Vershajtások - kötet és pénz-fődíjas versíró pályázat
2014.03.08. 15:23
A 63 döntős vers - I. rész
KCSMedian
Pillanatnyi elmezavar
Lepukkant öreg bárban
Üldögélek félhomályban
Keserű sört kortyolva
Emlékezem szép napokra
Füst és félhomály
Zaj és hangzavar
Morzsolja szerte szét a gondolatokat
De bánatom nem feledem soha
Füstös kopott bár
Megszokott arcok
Minden nap ugyanaz
S a magány mégis velem van
Élet cél nem lehet
Csak pillanatnyi elmezavar
Vagy feledés csupán
Elmém is kitisztul tán
Addig maradok
Míg magam itt tarthatom
Egyszer engem is kihív talán
A Virító napsugár
Bieber Mária
Isten fényében tündökölve
Elmaszatolt, színes festékfoltok
felhőzik a violás égboltot
az alkonyba sejlő messzeségben,
ablakom szürkéskék négyszögében.
Itt a naplemente siket-néma,
szívszorítóan szép színjátéka
megismételhetetlenül mindig
más és mégis ugyanaz. S megint itt
a nyárutó, a fények búcsúja,
és az árnyékok súlytalan súlya,
mint az élet, mint a halál terhe,
úgy nehezül kisgyermek szívemre.
Búcsúzkodnak a színek, a fények,
hosszan marasztalva a nyárvéget,
a lemenő nap utolsó percét,
de az égen szétfolyt, színes festék
ablakom megszürkült négyszögében
mégis éjbe hajlik észrevétlen,
és emlékké lényegül a látvány:
minden napnyugta s minden szivárvány.
Nem tudom, végtére hogyan történt,
hogy az ablakon átszüremlő fényt
fátyolszerű homály függönyözte,
csak azt tudom: lassacskán örökre
éjszakába fordul minden látkép,
s a szememre szarusodó árnyék
mögött, a látható valóságon
túl, befelé néző pillantásom,
legyen bár ez vagy az vagy akármi,
a Te szemeddel tanulja látni,
Nem sokat, nem keveset, csak éppen
A lényeget a lélek tükrében.
A teljes egészbe végül mindig
Minden kicsiny részlet beleillik,
Amit tudok és amit csak sejtek,
A csúnyák, a szépek meg a szebbek.
Semmi sem vétetett el hiába,
A színek és a fények hiánya
Nehéz, de boldogtalanná nem tesz,
Hozzászelídít tekintetedhez.
És bár nem értek még mindent túl jól,
De beszélni tudok Veled újból,
És amiként szeretettel nézem
Setesuta, Istenképű lényem,
tudom, hogy egyre jobban szeretlek,
És minél kevesebb dolog lep meg,
Annál többet tudok megköszönni,
S fényedben tanulok tündökölni.
Fazekas Imre
az én igém
a jó és a rossz halálának közelében
itt él a Hitben – gyökerezve mélyen
hol az Embernek nincsen olyan álma
mit vágy világában fel ne találna
sorskeménység egy elhibázott élet
fájó érzéssel félni szakadatlan
szürke vak ködben balszerencse végzet
öröknek játszó bűn: e földi katlan
az a hit ami életet ad – hiányzik
egymáshoz közeledés türelmében
természetes lenne – ami jól látszik
hinni az emberiség sorskezében
úgy lángolunk mint egy soha halandó
jámbor önzés a nemtörődömségig
minden lecseng velünk – hamar mulandó
mi a mienk ? - úton a mindenségig ?
minden mit mondtál-tettél itt magadnak
mit erőddel hajszoltál füst meg pára
hazugság bánat mind-mind itt maradnak
végső napjaidat tépázva-rázva
legtovább pozitív nyomaid élnek
mit másoknak adtál mit értük tettél
amit itt hagytál emlékezésnek
példáddal reményt és igét szereztél
világban végighordozva a terhet
szárnyalva a jóért és egyre feljebb
másokért élni bár észre se vesznek
egyszem-magukban talán nem ismertek
igékbe lettem gyökerezve mélyen
történet-élet- halál közelében
igaz-mindenütt jó lett a vezérem
tenni a szép példát földön az égen
miért mindez ? mert hiszek az emberben
idő kérdése – évek napok órák –
a hívőben a mesés hitetlenben
győz a szükség hite – az állandóság
míg a természet rendje szerint élsz-halsz
tövisben és illatban akaratlan
ebből kitörni ha bárhogy is akarsz
igét kövess – te ember – szakadatlan
Kapus Attila
Kebel
Lágy női hús szövetpalotája bűvöl,
Hölgyszívet rejtő ékes, kupolás mecset,
Bontatlan tökély árad e pazar műből,
Melyhez nem lehet hű sem véső, sem ecset.
Gazdag templom, mely az Életet szolgálja,
S oly titokzatos, mint egy ősi amulett.
Vonz, magához édesget atmoszférája,
Mint bogarat, kit a lámpafény rabul ejt.
Lángja átível minden apán és fiún,
Körüllengi sok feledett misztérium,
Kell, hogy a kéjenc a bocsánatát rebegje;
Gyönyörének forrásából folyton innék,
Óh, szép, pogány bálvány; keresztény ereklye,
Isten létére Ő a bizonyíték!
Kató Ilona Ildikó
Asszonylélek
Kéjjel harcol a büszke nő,
szerelmes asszonyt pofozza, cibálja,
már véres és rongyos a ruhája.
A küzdelmet keményem állja.
Felesel a sértett önérzet,
és beszáll a csatába.
Pőrén, sebekkel borítva védi kincsét
szerelmes asszony, sarokba szorítva.
Szemérmét takarja, álmait siratja.
Lassan megtörne, ám lendül a karja,
egyetlen csapásra önérzet,
büszkeség lehullik a porba.
Szegő Judit
anyám utolsó karácsonya
"ez a szoba túl sötét, és
melegem van,
zsibbad a karom is,
nyomja a retikül.
nem tudom hol vagyok.
haza akarok menni, már későre jár!
végre, kintről bevilágít egy kis halvány fény..
ez jó!…nagyon jó, mert akkor nem félek.
a tévéből az előbb kijött két férfi!
engem néznek és nevetnek!
menjenek innen!!!!!!
kérem!
nekem nincsen pénzem, nyugdíjas vagyok!
kérem…..
becsukom a szemem és akkor eltűnnek!
...
„ anyukám! miért ülsz sötétben?
jaj, hiszen te kabátban vagy!
gyere levesszük szépen!
karácsony van!
mindjárt jön a jézuska!”
"jézuska?…testvérkém lesz csíncsikónk*!
anyánk süt kacsát!
anyám! merre vagy?"
„gyere anyu! vár mindenki!
felgyújtjuk a karácsonyfán a fényeket!
gyere… óvatosan! még két lépcső!”
„ szia nagyi! ülj ide!
kényelmes, ugye?
nézd a fát, milyen gyönyörű!
ne sírj…”
"gyönyörű! tényleg gyönyörű…
köszönöm
drága gyerekeim!"
*csíncsikó=lóformát utánzó állati csont /pl. kacsamell, stb./
Vaskó Ági
Mikor...
Mikor csontomra
a hús rátapad,
nem vagyok más,
csak kórházi számadat.
Mikor fájó árny
a rám rajzolt mocsok,
hegtelen sebek közt
a megbocsájtás konok.
Mikor arcomra feszül
pergament bőröm,
mosódó emlékek
könnyeit nem győzöm,
fénytelen szememben
elfeledett képek,
fakó szembogaram
a semmibe réved,
lázrózsás borzongást
hint reám az átok,
félelem simul rám-
már semmit sem várok.
Mikor léleklángom
csak pislákoló mécses,
csupasz lelkem lásd,
tiszta hittől ékes.
Mráz Erzsébet Irma
Fehér galamb…
Fehér galamb ül az ágon,
A tolla patyolat.
Magányosan pihen, gurrog
A csoda-kék ég alatt.
Megfürdik a Nap fényében,
Elringatja a faág,
Fészke mellett elücsörög,
Látom, jól érzi magát.
Élelemért ment a párja,
Sütkérezik, őt várja.
Egyedül van, unatkozik,
De megjön nemsokára.
A szomszéd fán varjak ülnek,
Mint a korom, feketék,
Sokan vannak a csapatban,
Rájuk mosolyog az ég.
Hangosak és jókedvűek,
Messze száll a varjú-nóta,
Olyan jól érzik magukat,
Nem figyelnek a galambra.
Tisztasága, fehérsége
Nem illik a csapatba,
Nincsen olyan varjú népség,
Amelyik befogadja.
Talán, hogyha szürkébb lenne,
Egy kicsikét mocskosabb,
Nem ülne egyedül az ágon,
Szívesen látná a csapat.
Nincs más bűne, csak a színe,
Tiszta, mint a patyolat,
Ha nem változik fehérsége,
Biztos egyedül marad.
|