Takó Ernő Attila

A szürke álarc

 - Kísértethistória a XXI. században

Évekkel ezelőtt álmodtam, vagy talán nem...

Előszó

Legyen úgy előtted az erdei jelenet,
mint kellő tanulság a Szépség és Szörnyeteg
mesében, mikor ködös kísértet-éjjelen,
az édesapa hazafelé eltévedett,
s egy titokzatos várkastély elé érkezett.

*

1.
Nyár derekán járt az estidő, sötétedett,
s én tettem-vettem a telkemen, késlekedtem,
még megsimogattam dús kardvirág-ligetét,
utolsó percig élvezve a tücsökzenét,
ám várt a zajos nagyváros, indulnom nehéz.

2.
A dűlőút helyett, mely északról-nyugatra
tekergett, a rövidebb, kétes útvonalat
választottam, toronyiránt be a vadonba,
hol az öreg akácrengeteg oly vágyódva
fogadta a vándordalt - szellő-fújt hangomat.

3.
Énekeltem sietve is, így bátorítva
magam, mert homály szitált a múlt nyomaira,
az ösvényen ritkán jártak, lépteim száraz
ágakon reccsentek - felébresztve holt árnyat,
mely lélek-barangolva kísérti a tájat.

4.
Mire a szakadék előtti kis fahídhoz
értem, már alig láttam, a hold sem kacsintott,
közel-távol sejtelmes lámpafény pislákolt,
talán szentjánosbogár, lehet reám váró
pille-tündelány szemragyogása káprázott.

5.
Leszállt az éj, köd-menyasszony fátylat terített
élőre-halottra, s bagoly jelzett, megismert
valakit, egy fantomot: lombsátor rejtekét
elhagyva, felkúszott a mába, oly szerencsét
keresve, amit régóta esdeklőn remélt...

6.
A régi tákolmányra óvatosan léptem
- volna -, tapogatva a korhadt deszkát, kérve
bátorságot az átkelésre - elfeledett
mélybe zuhanások idéződtek -, s remegtem,
mikor megjelent túloldalt, néhány méterre.

7.
Lebegett a sötét-ködlepel partján, mintha
függöny mögül egy démon-varázsló, kábítva
érkezne - néha felfénylett -, térdei alatt
gomoly-fehérséget észleltem, ruházata
fekete csuklyás köpeny volt, mégis láthattam.

8.
Földbe gyökerezett lábbal, félve bámultam
a szellem-lényt, szürkés-halott arcát ájultan
figyeltem, s hallottam hangját: - A híd leszakad!
Túlvilági mély-echo szólt: - Az út zárva van!
Előre nyújtotta kezét, megálljt mutatva.

9.
Majd úgy érzékeltem, másik karjában fogott
egy termetes követ, szívem vadul kolompolt,
mint a templomtorony-harang misére vallón.
- Még reám hajítja tán' - gondoltam, s valahol
fentről dalolt: - Uhu! - így nyugtatott a bagoly.

10.
A szikladarab lassan, gurulva érkezett
az emberkéz-függő alkotásra, cövekelt
kis időt a közepén, aztán nagy reccsenés,
robaj mennydörgött a tájra, átjáróm helyén
pár törött léc, szakadék-tátongó üresség.

11.
Megszólalt: - Menj! Fordíts hátat! Az út zárva van!
Kellemesebb színt öltött már delejes hangja,
s hálát adva a segítségért, bólintottam,
nem is tudom, miképp, de köszönetet mondtam,
visszanézve Ő ott állt, intett, távolodva...

12.
Ténferegve poroszkáltam fel az ösvényen
eseménynaplóm e furcsa fejezetével,
átbukva manóláb-buckákon, tündeversek
lakta dimben-dombon - ha a vándor figyelmes,
lantmuzsikát, csendes-éji zenét fülelhet.

13.
Ám, a fejem másfelé járt, gondolatomban
követett a lény-látomás, s hátraforogva
ballagtam a poros dűlőúton, fáradtan.
Hajnalkor leértem a faluba... vonatra
szállva, otthont köszöntve: kísértet-hallgatag.

*

Zárszó

Telihold ragyogja be az erdei tájat,
s a kanyargós út mentén fekvő szürke álarc,
mely't évtizedek óta fújt mindenféle szél,
végre megpihenhet az anyaföld kebelén.

*

"Nem minden az, aminek látszik!" Történetem
célja: ne ijedj meg, ha találkozol... vele(m)!

Miltényi Hajnalka

Áldott Pillanatok

Novemberi esőcseppek

kopognak az ablakon

puhán, szelíden, mint a szentek.

Kinyitom szívemet

Kis patakok mossák át,

viszik magukkal a szennyet.

Lehunyom szemem

Bársony félhomály melegében

a Végtelen Csönd lüktet.

Felsóhajt a Gyertyaláng

Fényében fürdik a Gyermek.

Fábián Ilona

Emlékképek a tükörben

Fogy az idő.

Halványulnak az emlékeid, már csak homályos képek az agyam poros kis réseiben.

Nézel a tükörből, de Te már nem látsz.

Én még erőltetem, szememben látom szemeid egykor csillogó tekintetét…

Ahogy az ereimben áramlik a vér, a vágy még fel felerősödik, s még felidéz.

Felidézi tested remegését, részeid apró rezzenését

De az idő fogy…

A kép elmosódik, a lüktetés megszűnik, a tükörben már csak én vagyok

De nem, már én sem.

Nem létezem.

Az utolsó emlék is elporladt, elfogyott az időnk.

S hiányodat nem érzékelve megszűntem létezni.

Nagy-Eged Boldizsár

Sírva elaludva

Mellkason az élet, belenyom az ágyba,

Gyógyulni menekülsz az utolsó bástyába,

A sors revolvere mind idehajt minket,

Magunk gondozzuk legnagyobb sebeinket.

Könny patakzik az éjnek mélyén,

Sötét egymagadban menedékre leltél,

Mikor horgonyt vet legbelül a kín,

Itt senki nem mondhatja: Ne sírj!

Zubog a szív, a tüdő csak jajgat,

Valami odaátról szipogva hívogat,

Csendben átkarol, megértőn ringat,

…S az álom szívja magába fájdalmad.

Bátori Flóra-

Szegénységben gazdag

Magányosan csörög
csendben elücsörög
óvatosságra int
egy pár félénk forint

Zörög korgó hasad
míg szíved meghasad
miből tegyél túrát
hogy vegyél kultúrát?

Mégsem oly nagy a lék
szerető víg hajlék
dús javakhoz evez
kincsdömpernek nevez

Tóth Gergely

A bestia prédája

Mely illat az, mi ily kedves?

Orromnak csap,

Pofám nedves;

Szélén a nyál;

Lecsordogál;

Fülem hegyez;

Zörejt talál;

S legott belül;

Jól tudom már;

Szörnyű szívem mitől verdes.

Csitulj szügyöm, még fegyelmezz;

Bírd a mámort;

Most ne vétkezz;

Vérem árad;

Gyomrom lázad;

Fejem kábult;

Elmém szárad;

Nem állhatom;

Parancsszavad;

Ősi ösztön nem kegyelmez.

Puha léptem halk a szélben;

Vörös szemem;

Még egészen;

Csukva rejtem;

Fénye sejtem;

Elárulná;

Zord kilétem;

Szimatolok;

Itt vagy, érzem;

Forró húsra vágy a bélem.

Az gyanútlan, mély avarban;

Zörög-kotor;

Majd zavartan;

Körül sandít,

Immár gyanít;

Megremegve;

Térdet hajlít;

S engem a vágy;

Mint elvakít;

Suhanok az éjszakában.

Megbomlik az erdő rendje;

Köddé válik;

Komor csendje;

Mi egyszerre;

Vérszememre;

Átlényegül;

Félelemre;

S prédám lelkét;

Jégderesre;

Fagyva vonzza vég deleje.

Fogam csattan, húsban vájkál;

Édes íze;

Jobb a vártnál;

Mit az Úr ad;

Holtan kushad;

Felzabálom;

Mint jó dúvad;

S akár földet;

Bús pondróhad;

Halálod így engem táplál.

Sári Tamás

Ég és Föld

Szavakat szól a szél körülöttem,

Sóhajt mond el az esteli ima,

Tudom, káprázat a képzelet tükre,

Ha a fényét szemednek sugallja.

Messze szállt a kéménynek füstje,

Örvénylőn kavargott tova,

Ahova a test nem juthat el,

Fellegen túl, mennyek kapuja.

Fejem az égnek fordult,

Szemem vakítja napsugár,

De látom, angyalok kara,

Nem csak rám, rád is vár.

De úgy riaszt, parányi föld,

Bár végtelen, ahova szem lát,

Ha nem zavarja emberek baja,

Amit zúdítanak, löknek ránk.

Úgy vonz, s taszít minden,

Káprázat és csillogás,

Ólomsúlyként lélekbe marva,

Zuhan le a tüzes torkon át.

A menny ez és a pokol,

S közte halvány létezés,

Egy parányi cérnaszál.

Csak ingsz ég és föld közén.

Pócsik Éva

Pápaszemes Hold

Ma éjjel bevilágított szobámba a Hold,

pogácsa képű, pápaszemes.

Olyan megnyugtató volt.

Ahogy arcomba sütött kedvesen,

átjárt az élet,

és akkor rájöttem hirtelen,

apám az, a szemüveges.

Tükröt tart elém és a távolba mutat,

ahol jövőm, mint frissen sült pogácsa ragyogott.

Már szállnék is fel a rakétára,

hogy ne vesztegessem el a perceket.

Ám a mélyből nyolckarú polip bukkant elő,

körbefont és rám tapadt.

Előttem Kormos kutyánk szívszaggató halála…

Tíz éve már, mégis ezt dobta fel az éjjel,

ez a lecke ma éjszakára.

És jött a többi… Fájó hiányok, múlhatatlan veszteségek,

amit már nem pótolhat semmi,

amit már nem lehet jóvátenni,

ami már megtörtént, és nincs mit tenni,

csak tovább menni,

vagy, ha úgy jobb, hát megdögleni.

Magam megkopott tollú madár lettem,

szárnyaszegett madár-lélek.

Gondolatok egymást űzték, kergetőztek.

A pogácsa megsült, már ki is hűlt,

mire a szörnyet kivégeztem.

Reggelre a jövőm is megkopott,

a távlat fényévekkel elhúzott, utolérhetetlen maradt.

A rakéta kifújt, a sztratoszféra határáról visszafordult,

és én bevertem még egy vasszöget magamba.

Péter Éva Erika

(felöklendezni kéne)

felöklendezni kéne a fényt, ha fájna,
leverni a házról mindent, mi ablak,
s nem venni észre,
hogy a felnőtté válás repeszei
homlokunkon szétágaznak.
jó gyerekből nem maradt semmi.
fogak közt elmart csodák csikorognak,
szöges imák rozsdáiból
nem lehet kirakni, hogy holnap.
megszegett álmok kenyere morzsál,
- koldul a tél - én ennyit tettem félre.
még van erő
- felkalapálni a lehetett volnát
az ég bádoglemezére.

Lantos Tímea

Csorbult váza

Vastagszik a csend,
mint a hajnalok fáradtság-rétege,
s ezüst - hideg a törött tükröt
szórogató holdvilág.
A vers rongyosra viselt télikabát
zsebében cincogó világ.
Fáj!... ahogy sercegő napok
rozsdás kelyhében zümmög a cél,
s hárs ízű láz kísért.
Ebgondolat…
eszközeim és forrásaim egyenlegét
kozmetikázom.
Befektetett eszközök, forgóeszközök,
aktív időbeli elhatárolások…
kétoldalas formába öltözöm én is,
talán így nem fázok.
Fáj!...a jelen megrakatlan kályha,
a múlt csorbult váza.
S nem tervezünk,
álmokat vésetünk bőrünkre,
rózsaszín szerelem- virágot
hímzünk ruhánkra,
gazdaságos kiszerelésű mosolyt
kenünk a szánkra.

Ugró Éva Anna

Elmés folyam

Elmémből kipattanó szikra

Gondolati síkon átkúszik.

Szálait elemekre bontva,

Szőve, ide-oda cikázik.

Fülemben lüktet már a tánca,

Szüntelen ütemre szambázik.

Ujjaim közt folyó kék tinta

Ékes alakká formálódik.

Kezemben golyóstollam titka

Bimbózó szóvirággá válik.

Jánosi Sándor

A lift

Megtorpant a felvonó

két emelet között,

s lépcsőházba költözött

szolid csöndnyugalom.

Remegő léptek jöttek.

Suta csoszogású

néni, a most vásárolt

cekkerrel kezében.

Gyöngécske ujjaival

fogta a korlátot,

pillanatra megállt ott,

messze a tizedik

emelet. De tovább ment,

térdén üszkösödött

seb, s a rajta megütött

trombózis fájdalom!

Az emelet tetején

megrokkant a néni,

és két szemével nézi,

hogy a lift megindult.

Szűcs Dór

Lélekvándorlás

-S elpárolgunk, mintha
Sosem lettünk volna. -
S elszökik az alkohol a borba,
Hol a tenger partját mosva,

A bolond orkán felkapdossa,
Csak úgy repül a habok közé
S csak vár a város peremén;
Övé a város, mert vele él.

E bolond orkán mindenben ott van;
Ott lapul a szívben és a szóban.
Bármit mondhatsz, ő ott van benned
Hiszen övé vagy te, s ő a te lelked.

Gál Hedda

Szikraszülő hős

Indián-színű

halk lélegzeteddel

csókoltad idomaimat

önmagadévá.

Feledni ne kérj,

hasztalan próbálkozás!

Amikor hüvelykujjad

az enyémhez ért

apró szikrák szelídültek

*

Mindenki okosan

hümmöget

„majd a dezodor

elfedi bűnödet”

Maradj csak gyarló,

hős, vezér!

Megold majd mindent

a szemfedél.

Szabó Kila Margit

Éden álomképén

Tegnap fényén tündököl a képzelet.
Gyémántgömbjén ragyogó az édes szeretet.
Szendergő titkos fénye perzselve melenget.
Bronz köntösben álomfátylat rejteget.
Éden álomképén táncolnak a fellegek.
Tovatűnt álmok, szikrázó fényben lengenek.
Pajkos szellő, forró fuvallattal érkezik.
Aranytűznek varázslángja parázslik.

Holdfény tükörfátyla sejteti arcod.
Ezüst csillagok márványfényén, szemed ragyog.
Sejtelmes álom, könny volt a csüggedés.
Távoli muzsikája, a múlttal ébredés.
 

Habár Julianna

Katalinkor

Az utcán neszező szél ébresztett,
alumíniumdobozt vérmesen
ropogtatva rohangált fel-alá,
kifújta ősznek csendes dallamát;
viharos hangulata szétszalad,
és nyugtalansága vad tény maradt.

Nyargalászón havat is kerített,
bemutatva téllel színesítve
a várható természeti pompát,
fehérbe öltöztetett cimborát.

Ősz és tél vetélkedik mostanság
a szemünk előtt sikongva talán,
vagy nekik játékos szempillantás
csupán ez a kavargó pimaszság.

Lukács Mária

Legyen menedék
 

Szív-meleged hajlékában érzed,
halvány még a derengő kikelet,
áttetszők lettek a fák, a felhők,
őszbe hajoltak hegyek, ligetek -
 
szürke verebek tolla szakadhat,
varjúsereg károgja: jön a tél,
december, légy most jó, féltsd az embert,
tárd ki a tenyered, mert elvetél.

Mikó Zsolt

- Álomszilánkok

Eltűnő, elveszni látszó pokol tornácok,
Sóhaját elfeledni vágyó, kárhozott lélek,
És a semmi határain bujkáló emlékek,
Visszatérő rémek, képek, gaz álomszilánkok.

Szabdalt testi kínok, mély, barázdált ráncok,
Felsejlő kentaurok, kutyák ugatnak, tépnek,
Megtört, csonkolt végtagú óriások lépnek,
Dobbannak beléd, letépve magukról a láncot.

Felriadsz, megkönnyebbült moraj a könny,
Elsuttogott fohász, mi ajkaidon játszott,
Hirdeti fakón, csak képzeteid ura volt,

Ki, használt és az unott, bágyadt, fura közöny
Játékszere lettél, s az elillanni látszott
Szenvedésed, remegő lábadhoz hajolt.