A „Lélekrezdülések 2013” – pénz-fődíjas versíró pályázat zsűrijének összetétele és helyezett versei a következők:

Beri Róbert – költő, az Éden Művészeti Hálózat vezetője, a Comitatus folyóirat főszerkesztő-helyettese

//edentol.gportal.hu/gindex.php?pg=32133735&nid=5914748

Csák Gyöngyi – költő, író

http://www.muveszetek.hu/csakgyongyi/

Petz György – költő, író, Szépírók Társasága egyesület

//edentol.gportal.hu/gindex.php?pg=34377846&nid=6161473

Serfőző Attila – költő, író, festőművész, a Héttorony irodalmi portál vezetője
http://www.serfozoattila.hu/
 

Szinay Balázs – író, költő, irodalomkritikus a Comitatus folyóirat szerkesztője

http://comitatusfolyoirat.blogspot.com

Zalán Tibor – költő, író, dramaturg

http://www.zalan.deltabroker.at/ikreator/zal/cms_pub/home

Első helyezett:

Mészáros László

Szerelmes levél

Mióta nem láttalak,

az újra és újra vetett földek melegén

csak az összeölelkezett rögök bújnak meg szelíden.

Nehéz ekékkel hasogatott évek barázdáin

 varjakat teremt az emlékezés

és még mindig nem mondtam el Neked

a kimondhatatlan egyszerűt,

mert semmit sem kell mondani,

ha ajkamra visszavarrt mosoly fényeit

 homlokodra lehelve, szótlanság gyönyörén

örvendező való simul a csöndbe

s mint visszatérő madarak, égi ajándékot,

úgy kéri végtelenséget kívánó pillanat,

hogy az egymás szeméből visszamosolygó tekintet csilláma

ragyogja vállunkra hasaló esték megfogant ölelését.

El sem hiszed, ünnepi ruhába öltözök

mikor eléd ejtem alázat húrjain hangolt szavaim

annyit meggondolt betűit, így rímtelenül,

mert kevés a szenvedés még,

hogy elme párhuzamán együtt hintázzon ízes szó

s a Téged dédelgető, szorgos gondolat.

Nyakkendőm görcsét igazítva nézek ezüstvérű üveglapba

s nem látom magam, nem hasonlítok sem magamra, sem senkire,

mert Te mosolyogsz vissza a s már tudom,

miért simogattam annyit azt a haszontalan tükröt betegen,

verejtékező tenyérrel és tudom,

olyankor ujjaink találkoztak össze a mindenség küszöbén,

de nem jöttél el, pedig fehér, tiszta ingemmel takartam

mellkasom lüktetését, nehogy megijedj Kedves

és anyám (legszebb ünnepre félretett) terítőjével fedtem

az asztal gyalult lapját, lásd, mennyire tisztán szeretlek.

Vedd le rólam korbácsolt évek rozsdás bilincsét,

szaggasd le prémkabátos világ lakkos gombjait,

mert tavak tükrein reszkető csillagok fényeit kapdosom

s mint a bolondok, karcolok szíveket csendes fodraira, nélküled!

Nem szólsz, mit is mondanál...

S Én mit adhatnék Neked, álmatlan éjszakák

füstszagú zavarán teremtett verseken kívül?

Az sem az Enyém, Te adtál tollat kezembe,

mikor könyvekkel megrakott táskád cipelve kisértelek

kikövezett utak szegletén s hóval borított bokrok ágain

összekoccanó jégcsapok csengését hasonlítottam csókjainkhoz

s ezer ölelés hevén láttam, hogy olvad le rejtőzködő nyugalom

deres szürkesége fénytelen egek feszes pántjairól

s hull alá talpunktól ropogó hókupacok érintetlen kristályaira.

S nem vetted észre, míg búcsúzón lépsz a meleg buszra,

magamba szívtam illatod, hogy akkor is megmaradj Nekem,

mikor nem játszhatok felém intő, édes ujjaiddal

s nem meríthetem vigyázó tenyerem harmatot ringató hajad

lágy tincseibe, homályos reggelek rohanó perceit hessegetve.

Látod, felejtett percek megkövült csapdáin reccsen a tollam

s mint tenger hulláma, ha sziklákhoz csapódik

és köddé gömbölyödve gördül kövek élein újra és újra vissza

a sóval, kagylóval dicsekvő mérhetetlenségbe,

úgy hullajtom tintába gyötört szavaim papír ürességére.

S mint gyermek, ha csacsogja baját mesén lelt bábuk süket füleinek,

úgy írok Neked, hülyén, kezemre égett cigaretta olcsó menedékébe fogózva,

mert nem vagy itt s már nem leszel soha

és még mindig nem mondtam el,

két vállra fektetett való ábrázatán hogyan csattan a csók,

hogy kitaszított vágy hidege ráz

s mikor a legjobban fázok,

 akkor takar ki hiányod.

Szól a szív, ha csurran a vágy,

bámulva csillagos eget,

hideg a szó, hideg az ágy

annak, ki csillagot szeret.

Második helyezett:

Bájer Máté

Azon az éjjelen

azon az éjjelen

mindent összevissza nem az órák vertek

a holdból a padlón kis foltok hevertek

betakarva hideg vázacserepekkel

azt hittem már soha nem jön el a reggel

azon az éjjelen

felkelt mint akit a döbbenet lassan ér

erősebb volt, mint a rozoga vaszsanér

és jobban imbolygott, mint a lámpa fénye

mi részegen borult a fali gyékényre

azon az éjjelen

a kulcsra zárt ajtó nem védett meg minket

csak a nagy tenyeret csak a felgyűrt inget

láttam ahogy anyám vállára tapadnak

eltakarta szemét sok szomszédos ablak

azon az éjjelen

sebesen pakoltunk, kopogott az eresz

ott maradt a labda a Bóbita lemez

a cipők szorongtak kilógott a nyelvük

a kopott bőröndöt esőben cipeltük

azon az éjjelen

maradtam valahogy örökre apátlan

anyám vacogott a vékonyka kabátban

és hallgatott konokul makacs ajakkal

roskadt mellkasában bennragadt az angyal

azon az éjjelen

Harmadik helyezett:

Péter Éva Erika

(felöklendezni kéne)

felöklendezni kéne a fényt, ha fájna,
leverni a házról mindent, mi ablak,
s nem venni észre,
hogy a felnőtté válás repeszei
homlokunkon szétágaznak.
jó gyerekből nem maradt semmi.
fogak közt elmart csodák csikorognak,
szöges imák rozsdáiból
nem lehet kirakni, hogy holnap.
megszegett álmok kenyere morzsál,
- koldul a tél - én ennyit tettem félre.
még van erő
- felkalapálni a lehetett volnát
az ég bádoglemezére.

Negyedik helyezett:

Szentes Zsófia

A lírikus epilógja

,,Csak én birok versemnek hőse lenni,

első s utolsó mindenik dalomban:

a mindenséget vágyom versbe venni,

de még tovább magamnál nem jutottam,,.

Hiába kergetem sokszor az álmokat,

dallam helyett néha a némaság felel.

A sors többnyire csak víziót tartogat,

és hibázott tettekért duplabért követel.

Fehérre is mosom lelkem gyötrelmeit,

majd tarkára színezem szokatlan rímekkel.

Szavakká formálom elmém sérelmeit,

hogy üde csillogással nyugtasson, díszekkel.

Hogy pompás csillogásban kelljen veszítenem,

a mindenség helyett csak a semmit kapom.

Az eget megérintve kell majd elvéreznem

magamba burkolva, sorsomat megcsalom.

Ötödik helyezett:

Pásztor Attila

Rőzseláng

a vízről és a vérről

Alkonyi pírban fa levele

Szédül a pusztai tájra,

Jégszemü tornyok gomolyai

Dőlnek a nap sugarába.

Ballag a pásztor, tereli a

Nyájat a lomb-juharosba,

Küldi a szél is – csatalova 

Fenn zabosul tarajosra.

Sűrül a menny, már hunyorog a

Csillag a puttonyok ormán,

Villan az ostor, leszakad az

Ég fele, bőszül az orkán.

Döbben a tölgyes, kavarog az

Ordasok éteri árja,

Bújik a bárány, cserepeket

Súrol a felleg uszálya.

Sárban az udvar, csak a kutya

Mordul a tócsa szemébe:

Macska a tükrén – lopakodik –

Lendül a csűr tetejére.

Távoli zengés pereme a

Híd fele száll teleholddal…

„Fújd el a mécset, s betakar az

Éj puha, fény teli csókkal.”

Lobban a szívem, szerelem az

Alkonyi kor menedéke,

Rózsafa-karcsún, ha derekad

Olvad a vágy ütemére.

Lobban a hajnal, sudarai

Nyúlnak az éji magosba,

Álmodat érzem – fakereke

Vinne ma régi korokba.

Hajlik a nádszál, cserepes a

Hangod – a béka csodálja,

Kőitatóban leveleim…

Bennük a pille magánya.

Könnyed a búcsúd, faszekere

Nyargal a messzi határnak.

Tűzben a véred – sose lohad,

Szítja a bő nyoszolyádat!

Különdíj:

Pátkai Réka /19 éves/

Utolsó éjszaka

Utcai lámpák fénye terül az aszfalton.
Éji érzetek. Képkockák egy némafilmben.
Üvegszilánkok hevernek az asztalon,
egy másikon halomba szórt, gyűrt ingek.

Hallom, ahogy földet ér egy emlék,
ridegen markolod, ami belőlünk maradt.
Moccan az indulat, megszalad elméd,
s minden, ami fontos volt, vele szalad.

Aztán hasít a jelen: utolsó éjszaka.
Lidérces valóság s őrület peremén
a léleknek akad még fél szava.
Embertelenségben lappangó emberség.

A feltétlen szeretet is ismer mértéket.
Megfeszülök, de már nem tör meg
könnyed és padlóra omló két térded.
Az idő majd emlékeddel elföldel.

Utcai lámpák fénye terül az aszfalton.
Éji érzetek. Képkockák egy némafilmben.
Tán most irattömbök állnak az asztalon,
egy másikon élére vasalt, új ingek.