok én,
Ki nem akar monoton
Zöld, sárga majd piros lenni,
Ki nem akar meghalni,
Ki nem akar csak egyszer élni.
Kinek álma ezer,
S vágya is van több tízezer.
Elfújt levél vagyok én,
Kinek néha céltalan,
Majd magányos az útja,
De akkor sem lesz olyan,
Mint a többi levél a fán.
Nem teszi azt, amit mondanak,
Nem lesz újabb hangya szolga.
Elfújt levél vagyok én,
Kinek az élet rejtély,
S csodát lát újra és újra.
Majd szerelmet talál,
S leköti magát újra,
Mert már tudja,
Hogy ki ő valójában.
Zsuponyó Gábor
Extázisprizmák
Az ellentmondásos érzés
egyfajta spontán-lebegés,
mint a nyüszítő mozdulatsorok kéjében
a lepedőmarkolás,
csiklófény-csillogás.
A kontaktus nyakon csípett akt-tus arcomon,
endorfinok hintóhajtása a gombolyagokban,
mint a lila-zöldre festett szerelmi hálószobák,
a mámorral összefestett pillák,
a lüktető hevesség,
hol szemeinkből szivárvány hasadt,
s összeolvadt extázisprizmák testeink.
Hátamon szenvedély-csikarás,
szövettelen elégedettség,
fájdalommentes érzelem...
Hódi Richárd
Június
Fulladozva nyögnek fel a fák,
Nem csillog a hajnali harmat,
A szél mintha mélyen aludna,
Csak a nap nem ismer irgalmat
Tüze lángra lobbantja testem,
Forró fejem az üveghez nyomom,
A bokrok reszkető, nehéz sóhaja
Behallatszik csukott ablakomon
Nyár van - éltető, tápláló és meleg,
Örülnöm kellene - hosszú volt a tél,
De érzem, hogy nagy vihar közelít,
És hűvös szele majd engem is elér
De addig csak fürdesse arcom a nap,
Csillagok ragyogjanak halk altatót,
Hajlongó füvek párás, zöld köntösét
Magamra húzom, mint puha takarót...
Pátkai Réka
Elkoptál
Macskakövek spirálban, szórt fény a lombokon,
Nyárutónak tört illata, jelenemben otthonom.
Szárnyalok a pillanatban, csikkem messze pöckölöm,
Hamvával a színehagyott szerpentint megöntözöm.
Nem látod a szálló füstön átszivárgó napsugárt?
Szemeidben nyers valóság, betondzsungel-kánaán.
Közhely száll a füstnyalábbal, idővel majd megszokom,
Hogy szavaid közt légüres tér, jellemed meg elkopott.
A kirakatban elmosódott tükörképek sodrában,
Magad láttad, homály ölelt, pedig én is ott álltam.
Kéz a kézben önmagaddal céltalan és fejvesztve,
Véletlenek árnyékában alteregód kergetve
Értelmetlen minden lépés. Tehetetlen bolyongasz,
Az élet magja kezedben van, mégis folyton szorongasz.
Hagyj nyomot a világban, hisz` ez a perc az utolsó,
Úgy járd végig utadat, hogy jegyezzen az utókor!
Nagygyörgy Erzsébet
Rímmandalát építek
Bús szavak lebegnek fekete pilleként,
születő versek villanása imbolyog.
Múló szerelmet őrzök létem kincseként,
sosem-volt idillt kergetve, lelkem bolyong.
Versem morajló hangjaiba rejtezem,
hernyóselymes érzelemhálókat fonok.
Titkokat sejtetek, dédelgetem csendem,
álmok visszhangzó folyosóin osonok.
Veszélyes vágyak tüze belülről perzsel,
ajkamon megkövült, ódon csókok íze.
Lírám kéklő szeretet-hullámot terel,
számban illékony mondatok utóíze.
Rímmandalát építek templomtoronyba,
megbocsátó szavam falakra karcolom.
Szüleim hiánya vésődik sorsomba,
halkan suttogok, szélmalommal harcolok.
Skary
nem szopóálarc az nyista
mindenféle tárgy vesz körül
s ennek a szívem örül
te is az vagy tudod
szextárgy mikor fogod :)
fel végre hogy fétisizállak
persze ez állat :)
körülveszem veled a lelkem
hogy ne érdekeljen
a valóság sok tahóság
no és ugye az emberi mohóság
is bennem lakik
s egy vágyladik
min evezek érted
tudom ezt elérted
és csak mosolyogsz
a szívemen toporogsz
én meg a mazoista
de nem szopóálarc az nyista
csak egy egyszerű glóriával fejemen
benned a múzsámat keresem
Kántor Virág
Csettint a "cset"
Cuppanós márványhátsóval
csellengő bárgyú-rémek
takargatják hullámzó hájaikat
az öntudatos szattyán szagú
dicső-múltba domborodott
viharvert diplomákba
közben szúnyog tehetséggel
sólyomként szökkennek szavakba
édeskés bájuk romlott zene
de a "cset" oltárán még szüzek
mégis a világ lámpása fér oda
sejtjeiket férjek sora vitte
a legalsó szürke szintre
a csábos összefogás ösztrogén
szarkalábak kuszaságával
harminc éve készült képpel
pondró képű bikákra
ál-vígsággal vadásznak
a valótlan csatázik itt a valós
szavakkal kábított komákra
ez a cuppanós márványhátsóval
csellengő bárgyú-rémek hazája
Mészáros László
Kinek is írnék...
Kinek is írnék, ha nem Neked!
Mikor horgonyt vet a csend
vigyázó falak homályló öblén
s kemény verőfény melegét
kortyintja bánón a gondolat,
szemerkélő gond bugyrában
fakul cifra fortéllyal teremtett,
korgó messzeség színe.
Elejtett hangok koppannak,
árva rettenet pergését
reszketik az ajkak
csuklyás szánalom kelyhét ízlelve.
S mondd, lüktető gyertyafény langyságát
Ki őrizné, ha vágy fakaszt jeget?
Szolgaság szorgalmát sziszegve
Kinek is írnék, ha nem Neked?
Jobb Gábor
Keringő
Mint avar ölén falevél,
Úgy keringtem én
Dús hajad közt,
Lenge fodrok helyén.
Mint árva, múló, elkésett
Esőcsepp, úgy hull
Szemem könnye
Hajkoronád felett,
Csorog reménytelen,
Mint ér – vízesést rekeszt.
Világi sötéttől óvó
Karjaim közt szuszogsz,
S megbúvó illatfelhők
Magaslatán csillaghulló
Fények pásztáznak, ragyogsz.
Remegésed a ridegségbe
Hamar olvadásba forr,
S mintha parázs, izzó parázs –
E lángvarázs –
Ropogna talpunkon,
Táncra gyulladunk,
Mint a tűznyaláb.
Megkergültünk, hogy keringünk.
S ahogy keringünk,
Úgy forróságba didereg
A körülöttünk,
A talaj már meleg,
A levegőben szikrák százai
Apró füstfellegek,
Keringőnk e nászai, gyászai,
Finom ezermesterek.
Keringőnk majd megszakad,
S márvánnyá szilárdult
Testünk ölelésben marad,
Szemeink függönyét
Lengeti majd csók
Halk, finom sóhaja,
S keringő dalunk
Elmúl aztán, néma
Érintés suttog, szól,
S fog időtlen táncába.
Varga Regina
Reneszánsz
Az ókor megtörve távozott a világból,
S nem hagyott maga után mást csak romokat,
Nyomort, bút, s nem hallom hangomat a sírástól
Hörgésektől, mely kínzón szaggatja a torkokat.
A reneszánsz, mint napkelte reményt hozott,
Boldogságot, ünnepeket, újjászületést.
A világ élete vett egy nagy fordulatot,
S újjáélesztette a szellemi törekvést.
A kereskedők, kofák újra színre léptek,
Árultak kelmét, egzotikus ételt, italt,
Ezernyi távolról hozott, festett képet.
S bízták, hogy a nagy súly alatt a szekér kitart.
Az iparosok is összeszedték magukat,
Készítettek kerámiákat, boroshordót.
Amint lehetett megnyitották kapuikat,
S újra tudták fizetni a kiszabott adót.
A tudomány az egyházzal szemben állt,
Az álszentek magyarázata már mit sem ért,
A bizonyítások szítottak néhány vitát,
De a tudomány végül mégiscsak célba ért.
A festők és szobrászok boncolni kezdtek,
Hullákat loptak, s pincébe csempészték őket,
Felnyitották a testet, s mindent feljegyeztek.
S ezek megrengették az emberi bensőket.
A szobrok és festmények, énközpontúabbak,
S pontosan ábrázolták az emberi testet.
A társadalmi események fontosabbak,
Míg a zene, a költészet világiabb lett.
Itáliai, magyar, angol mind hasonlók,
Ha származásban nem is, szellemiségben
megegyeznek, soraik igen sokat mondók,
S elterjedtek néhány más verssel egyetemben.
Petrarca Lauráért epedezve verselt,
Miközben barátságot kötött Bocaccióval,
Kit a Dekameron leírása terhelt,
És aki túlélte barátját, bár nem sokkal.
Janus Pannonius képviselte a hazát,
Kiemelte a porból a magyar kultúrát.
Balassival az évek miatt nem cimborált,
Mert az idő végtelensége közéjük állt.
A reneszánsz tehát nagyon népszerűvé vált,
Kedvelték sokan, mint Rómeót és Júliát.
Terényi Anna
Áramszünet
Legyen sötét
És csönd!
Szakadjon bent a lárma,
Mintha apokalipszisre várva
Beforrna minden hazug szája.
És most nincsen Noé-féle bárka
Csak a sötét
És csönd.
Indulhat az égi vágta!
Ollóját feni az öreg párka
A végítélet nem sajnálna
Ma nem sújt le reád éles bárdja
De a sötét
És csönd
Benned vétkeidet játssza
Félelmed a bűntudat táplálja
Agyad bolondok útját járja
De nincs gyilkos ajtód mögé állva
Csak a sötét
És csönd
Kondul benned
Léted adta rög:
A leszakított alma,
Diktátor mámoros hatalma.
Javad erődet csillogja.
Szép ragyogásod most hol van?
Falja sötét
És csönd.
Rád nehezül
Semmi színű köd.
Torkodból lelked hányva
Kezdenél néma kiáltásba.
Lehunyt szemek mögé bújva
Zajokra nyitod ki újra.
S csak fény van.
Benned a sötét.
Kincses Edit
Homokóra homlokodra
Az idő, mint lágy futóhomok, fékezhetetlen
gördül tovább. Tévedsz, ha azt hiszed,
markodba szoríthatod
majd egyszer
az időt,
mint
a
port,
mely a
végtelen alakú
üveg nyolcasban fel-alá
igyekszik: a féktelen futó homokot
akaratod alá te soha nem kényszerítheted.
Simon Alena
Vágylak
Nem vágyom másra,
nyolcvan négyzetméter boldogságra,
s benne egy kádra, franciaágyra,
hat személyes kerek asztalkára,
díványra, fekete zongorára,
sok-sok polcra, rajtuk egy könyvtárra,
estéimhez olvasólámpára,
teraszon kint egy drapp hintaágyra,
ablakaimban spalettára,
ajtómon biztonsági zárra,
hétfőtől szerdáig magányra,
csütörtöktől már társaságra,
néhanapján pedig a nyárban
egy nagy tál szamócára,
hozzá csak Te kellennél
- egy tálból enni,
s örökkön örökké
boldog órákat csenni...
Kovács Nóra
Dereng
Lenézek. Remegni kezd
minden porcikám,
apró verejtékcseppek hullanak le
pilláimról, beleugrok.
Kábultan dülöngök a hideg
falak között, remélve,
hogy két rés között megtalállak.
Sűrű köd száll szeplőimre,
ellepi őket, mint hó a mákvirágot.
Léten túli zsibbadás
szorítja végtagjaimat,
a valóságba próbál visszahúzni,
de én csak merülök.
Sebes hullámok között
vergődik testem: nem más,
mint egy láthatatlan folt,
melyet vastagon eltakar a por.
Áradnak a hangok, a basszus
mélyen szól valahol, már
nem érzek semmit.
Néha előbújsz, majd újra
látlak, pedig ez a nap sem
más, mint az eddigiek.
Dereng. A puszta titok,
amit a legnagyobb alkimista
sem tudna előteremteni.
Elzártam mélyre, a kulcsot is
eldobtam, azzal együtt pedig
egy darabot magamból.
A második pislogás után
kitisztul minden.
Éles és fülsüketítővé alakul
a csend.
Csiszolt üveggé váltak érzékszerveim.
Végigborzongok, ahogy
vállaid közé lassan bújok el,
mikor emlékezem.
Dereng. Nyitott szemmel,
éber tekintettel
a sáros földre zuhanok,
velem együtt eltűnik
halovány és tompa nosztalgiám.
Holcsik Szabolcs
Mocskos szivárvány
Gyilkos anyák,
s, anyagyilkosok,
hozzátok szólok!
S hozzátok ti testvérek,
világ szórta
Káinok és Ábelek.
Velük halljátok
önérdekű élet kioltók,
megrontók,
kígyónyelvű rablók.
Végettetek bújt el a nap,
fekete semmi mögé.
Lám, az ember jövőjét
magatok helyett
húztátok bitóra.
Hóhéroknak áruló hóhéra.
Kövezitek a holnapot,
s vérével kezeteken
bújtok mosolygó kaftánba.
Mérgezvén földet, vizet,
eső helyett hullik a kátrány,
mocskos a szivárvány.
Kovács Dániel
Egy tiszteletteljes szonett
Szemedben néha önmagamra lelni…
Akár ha égbe néz az óceán,
Úgy néz arcodból vissza és le rám
Saját arcom. S ajkam, ha hívva zengi
Néhány sorod, neked próbál üzenni,
De mégis, hangom már tiéd, s talán
Te szólsz hozzám, a tűnt az új után…
Hiszen bennem nincsen számodra semmi…
Csak, mint az égnek új a tó s a tenger,
Úgy új neked, mi versemben nem ember,
S csak, mint ekhó mi visszaszáll a csúcsra,
Honnan lepattant, - s mégis új a báj -
Szól édes új dalom hozzád e furcsa,
Kegyetlen völgy felől, Babits Mihály!
B. L. Aurél
Sziklabörtön
Fénylő csillám, sziklabörtön,
ékes ajtón dörömbölök.
Engedj ki hát, legyek szabad,
kéken kéklő egek alatt!
Sötét az éj, félek magam,
fényes a kint, engedj hamar!
Sötét börtön, sziklabörtön,
nincsen zártabb hely a földön.
Csuklyába bújt ajtónálló,
hozzám se szól, megalázó.
Pompa nem kell, se fényesség,
rideg e börtön, rideg e kéz,
mely felnevelt és vígasztalt,
mely lesújtott és marasztalt,
mely dédelgetett és ápolt.
Könny szökik szemembe, bántott.
|