Beszámolok 2014 : Vershajtások - saját kötet és pénz-fődíjas versíró pályázat |
Vershajtások - saját kötet és pénz-fődíjas versíró pályázat
2014.03.08. 15:21
A 63 döntős vers - II. rész
Szemerédi Bernadett
Amorfium
I.
szemed tükrében
gyanakvó görbület
nem ismered, mégis tudod
irányít, bár nem akarod
önmagadból kiforgató
folytonos fojtogató
tudat
süketít, vakít s agyonnyom
a pillanat
ösztön
mely gúzsba köt
lelket öl el
ahogy Téged ölel
formál a csöndben ellépő
halál-alak
II.
Elme ring, ha ott kering
a kétarcú valóság,
hüvelykujjával földbe nyom
a merész mohóság.
Tengernyi inger kering ereidben mint szemét,
lelked miképp is lelhetné meg benned helyét?
Pillanat alatt illan tova illata a létnek.
Elmebaj, mely felkavar,
fejétől bűzlik a hal... érzed?
III.
Úgy törtem el Benned,
még csak észre sem vetted.
Pátkai Réka
Zsebemben kutatlak
Az éj dunyhája alatt felfénylik árnyam.
Tudom: mindez elég paradox,
s mégis valósághűn rándul meg vállam
a pocsolyacsipkés aszfalton.
Didergő kezem zsebembe markol:
szórólapok, tavalyi zsebkendők.
Míg tudatalattink kincseket hajszol,
kacattal tölt meg egy esztendőt.
Bár szövetkesztyűt nem találok,
felesleget tucatszámra.
Várok Rád, de mindhiába várok
bélésbe süppedt mohó vágyra.
Szinte igényét érzem az ürességnek,
marék lomnál többet ér.
Lenne hely reménynek, értéknek,
nem foglalná törmelék
letűnt idők málló kőfalából.
Lám: tekintetem a jelenre tapad,
már nem is kabátzsebemben járok,
téglák bomlott sormintája szalad,
melyet fénylő árnyam oltalmában látok.
Rohan a pillanat fejvesztve,
Apró részéleteknek is jelentést szánok.
A törmelék alatt vagy elrejtve.
Várok rád, de mindhiába várok
bélésbe süppedt mohó vágyra.
Már nem moccanok, az aszfalton állok,
felemészt közelséged hiánya.
Szoby Zsolt
Art deco
Kirakat koszlott üvegén art deco életed csillan,
hol porba hullt évek fekete-fehér filmje regél;
felvillanó kockák repesztik a jelen bunkerét,
s ami betonkemény falán makacsul virraszt,
az a talánná lett vigasz;
mely olvadt viaszként csordogál, s lesz semmivé
az idő spáciumán, amit apránként kitölt a lét,
gyógyírként simítva az élet tüskés szilánkjait…
ám mindörökkön számon kérnek
a konok, rendíthetetlen miértek.
Aladics Antalán
Újra itthon
Újra itthon.
Az udvar, a kút
rózsabokor szemfedővel vár
az idő emlékezni enged.
Megint a múlt
emléközönével az utca a kert
szűkös szobáival a ház
csendben hallgatagon áll.
-Ha itt lennétek!-
hallom a panaszló hívást,
számolatlan könyörgés
hold az idő ablakában.
Foszladozó, múló idő,
belenyugvások, ciripelő esték,
vizes a kert, éltető zápor.
újra hálát adhatunk.
Banka László
Ősz
… feltört tenyeremmel
letört arcod simogatom,
fogyó mosolyú Ősz.
sápadt sikátorokba rejtelek,
ölemben pihegsz…
Szeretem a bronz-ízű várost,
mikor magányos, agg lámpatestek
kísérnek az évszakon át.
léptemre válaszol a tér,
színtelen kopogás.
A Duna-part, mint zongoracipelő
fáradatlan robot, vállain
megpihen a történelem,
a folyó, lomha, törtető -
időt karcolnak habjai.
Letűnt kort idéz a macskakő,
repedések közt inal a múlt,
de kitart és mesél,
mint megannyi vascipő…
kolonc lelkek bolyongnak
Dáma Lovag Erdős Anna
A föld aludni készül
Föld aludni készül
Lombruhájából levetkezett
Ködpára borul a tájra
Csend és némaság mindent befed
Hegycsúcsokra emelkedik a pára
Csend lett most az úr
Színes tájat komorrá váltja
Mint ha magára zárná a kaput
Hova lett a millió
Tarkaszárnyú pillangó
Hova lett a szép énekes madár
Minden sötét és néma, kopár
A föld aludni készül
Magára teríti a levél takarót
Itt maradt énekes torkú rigó
Dalol neki egy csendes altatót
S a föld behunyja szemét
Hallgatja az altató dalát
Csendben még néha-néha rázkódik egyet
Álmában álmodja az élet diadalát.
Gál Hedda
Temmagam
Előnytelenné
nőttem magam.
Hangom ide már
nem elég.
Szemhéjamon
a bánat horgol
takarót.
Hangom ide már
nem elég.
Ceruzám helyett
billentyűn
koppan az ujjam.
Pár bittel
küldöm tovaszállni
a könnyem.
Szalay 'Netala' László
Belőled oldom
Belőled oldom magánnyá vétkemet
Hozzád szegődtem, bús idők asszonya
Feledés íze fonnyadó áfonya
Részegült vágyam titokként eltemet
Emléked lángja perzseli lelkemet
Lábadnál kél, tér nemlétbe alkonya
Napként igéző imáimba fonja
Holdként álmodja ölelés éltemet
Bújnék, hinnék, szerelem kísértője
Fájnék, égnék, mámor szakértője
Hagynám, tűrném őrjöngőn, hogy átkokként
Törhess fogadalmat, őrzőmmé lennél
Érintéssel, jaj, hitet, hogyha tennél
Hordozz, lángolj, szállj, teremtőn, végzetként
Erdei Csilla
gyűlölet
pulzál bennem a gyűlölet
átjárja sejtjeim
felkavar
öklendezek
különvált lény ami
fogvatart
megmérgezlek
apatikus gondolatviszony
önmagába fordul és
visszamar
elpusztít mindent a morajló
iszony
tomboló kéj
torz vihar
Sztorka Via
Ki vagyok hát?
Feleszméltem, kinyitottam szemem a világra,
Melybe belepottyantott mások álma.
Ó, hát én könnyen tanulok!
Tudni szeretnéd, ki vagyok?
Ki vagyok hát? Humanoid testben idegen,
Olyan, mint ti, megy ez nekem.
Semmiben sem különbözök,
Minden reggel felöltözök,
És mosom a fogam.
Azt várod elárulom magam?
Ki vagyok hát? Ezer szerep.
S mint életre eszmélt gyerek,
Megalkotom felnőtt magam.
Mért fürkésznéd agyam?
Ki vagyok? Csupa illanás,
Egymást követő villanás,
Illat, íz, kielégülés,
Sosem létezett létezés.
És feleltem, ha ez felelet,
De senkinek soha meg nem felelek.
Vajay Tiborné
Az ősz elégiája
Úgy szerettem-e változó világot
ahogy lassan elfáradt ragyogni a nyár,
ahogy reszketve hullt száz és száz levél
s mélabús nesszel, rőt avarba szállt,
bennem is csendesült a rohanó világ
ha szelíden átölelt az őszi egek fénye,
e csodás tündér-világ úgy mosolygott rám,
ahogy szerető Anya, kedves gyermekére...
Most is együtt jár a csend és ragyogás,
bennem az ősz mégis változott,
most elmúlást látok, bús elégiát,
az ezer szín világ fáradt és megkopott,
a reszkető sugár holt avarba száll
levélkönnyeket hullatnak a fák,
mintha éreznék lelkem fájó rezdülését
s magukhoz ölelnék minden bánatát.
Makó Lilla
Tél
Szemem látja, itt vagy hát,
S most mégsem haragszom rád.
Beléptél életem lombos kapuján,
Nyirkos didergést hagysz csak magad után.
Ma már nem bánt, ha itt jársz.
Várlak, fogadlak, a vendégem vagy.
Lépj be hát, kegyetlen jegesség,
S zúdítsd fehér ruhád ölembe.
Vidd amit akarsz, pusztítsd a semmibe.
Taszítsd a lombokat, nyirkos barna földbe.
Ez legyen sírhelyük, tetemük szent helye.
Szürke karját nyitja tágra az ég,
Hosszú álmot hint a világra.
Zúzmarás csókkal küld nyugovóra.
S most mégis szívemben őrzöm,
A napfény reggeli, melengető mosolyát,
Amint belép szobám, poros ablakán,
Lelkem itt él, s bízva várja,
Jön még nyár, itt lesz újra.
Kovács Gabriella
Apám ritkán, de szeret
Két bezárt égöv a szemed,
és a színét sem látom soha,
mert cigizel, és a sűrű konyha
szűkjén a tüdőd kitölti
minden tered és időd.
És különben ennyi.
Ennyit láthatok belőled,
Te szent és kopasz dolog.
De néha, hallgatom
ahogyan magadban beszélsz,
tanulom, hogyan káromolsz, remélsz.
De van, nem veszlek észre,
ülsz, mint konyhabútorok része,
melyekben se hit, se hanyatló inger.
Könyvet olvasol, a címe "Hitler".
És mégis, büdös részegen,
mikor kiválsz a bútoréleken
és meggyűlsz mellém,
mint bénában a mozdulat,
hogy szótlan kinyilatkoztasd,
az édesapám vagy,
megszeretlek. Mindenkinél jobban.
És ölelnélek, és ölelnél
ebben a kettőzött titokban. De nem.
Mert ilyen a szíved, hideg és meleg,
mint az Istené, ritkán, de szeret.
Marton Géza
Eszperente
E-vel ejtett nyelvelemek hemzsegnek szerte, de Te,
Szerfelett nehezen leled meg ezeket e percbe’.
Zene lenne ez, mely fejedbe nem egy helyen megy be,
Pergetve nyelved, s szemed mereszted egyre kerekebbre.
Ezer meg ezer e-telen nyelvelem kereng persze fejedben egyre,
Rettegsz, mert ezeket nem lenne helyes belevenned e versedbe.
Eredete e nyelvezetnek lehetne rengeteg ezer esztendeje, mert
Nemzeted fegyverzete – remek esze, s kezdete vezet messze keletre.
Te se feledd el ezt, s legyen kebled telve heves szeretettel,
Emelve kezed kerek menny fele, mert egy lehetsz e nemes nemzettel!
Magyarosi Júlia
Én vagyok
(a gerenda)
napok óta csodálkozom
rajtad, és figyellek –
idétlen szálka lóg
a szemedből.
hogy nem látod?
én már messziről
utálom,
s ki akarom szedni.
engedd meg nekem!
aránytalan, idétlen,
s csak egyik szemedből
lóg céltalan.
nézd, sőt csodáld
az én gerendám!
nem szúr, nem érdes,
mindenhol lecsiszoltam,
s lelakkoztam szépen.
szimmetrikusan áll
mindkét szememben,
s hátul, a koponyámon túl.
milyen szép gerendám van!
finoman ki is festettem,
indák és virágok rajta,
színek kavalkádja
ragyog a szívemből
a gerendámra.
úgy írtam rá,
hogy nyelvtanilag
helyes, magyaros,
s le is fordítottam,
hogy még az idegenek
is megértsék
az üzenetét:
én a tökéletes
gerendámmal
feljogosultam,
hogy minden apró
szálkádat kiszedjem.
Császár Dytta
Sóhaj
Bolyong a sóhaj a felhőimen,
Hullik a könnycsepp az ereszemen,
Percenő zenéje neked üzen.
Csendben a gerlék a fenyőimen.
Jöjj, lesem lépteidet,
Dobbanó szívem szerelmedet.
Vezessen ide a kékgyertya fény,
Lobbanó lángja forró remény.
Ne szólj, úgyis suttog az éj,
Elég, ha újra megjöttél.
Őrizem behunyt álomszemed,
Veled hárfahúrok zengenek.
Nagy Gizella
DIONÜSZOSZ BORA
Bátorítón nyújtottad felém borral teli kelyhed,
s én göndör fürtjeid varázsától babonázva
buzukin pendülő andalító muzsikára
nyújtottam kezem önfeledt táncra,
s mint szőlőlevél koszorúd
lágyan fonódó indája,
öleltek karjaid
gyengéden
vigyázva.
Bejártam gazdagon termő csoda-vidéked
tarka citrusokba öltözött völgyeit,
langy-meleg permettel kevert
fanyar-édes illat lengte be
aranyló napkorong
csurranó mézének
bronzával vont
égig nyúló
hegyeit.
Hívogató szemeid tengerében fürödtem,
merülve olvadtam kékeszöld tintába,
domború tükréről csillant vissza
Kréta fehér partját csiklandó,
habosan fodrozó hulláma,
s pilláidon hintázó,
holdfénnyel játszó,
piruló arcom
képmása.
Majd orrod büszke görög ívét követtem,
pajkosan ugrottam, csusszantam alább,
hévtől gyorsuló lélegzetednek
ütemét némán hallgatva
alélva hullottam tova,
s várt reám ajkad
eperszín puha
vánkosának
bársonya.
Szüremlő fénysávok kérlelése keltett,
ragyogó égre kék palettát tártam,
Beáramló hűs fuvallat játéka
lebbentve mosta-szárította
szerelem-borával átitatott,
majd magára hagyott,
mezítelen lelkem
vakítóan
tisztára.
Kétség leplébe tekerve kutattam át érted
hiányodat visszhangzó, kongó szobáid.
Jöttödet remélő lépcsőkön lefutva,
homályból lassan fény felé jutva
tenyerem kérdőn simította
titkod féltőn őrző
néma házad
hófehér
falait.
Olajfa árnyába reményt vesztve hevertem,
ő magányomra hajtotta vigasz-ágát,
érett bogyója mellém pottyant,
könnyként tompán koppant,
míg görög tüzed távol
másnak lobbant,
s felém már
csak füstje
szállt.
Borcsik Kornélia
"...én is zenélek."
Mint ezernyi apró kristály,
tört meg a fájdalom s a fény,
a könnyű szerszám
vasfogai alatt.
Mélybe vájt- mint bányász-
ki szénért bont falat,
míg ez csontomat roncsolta,
melyből vér fakadt.
Az illúzió is elszállt,
hogy megúszom -ha lehet-
bár kértem volna mi kábít,
s tompítja szenvedésemet.
“Késő már a megbánás…”
-a nyálelszívó szörcsögi-
egy megoldás mi kellene,
amolyan gordiuszi.
Tudatom zenére hangolom,
fájdalmam így tompítom,
tátott számban a dallam éget,
míg a fogorvossal én is zenélek.
Kovács Kinga Anna
Ki vagy nekem?
Elmondom ki vagy nekem.
Ősszel színes falevél vagy, eső illat
Fülemben csobbanó vízcsepp hangja,
Lelkemnek ölelés, szívednek rabja.
Télen fahéj íz vagy, forraltbor a számban
Friss, fagyos levegő, talpam alatt hó roppanása.
Zöld fenyőfa, csengő csilingelése, gyermeki kacagás.
Meghitt meleg, kandallóban izzó fa ropogás.
Tavasszal virágzás, színkavalkád,
Pillangók édes násztánca.
Érintésed napsütés, éltető energia.
Ahogy nyáron a hőség mint biztonság,
Úgy fon körül védelmező karod.
Ezt megtapasztaltam és tudom
Semmi mást nem akarok.
Elmondtam és jólesik, hogy tudod
Mindenem vagy.
Szeretlek, nagyon!
|