Pásztor Attila

Rőzseláng

a vízről és a vérről

Alkonyi pírban fa levele

Szédül a pusztai tájra,

Jégszemü tornyok gomolyai

Dőlnek a nap sugarába.

Ballag a pásztor, tereli a

Nyájat a lomb-juharosba,

Küldi a szél is – csatalova 

Fenn zabosul tarajosra.

Sűrül a menny, már hunyorog a

Csillag a puttonyok ormán,

Villan az ostor, leszakad az

Ég fele, bőszül az orkán.

Döbben a tölgyes, kavarog az

Ordasok éteri árja,

Bújik a bárány, cserepeket

Súrol a felleg uszálya.

Sárban az udvar, csak a kutya

Mordul a tócsa szemébe:

Macska a tükrén – lopakodik –

Lendül a csűr tetejére.

Távoli zengés pereme a

Híd fele száll teleholddal…

„Fújd el a mécset, s betakar az

Éj puha, fény teli csókkal.”

Lobban a szívem, szerelem az

Alkonyi kor menedéke,

Rózsafa-karcsún, ha derekad

Olvad a vágy ütemére.

Lobban a hajnal, sudarai

Nyúlnak az éji magosba,

Álmodat érzem – fakereke

Vinne ma régi korokba.

Hajlik a nádszál, cserepes a

Hangod – a béka csodálja,

Kőitatóban leveleim…

Bennük a pille magánya.

Könnyed a búcsúd, faszekere

Nyargal a messzi határnak.

Tűzben a véred – sose lohad,

Szítja a bő nyoszolyádat!

Tillmann Pentele

Irodalmi rovar-rovat

Szitakötő költőlány

Szivárványszínű szárnyát

Szárítja reggel korán

Vízköpő fiú orrán,

Majdan jobb fülére száll,

Kicsikét csípőt riszál,

Azzal átrepül a balra,

Hogy versét elhadarja.

Szitakötő költőlány

Sokáig nem ver tanyát:

Vár rá ezeregy szép táj,

És hajtja a nagy étvágy.

Ami nekünk bosszúság,

Azt eszi: szúnyogot rág.

Az ebédért verssel fizet:

Mint imát, Éghez zizeg.

Szamos Zsófia

Bolondéria

Szaggatott füst-eső zakatol

Zakatoló gondolatvillanás,

Villanó fényképfény valahol

Valahonnan-áldatlan látomás.

Látomásos képek lepnek meg

Meglepetéssel telt pillanatok

Pillanatnyi mámort hirdetnek

A hírhedett hirdetőoszlopok.

Oszlopos sekélyesség sikít

Sikító mozgólépcsők alatt

Alattomos ostobaság rikít

Rikító plakáton mos agyat.

Agyatlan bolondéria reng

Rengető hazug lábnyomokban

Nyomtalanul-eltűnés zeng

Zengedező rádióadásokban.

Adásban követhető hézag

Hézagos boldogság-eresztés,

Eresztő penészes szörpszag

Szagosított mályva szemfényvesztés.

Tóth Gábor

November lelkén

Új hó hullott,

lomha felhők takarták el.

Fekete földet

fagyos boldogság ölel.

Most mikor csak

félig látszik nyoma,

most mikor még

van leülni hova.

Marad az égen

megannyi makacs pehely,

ki hitt a télben.

Mind itt hever

Puha porágyon

és dagasztják fekhelyük,

hitükkel egy sáros

börtönné  életük.

Most mikor csak

félig látszik nyoma,

most mikor még

van leülni hova.

Csonki Katalin

Szomorúnak tűnsz

Szomorúnak tűnsz!

Elbújsz, hogy ne láthassuk arcod.

Mi ez a merev kábultság rajtad?

Ködös tekinteted elnyeli az éj,

színt bele a hajnal karcol.

Mámoros a délután.

Vajon mi bánt most?

Tétova karod ezer súllyal

húzza hatvan éved.

Miért nem harcolsz, mondd!?

Mi teszünk keveset?

Már nem tagadod a valót.

Rég nem égeti arcodat a szégyen.

Öntudatlan percekben elveszik a léted,

magadra húzod, mint lyukas takarót.

Oszlánczi Sándor

Valami megérintett

(Vihar után)

Az agyam rejtekén átsuhant egy fénynyaláb,

egy pillanatra idegszálam is felizzott, mint szellőtől a parázs.

Neuronjaim remegtek, riadt bárányként forgatva fejüket,

mielőtt egy éhes vad szétzilálta monoton rendjüket,

mely csak örvénylett köröttük,

összetörve újjá éledő, gyermeki reményük.

Jött egy fejedelmi, igazi központi vihar,

s a járda hullámai között elmerültem magam.

Később azt hittem az eső esik, de csak a homlokomra préselt,

tehetetlen vízcseppek gyorsan, csendben folytak el,

majd ólomként kopogtak a betonon, mint egy ócska dobon,

s egyszerre volt száraz és nedves összetört homlokom.

Valami megérintett akkor, ott, az utcaporban,

talán a szellő, talán az emlékeimben élő lány üde csókja.

Nem tudom... Csak azt, hogy elveszett egy korábbi élet,

s kaptam egy újat, amit azóta is élek.

Egy új ember született akkor, fetrengve a szennybe és a porba,

mégis élő, lüktető lélekkel, az ártatlanság esőjében tisztulva.

Doktor Virág

Ébredés

Tétlenül, ébren
Feleszmélek az éjben.
Most elhullott
Álmaim nevében
Szólok én!
S lehet, közöny-jelenem
Régi harcos énemmel
Helyet cserél.

Érkezik valami,
Mi fásultságom őrlángját
Lobogóvá csiholja.
S van végre hitem,
Mi fáradt öntudatom
Éberré csiszolja.

Árnyékom osonni látom,
De elébe szaladok.
Ne az üres térbe hulljon
A gondolat, mit kapok!

A semmiből már elég!
Innentől nem elhantolok,
Hanem adok.
Nem önpusztítok:
Előre haladok.
Nem becsmérlem
A bennem levőt:
Kihasználom a szavakat,
A bennem rejlő erőt.

Van ki pusztán boldog,
Talán így született.
Én magamnak karcoltam

Keserű életet.
Fájdalmam táplálta
Bennem a szavakat,
De sokuk bennem ragadt,
Kimondatlan maradt!

Oly sokat elástam
A nagy önmarcangolásban,
Üresen hulltak ágyam elé.
Nem bántam,
Ha papírt nem értek
E gondolatok.
Voltak köztük rémmesék,
Elégiák, dalok.
Esztelenül tapostam át
Mindegyiken.
De ennek most vége!
Végre igen!





Bábics László

Esti varázs

Nagyokat pislog az esti cigaretta végén a parázs,

Lassan álomba csusszan az őt ölelő papír varázs,

S az életét kiöntő, száradó, hamvadt dohány.

A gondolatok álomvilág-síkra terelődnek lassan,

A bárányfelhők paplan alá ugró embereket számlálgatnak,

Ablakok mögött kihunyó lámpafények is kialszanak.

Szemhéjak, mint mesekönyvek becsukódnak,

Gyerekek jó éjt-puszit adnak édesanyjuknak,

Villanykörték, mint hálózsákba, menetükbe csavarodnak.

Összebújnak fészkükben a szerelmesek,

Elmélyültek néhol az esti beszélgetések,

S vannak, kik gyengéden szeretkeznek.

Két "szeretlek" közt összebújva kapnak szárnyra,

Röpködnek a lilás levendula felhő illatában,

A virágillat álmosan csoszog vissza a szirmokba.

Álomcseppek csorognak végig a testeken,

A cigaretta végül egy utolsót szisszen,

A Világ engedi, hogy az este az álmok közé ejtse.

Aladics Antalán

Még minden

Csak fogtalak

tenyeremen hordtalak,

álmaimban repültünk

túl a parkon,

a közelgő alkony

lámpái kigyúltak,

nem múltak a  percek

melyeket az idő hozott el,

az alkony, a vágy, a csend

valami távoli rend

ott legbelül

ahol valójában vagyunk,

ahol mindig adunk valamit,

de mi sem tudjuk,

csak hagyjuk

a kora őszi fényeken át

a nap melegítő sugarát

derűvel tűrni, erővel bírni

még amit hoz a sors,

azt az élményt

mi a mindennapokon túl és innen

ajándékként miénk lehet talán,

még minden.

Puskás Anikó

Egy sima, egy fordított

el nem sírt könnyeimből gyöngysort fűzök gyönge nyakadra

stigmaként fényeskedjen a csillagtalan éjszakában

a keserűség szúrós fonalából magamnak pedig pulóvert kötök
és abban ölellek magamhoz
egy sima, egy fordított

megégették torkomat a ki nem mondott szavak

fenyőágon hintázó rigó csőrébe

kövek közt megbúvó patak vizébe

szélrózsa minden irányába
hajítom őket

hadd kerengjenek az örökkévalóságig

lábon hordom ki

mint más ember a tüdőgyulladást
ezt a bennem rekedt szerelmet

Csatár Rita

Csak mi…

Ha minden fény eltompult,

Csak Te élsz bennem.

Ha minden csepp kicsordult,

Csak Te vagy nekem.

Ha könnyem könnyed itatja,

Csak mi vagyunk ketten.

Ha könnyed könnyem itatja,

Csak mi vagyunk egyben.

Ha minden felhő elvonult,

Csak mi mosolygunk együtt.

Ha minden meleg kialudt:

Csak mi élünk – bennem s benned.

Kondacs Gergely

Irányhármasság

Vajon mit szólnál ahhoz,

Ha tényleg a gólya hoz,

S egy létkéményben landolsz:

- Géza, szüless meg még ma! ?

(Anyád ölében vacogsz.)

No de mit szólsz majd ahhoz,

Ha véletlen úgy hajolsz,

Hogy élted fonala sors-

Ként a rosszra lesz példa?

(Vádlón ártatlant dadogsz.)

Ugyan szólsz-e majd ahhoz,

Ha más rendszerben ragyogsz,

Ahol nem lesz már sztratosz-

Féra, min átlépsz néha?

(Csak csillagidőt kajolsz.)

Varga Anna Judit

Az időjáró balladája

Megtörtént ez már, tán nem is oly régen,
Úgy három-négy emberöltő régiségben.
Mikor még más volt a világ, és a nemzet,
S egymásnak nem érdekből segítettek.
Megszületett, ő az árva,
S Magyarország lett hazája.

Megtalálták, s felnevelte őt a nemzet őre,
Kárpát-medence lett a gyermek bölcsője.
Trencséntől- Szerémségig, Brassótól- Fiuméig
Ismerték, s elfogadták az ifjú vándor nevét.
Megszületett, ő az árva,
S Magyarország lett barátja.

Tisztelte az ősi földet, nevelőjét, s örökét,
Selmecre vitte sorsa, hol meglelte örömét.
Erdőmérnök akart lenni, s mit ád a dicső század,
Az oktatás, átszakítá az erdőből emelt magas gátat.
Megszületett, ő az árva,
Selmecbánya lett hazája.

Letelepült, s jött a sok kemény, nehéz év,
Nem volt magányos, Firmák terelgették életét.
Kamarákban, tanszékeken folyt a sör, s a diákélet,
Megtanulta: Jó Szerencsét! S tisztelje a bányász létet.
Megszületett, ő az árva,
Selmecbánya lett barátja.

Telt-múlt az idő, megismerte a szakma csínját-bínját,
Erdőt varázsolt, hol lehetett, s figyelte a vad szél táncát.
De jött háború, veszedelem, mi megtaposta szép hazáját,
Emberek és erdők vesztek, nem találta már tanyáját.
Megszületett, ő az árva,
S otthona Trianontól lett elzárva.

Harcolt ő a csatatéren, hullott vére Dél-vidéken,
De az egész mindhiába, csonka maradt kis hazája.
Költözött a híres Selmec, új otthon kell néki most már,  
De ki fogadná tárt karokkal, Sopron vagy Székesfehérvár?
Megszületett, ő az árva,
Hol legyen most új hazája?

Kató Ildikó

Tavasz

Meddő fa rőt virága gyümölcsről álmodik,

föld asszony buja vágya hozzád imádkozik

Nász táncot jár a hajnal, kacérkodik a fény,

szemérmes puha testét kitakarja az éj.

Pompás virágruhában kelleti magát a rét,

édes bűnre csábítva bogarak özönét

Patakok csókolgatják ájultra partjukat,

termékeny lázas völgyek széttárják combjukat.

Amerre lépsz, ott lüktet a szerelem,

két lábbal taposol magányos szívemen.

Csordás Barbara

Imádság

Írhatnék szép verseket, kikeletet, 
örömöt, egészséget, s a kék eget, 
napsütést és hópelyheket… 
Nem! Az nem én leszek! 
Csak csendben szenvedek, 
kérlek, bocsásd meg ezt.

Ha így lett volna, ha úgy tett volna… 
Ha az érzésben lenne logika?! 
A sorsszerű találkozás, pusztán kozmika, 
a világ idővonalán át nem léphetsz, 
vissza a múltba nem mehetsz! 
Kérlek, bocsásd meg ezt!

Bocsásd meg a találkozást, 
az ajtón belépő édes pillantást...
Midőn keltett sóvárgást a tűz csókolta sörény,

egy zárkózott lélek?! 
Mi, kusza költemények egymás szemében**, félek, 
drámai regényhősök sorsára ítéltek.
Kérlek, bocsásd meg ezt!

Bocsásd meg a hiszékenységemet, 
a reménységet, hogy valaki szeret, 
hogy előbb észre nem vettem, 
egyetlen árva szóval ellened vétkeztem. 
Átkod kísért, mindenre emlékezem, 
a tébolyult is józanabb éntőlem, 
kérlek bocsásd meg ezt nekem!

Bocsásd meg, hogy sodródtam veled, 
sem ész, sem szív nem mondhatott nemet, 
hogy az ölelésben szorosra fontam kezem, 
s elfogadás helyett nyers taszítást leltem. 
Meg sem fogtad kezem, 
kérlek, bocsásd ezt meg nekem!

Bocsásd meg az odaadásomat, 
hogy élveztem uralkodó birtoklásodat! 
Hogy nem láttál mindég tájad bukkanó horizontján, 
hogy nem borított el mágikus zűrzavar, látványom nyomán. 
Nem értheted, nem ismered a wertheri szerelmet, 
kérlek, bocsásd meg ezt!

Bocsásd meg a tisztaságomat! 
Ó, ég! Mit gondoltam? Teljesíted kívánságomat? 
Nem voltam jó, mert nem szereztem foltokat? 
Rám, nem figyeltél kedvesem! 
Minden! Minden, csakis neked, jó legyen! 
Önzésemet, kérlek bocsásd meg nekem! 

Bocsásd meg, hogy a közeledbe léptem, 
hogy távolságodra, nem úgy feleltem, 
ahogy valóban éreztem.
Hogy úgy véltem, létezésem, 
szemedben a legnagyobb vétkem. 
Szétmartál, gyilkos méregként, 
hegként sérelmeket hagytál, 
s mikor ezer sebből véreztem, 
oly könnyen eldobtál, 
keserű szavaiddal sírig aláztál!
Kérem, hogy megbocsáss! 

Bocsásd meg a döntésemet,
hogy lelkem nyugalmáért követem törvényemet. 
Hogy nem engedtem, lényem 
egy bizonytalan alak kezében örvényeljen. 
Hogy nem követem életed színes fonalát, 
mert nem akarom tetézni, szívem tán örök fájdalmát! 
Kérem, hogy megbocsáss!

Írhatnék költői képeket, cifra szavakat, 
ám a tudós lélek egyszerűen fogalmaz. 
Tovább nem lehettem áldozat! 
Csúf igazságot írtál, akár Stendhal, 
ám a nagy lélek megél, átad, s szépséget ott talál, 
hol legmélyebben húzza őt a fortyogó mocsár.

Bocsásd meg, hogy őszinte voltam, 
s erényemért a poklot kaptam. 
Tőröd vájt, s fájt, így elfutottam. 
A jövő, ha így lehet, ha úgy tehet… 
Töprengek, érzés kerülget, 
Isten, velem, vajon mit tervezhet?
Imádkozom. 
Mi mást tehetek? 
Bocsásd meg, hogy szerettelek!

** Szilvási Lajos: Egymás szemében című művére gondolva

Farkas Enikő

A lélek kínjai

Már néma ajakkal fecsegem titkaimat,
S hogy mi marad, nem számít… vidd, ami van…
S hidd, ami nincs. Hogy okkal nem lehet.
Nem jelenthet a vágy már azoknak kötelet,
Kik a szerelemben szabadok.
Én ott bent magamnak-neked rab maradok,
S még faragok egy alakot. 
Egészen a tökéletlenségig,
Ki attól lesz erőssé, hogy törékenynek vélik,
S hiába tépik szárnyait.
Mert nem repülni vágyik.
Csak járni kézen fogva egy kitaposatlan ösvényen,
És pillangó-álmait elkapni még röptében.
Ölébe ültetni szerelmének gyümölcsét, 
És mesélni, mi a világban csak látszólagos különbség.
S hogy a tűnő szép emlékeket ne feledje senkiért,
Az élet kéri számon majd, hogy mi és mennyit ért.
Hiszen okulni egy tévedésből kizárólag így lehet, 
Ahogyan a lelkiismeret…
Könnyes-lázas éjszakákon előtte is tiszteleg.

Pátkai Réka

Utolsó éjszaka

Utcai lámpák fénye terül az aszfalton.
Éji érzetek. Képkockák egy némafilmben.
Üvegszilánkok hevernek az asztalon,
egy másikon halomba szórt, gyűrt ingek.

Hallom, ahogy földet ér egy emlék,
ridegen markolod, ami belőlünk maradt.
Moccan az indulat, megszalad elméd,
s minden, ami fontos volt, vele szalad.

Aztán hasít a jelen: utolsó éjszaka.
Lidérces valóság s őrület peremén
a léleknek akad még fél szava.
Embertelenségben lappangó emberség.

A feltétlen szeretet is ismer mértéket.
Megfeszülök, de már nem tör meg
könnyed és padlóra omló két térded.
Az idő majd emlékeddel elföldel.

Utcai lámpák fénye terül az aszfalton.
Éji érzetek. Képkockák egy némafilmben.
Tán most irattömbök állnak az asztalon,
egy másikon élére vasalt, új ingek.