Lélekrezdülések 2013 - versíró pályázat
2013.12.18. 13:16
Godó Viktor
Szovremennyik
hölgyeim és uraim
macskák és egerek
pontosítsuk a prognózist -
én, kérem szépen, megmondtam előre
diktálom a diagnózist
a halál oka: ébredés
a másodszor kilőtt vaktöltényen a ravasz is röhög
ravasz az agy
három madár állt a bokron
az első
kivájta a második szemét
szemét
az összes többi meg csak kajabált
kivéve a második
a döglött
a költésre hivatott tojók
Holt Költők Társasága -
Hiroshima a baromfiudvarban
megfellebbezhetetlen érvelésem
megfellebbezhetetlensége megfellebbezhetetlen
az esetlen
kis kút, kerekes kút
alliterációs adóhivatalnál alkalmazott adózási adatlap
alliterációs alfabéta
nomega omega
kit látnak szemeitek?
a gluteus maximusra kifejtett hirtelen erőhatás (lábbal)
kellőképpen megalázó
futue
fortuna kereke
Ixion tüzes kereke
zeusz összes halott gyereke
nincs is annyi köztemető
egy parcella egy évre megközelítőleg 100.000 HUF
olcsóbb a pályaudvaron a csomagmegőrző
Gáspár Győző
belérohant az autó formájú gépjárművével
a forgalommal szemben közlekedő ittas állapotú végzetébe
három versből se jön ki ennyi semmi
én én meg az én
a semmigyáros
mágnás Mikszáth
holnap farsangolunk Gizi
ezt írjátok a Kassák Lajcsika sírkövére
újraszerveződik az Avant Gárda
írja a Karikád című kétoldali hörghurut
lapja
itt az anyád napja öreg
fertőző rímekkel nem él aki karanténban született
vérfertőző rímfőzelék
hurokban született a száztizenkettedik fehérorosz hermafrodita
termelői természetre települő
fogyasztói társadalom
lom
lom
lom
társad a lom biztos itt ás
remekbe szabott háromrészes ajtonyban jelent meg
a Gepárt sajtóreferense
reteszt a szájra, redőnyt a szemekre
jelentette ki a ló
kiadó-e a bazilika, érdeklődött a bALATONnál kihúzott NDK-s turista
ki hát
határolódott el az elhatárolódástól közleményében az orrmány
vettem egy új Ármány cipőt, hogy tetszik?
hogy nem?
emlékezz a gluteus maximusra
na azért
vért izzadok hogy mindenem meglegyen erre tessék
nézzenek oda
de hova?
idestova
Dolgorukijnak csak a lába volt rövid gyerekek ne szórakozzatok már
a határ a csillagszemű juhász bajuszán a harmatcsepp
vesszen Libanon, a szentségit
a határ egészen meglepő módon nem féligáteresztő hártya
na bumm
olyan nincs
hogy
onnan nézve van
innen meg nincs
határjárás
1241 székely koraszülött tüntetett a gyermekosztály kisebbítése ellen
adják vissza az elcsatolt kórtermeket
meg kérjük kárpótlásul a patológiát
patologaritmus
a kitevő falatja sincs meg
az első madárnak
ezért szemezgetett ebédre -
szemen élt, szemen él, szemen élni fog
Szentes Zsófia
A lírikus epilógja
,,Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam,,.
Hiába kergetem sokszor az álmokat,
dallam helyett néha a némaság felel.
A sors többnyire csak víziót tartogat,
és hibázott tettekért duplabért követel.
Fehérre is mosom lelkem gyötrelmeit,
majd tarkára színezem szokatlan rímekkel.
Szavakká formálom elmém sérelmeit,
hogy üde csillogással nyugtasson, díszekkel.
Hogy pompás csillogásban kelljen veszítenem,
a mindenség helyett csak a semmit kapom.
Az eget megérintve kell majd elvéreznem
magamba burkolva, sorsomat megcsalom.
Mészáros László
Szerelmes levél
Mióta nem láttalak,
az újra és újra vetett földek melegén
csak az összeölelkezett rögök bújnak meg szelíden.
Nehéz ekékkel hasogatott évek barázdáin
varjakat teremt az emlékezés
és még mindig nem mondtam el Neked
a kimondhatatlan egyszerűt,
mert semmit sem kell mondani,
ha ajkamra visszavarrt mosoly fényeit
homlokodra lehelve, szótlanság gyönyörén
örvendező való simul a csöndbe
s mint visszatérő madarak, égi ajándékot,
úgy kéri végtelenséget kívánó pillanat,
hogy az egymás szeméből visszamosolygó tekintet csilláma
ragyogja vállunkra hasaló esték megfogant ölelését.
El sem hiszed, ünnepi ruhába öltözök
mikor eléd ejtem alázat húrjain hangolt szavaim
annyit meggondolt betűit, így rímtelenül,
mert kevés a szenvedés még,
hogy elme párhuzamán együtt hintázzon ízes szó
s a Téged dédelgető, szorgos gondolat.
Nyakkendőm görcsét igazítva nézek ezüstvérű üveglapba
s nem látom magam, nem hasonlítok sem magamra, sem senkire,
mert Te mosolyogsz vissza a s már tudom,
miért simogattam annyit azt a haszontalan tükröt betegen,
verejtékező tenyérrel és tudom,
olyankor ujjaink találkoztak össze a mindenség küszöbén,
de nem jöttél el, pedig fehér, tiszta ingemmel takartam
mellkasom lüktetését, nehogy megijedj Kedves
és anyám (legszebb ünnepre félretett) terítőjével fedtem
az asztal gyalult lapját, lásd, mennyire tisztán szeretlek.
Vedd le rólam korbácsolt évek rozsdás bilincsét,
szaggasd le prémkabátos világ lakkos gombjait,
mert tavak tükrein reszkető csillagok fényeit kapdosom
s mint a bolondok, karcolok szíveket csendes fodraira, nélküled!
Nem szólsz, mit is mondanál...
S Én mit adhatnék Neked, álmatlan éjszakák
füstszagú zavarán teremtett verseken kívül?
Az sem az Enyém, Te adtál tollat kezembe,
mikor könyvekkel megrakott táskád cipelve kisértelek
kikövezett utak szegletén s hóval borított bokrok ágain
összekoccanó jégcsapok csengését hasonlítottam csókjainkhoz
s ezer ölelés hevén láttam, hogy olvad le rejtőzködő nyugalom
deres szürkesége fénytelen egek feszes pántjairól
s hull alá talpunktól ropogó hókupacok érintetlen kristályaira.
S nem vetted észre, míg búcsúzón lépsz a meleg buszra,
magamba szívtam illatod, hogy akkor is megmaradj Nekem,
mikor nem játszhatok felém intő, édes ujjaiddal
s nem meríthetem vigyázó tenyerem harmatot ringató hajad
lágy tincseibe, homályos reggelek rohanó perceit hessegetve.
Látod, felejtett percek megkövült csapdáin reccsen a tollam
s mint tenger hulláma, ha sziklákhoz csapódik
és köddé gömbölyödve gördül kövek élein újra és újra vissza
a sóval, kagylóval dicsekvő mérhetetlenségbe,
úgy hullajtom tintába gyötört szavaim papír ürességére.
S mint gyermek, ha csacsogja baját mesén lelt bábuk süket füleinek,
úgy írok Neked, hülyén, kezemre égett cigaretta olcsó menedékébe fogózva,
mert nem vagy itt s már nem leszel soha
és még mindig nem mondtam el,
két vállra fektetett való ábrázatán hogyan csattan a csók,
hogy kitaszított vágy hidege ráz
s mikor a legjobban fázok,
akkor takar ki hiányod.
Szól a szív, ha csurran a vágy,
bámulva csillagos eget,
hideg a szó, hideg az ágy
annak, ki csillagot szeret.
Fazekas Imre Pál
FELVIRRADT MÁR
elhalt a fecsegés a tréfa szárnya
szemünk megtelt a sűrű birkacsönddel
homály mélyében zeng a nép világa
kínoz a rossz – itt szolga minden ember
sötétzászlós felhők miről zsibogunk
most tompán zúg a tér – hallod-e távol
utcák terek a hazáért sikongunk
egymástól félni – nem játék te vándor
bátortalan –tündöklő senkiségek
felgyűlt időkben növesztik a lángok
eltűnnek mellőlem volt példaképek
tömegek észlelik hogy mire várok
kifacsart történelem pang ködökké
végzet ez ? meddig tűrjük még ? örökké ?
itt borul ránk őseink hősi lelke
égitesteket kutató szerelme –
mások örömével voltak betelve
hit küldte erre a szerepre
érzem – zokog a Föld minden zugában
tudom – a csillagok hozzánk beszélnek
nem hagyhatom én sem árva magában
a homlokunkra írt szűzi reménynek :
tenni kell – mert itt a mézillatú nyár
az emberiség útja – felvirradt már
Kováts Péter
Üzenet Odaátról
Hát nem tudod, hogy folytatni kell?
Én benned élek tovább!
Szemeden keresztül nézem,
Az élet minden szép csodáját.
Magadra nem hagytalak,
csak letelt időm itt e porvilágban,
testemből kilépve úszok fényárban,
de ittlétem emlékét rábíztam.
Neked még tenned, élned kell tovább!
Őrizd együttlétünkből a szép csodát.
Én nem bánatot, Örömöt hagytam Rád!
Találd meg! és lépj tovább!
Nekem ennyi volt.
Most új világban élek,
gondolataid között még
árnyalakként visszatérek.
s, hogy szerettelek azt jól tudod,
nem akarom látni
szomorú homlokod!
Nélkülem kell most már,
a Szépet megtalálni,
Életed! ÉLNI! kell tovább,
nem döbbenten állni.
S mit együtt kezdtünk,
hittel végig kell csinálni.
Novák Viktória
Sodródó szó
Magukkal vittek a rozsdásszélű gesztenyelevelek,
és minden újabb ostoba reggelen arra ébredek,
hogy a hangod még visszakacsint álmomból,
míg a középszerűség ismét átkarol.
Hát a lusta vér? Megalszik az erekben,
várva, hogy a hiszékeny agy elfeledjen,
eltépje az emlékezés szőtte, nyűtt ködburok-ruhát,
és felfedje majd a reménytelenség pőre igazát.
Addig halvány villanyfénynél, az égő fölött melegszem,
Találgatom, bakancsot húzni vajon lesz-e úgy merszem,
Ha kimerészkedve térdig gázolhatok
Abban, amit a hajcsár szél hátrahagyott.
Mert az ősz kíméletlen megrabolt veled,
Előre hozta a bőrt hántoló telet…
Miattad odakint egymásra gördül sok sodródó szó,
Látványuk adrenalinlöket, könnyízű mardo-só.
Magukkal vittek a rozsdásszélű gesztenyelevelek,
Elmentél úgy, hogy azt sem tudod: igazán szerettelek.
Lenzsérné Andrea
R.Á.K.
Három betű, egy rövid szó,
Jelentése változó.
A királyrák, s a garnéla, mi ehető,
S a biopsziás, minek úti célja a temető.
A kórság még mi sok bajjal jár?
A beteg kórházról kórházra jár.
A gyilkos kór, mely elméket bont,
S minden végeredményt leront.
Lábáról a beteg ágyba dől,
S elveszi a tüdőt a levegőtől.
„Mi a baj kedves, mi fáj?
Arcod torzul, hát kiabálj!
Talán megkönnyebbülsz, kicsit nyugszol,
A morfintól majd kábán alszol…”
„Infúzió folyik, de mi ez?
Talán a chemotherápia lehet.
Fájdalom kísér és rosszullét,
Érzem, gyenge már az erőnlét.
Az erő elhagy, külön utakon már,
A gondolat is más úton jár…”
Imára kulcsolva a kéz,
S a lélek megnyugvásra kész.
„Uram! Adj erőt, mutass utat,
Hogy a megnyugvó lélek hova juthat.
Kísérj előre, utolsó utamra,
Testem, lelkem végső helyén megnyugodva…”
Bájer Máté
Azon az éjjelen
azon az éjjelen
mindent összevissza nem az órák vertek
a holdból a padlón kis foltok hevertek
betakarva hideg vázacserepekkel
azt hittem már soha nem jön el a reggel
azon az éjjelen
felkelt mint akit a döbbenet lassan ér
erősebb volt, mint a rozoga vaszsanér
és jobban imbolygott, mint a lámpa fénye
mi részegen borult a fali gyékényre
azon az éjjelen
a kulcsra zárt ajtó nem védett meg minket
csak a nagy tenyeret csak a felgyűrt inget
láttam ahogy anyám vállára tapadnak
eltakarta szemét sok szomszédos ablak
azon az éjjelen
sebesen pakoltunk, kopogott az eresz
ott maradt a labda a Bóbita lemez
a cipők szorongtak kilógott a nyelvük
a kopott bőröndöt esőben cipeltük
azon az éjjelen
maradtam valahogy örökre apátlan
anyám vacogott a vékonyka kabátban
és hallgatott konokul makacs ajakkal
roskadt mellkasában bennragadt az angyal
azon az éjjelen
Balássy Péter
Nagyapám emléke
Hűvös téli estén
megpihenek a lócán
a kemencepadkán.
Láng nyaldossa talpam.
Ábrándozom…
Nagyapám hintaszékét
szelleme ringatja.
Sír a csend az éjszakában,
mióta elment s nincs velünk.
Szemét lehunyta, hosszú,
mély álomba merült.
A falon falióra
számolja a perceket
az idő múlásával.
Emlékszem:
izegve-mozogva,
ficánkolva
hozzábújtam
térdére ülve.
Szeme sarkában
számoltam
a lepergő könnycseppeket.
Sírt a boldogságtól
amikor kéz-a kézben
kis unokájával
ballagott.
Mesélt, hosszan beszélt
majd elmondott egy-egy Miatyánkot.
Kezével arcom cirógatva
dédelgetett és altatott
Egy nap fáradtnak látszott.
Örökre lehunyta szemét,
Mély álomba merült.
Nem ébresztette fel kacagásom.
Arcán kisimult vonások.
Dübörgött a föld a feneketlen sírban;
öreg teste koporsóba zárva
pihen a föld mélyén.
Múlnak az évek.
Álmaimban szelíd tekintete
vissza-visszatér.
Fenn, a Mennyben
ezernyi gyertya
ragyogása veszi körül.
Micsoda pompa!
Micsoda varázslat!
Káprázatos ragyogás.
Ott áll és vár rám
kitárt karral,
mosolyogva integet felém.
Megérint a lelke.
Elmondok érte egy-egy imádságot,
s átölelem újra és újra
kezünket egybefonva
minden nap.
Lassan én is hazatérek hozzá,
Kharon ladikján a túlpartra.
|